A szemtelenség nem most fordult elő utoljára. Most nem eszik, vakarózik, nem csinálja azt, ami a kötelessége lenne. De ne kérdezd meg tőlem „mit szokott egy macska csinálni?” Talán szeret és van bennem valami tudatosság a kapcsolatunk kedvéért.

Minden kapcsolatnak vannak jellemző. A mi kapcsolatunké, egy macska. Jól emlékszem a dátumra, pontosabban a macskára, amikor először bejött a házamba. Hogy is felejthetném el?

Ez volt az együttélésünk második hete. A barátnőmnek csak egy bőröndje és egy fogkeféje volt a lakásomban és egy kicsi, újonnan vásárolt cica, tehát a kapcsolatunk így kezdődött. A szerelmesek csinálnak ilyen dolgokat. Ez olyan, mint amikor a macskák bejárják az egész lakást és kijelölik a területüket. Amikor beléptem a nagyszobába, láttam meg őket először egymás mellett, azután szerelmem macska nyelven ennyit mondott: „murrr”, erre a macska piruettezett egyet, csak a show kedvéért.

– Szerelemem, mi a neve a macskának?

Ha a macska cirmos lett volna, nem lett volna nehéz nevet adni neki, de így nem volt könnyű, így azt mondta:

– Válasszunk neki együtt nevet.

– Szerintem legyen Dió.

– Dió? Te ismersz olyan macskát, akit Diónak hívnak?

– Miért ne? Én szeretem a görög diót.

A macska bejött a házamba és elhelyezkedett a könyveken. Szerettem volna úgy hívni a macskát, ahogy elneveztük. De a történet megváltozott, nem beszélek görögül és a dió felsérti a számat! Végül hárman éltünk itt!

Amikor jobban megismertük, rájöttünk, hogy közömbös a környezetével és csak a saját öröme érdekli, így rá kellett jönni, hogy a Dió név egyáltalán nem megfelelő számára.

– Gyere, gyere ide, Dió!

– Murrrr..

Egész életét azzal töltötte, hogy mindenbe a lehető legkevesebb energiát fektesse, és haszontalan dolgokat csinált.

– Drágám, hívjuk Sefanak!

– Sefa? Lehet egy macska neve Sefa?

Ez lehet a lehető legjobb név, amit adhattunk neki, és ha már lehet a neve Dió, miért ne lehetne Sefa? Nem akartam olyan lenni, mint azok a szülők, akik vicces nevet adnak gyereküknek. Olyan nevet akartam, amire büszke lehet. Olyan nevet kell kapnia, ami jellemző rá. Amikor megemlítem a nevét, meglepettnek tűnt, majd egy pillanat múlva megfordult, és távozott.

Read More

Nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, hogy volt barátnőm velem szemben ül egy asztalnál, nem is olyan messze tőlem. Ő nem látott engem, de ha látott volna, biztosan lefagyott volna arcáról a mosoly, az én arcomról viszont nem lehetett volna letörölni. Egy drága étteremben voltunk, ahol olyan vendégek voltak rajtunk kívül, akik jó vaskos számlákat is ki tudnának fizetni. Figyelnem kellett arra, merre nézek, mert olyan lánnyal voltam, aki két hónapja a kedvesem és női megérzéseivel mindenre rájönne. Ma éjszaka nem voltam erre kész, olyan voltam, mint egy diák, aki nem tanult a vizsgára. A férfi énem számára, amelyet ép ma támasztottam fel, olyan volt, mintha a ruhámat vasalnám. Allahnak hála, a lelkemben lévő kettős érzés, eléggé gyengének bizonyult. A mindennapi életben mindez lehetséges, de ennél az asztalnál, ebben a pillanatban védtelennek éreztem magam.

Ahogy korábbi barátnőm nevetése csillapodott, az arcán megjelent egy mosoly és láthatóvá vált a mellette lévő ember. Hangja minden sarokban hallatszott, szétáradt az étterem valamennyi műanyag felületén. Ebből a viselkedéséből arra következtettem, hogy a férfi a szerelme. Mindketten gyűrűt viseltek, mosolyogtak és testtartásuk nyugalmat és magabiztosságot árasztott. A velem szemben ülő férfi olyan lett számomra, mint egyfajta ellenőrzőpont a múltam és a jövőm között. Ha ez a gondolat már korábban megfogalmazódik a fejemben, csak nevettem volna rajta. Ez azonban egyáltalán nem volt nevetséges, volt egy új kapcsolatom, jó volt a hangulatom és nem tettem fel felesleges kérdéseket.

Ha most felállnék – és a gyomromban repkedő lepkékre hallgatva – kérném a számlát, akkor minden jó lenne ahhoz, hogy ez az egész a feledés homályába merüljön. Azonban az volt a helyzet, hogy a kíváncsiság átvette a testem felett az uralmat és összejátszott az asztalunkkal. Nem akartam mindezt megbeszélni magammal. Az agyam azt súgta, hogy álljak fel, távozzam és azzal véget is érne ez a kínos helyzet.

Az arcomra erőltetett mosoly nem volt valami meggyőző. Úgy néztem ki, mint egy gyilkos, aki visszatér a tett színhelyére, az arcomra kiülő ostoba mosoly olyan volt, mint egy tükör, ami rögtön megmutatja ki a gyilkos.

Vajon ez egy szerelmi történet vagy csak egy újabb közhely?

Időnként lehetetlen leírni mi megy végbe az emberben. Mindenhonnan képek ugrottak be, és olyan rejtett mondatok, amelyekre nem is emlékeztem. A legtöbb gondolt nem maradt meg, de voltak olyan képek is, amelyek melegséggel töltötték el a lelkem.

Az arcom kivörösödött, mint a sülthús és kissé meg is dagadt, olyan volt, mint a tiniké. Szerelmem észrevette, hogy remegek:

– Drágám, jól vagy?

– Igen.

– Hmm…, de sosem szoktál ilyen gyorsan enni.

– Éhes vagyok.

Read More

Hakan gyászos hangon, összeomolva szólt bele a telefonba:

– Nagyapa meghalt…

İsmet bácsi, Hakan nagyapja, gyermekkorom mentora volt, annak ellenére, hogy vak volt, belelátott a lelkembe. Egy gyermekkori betegség miatt vesztette el látását. Gyermekkorában, annak ellenére, hogy sötétségben élt, megtalálta a színeket, elhelyezte azokat szívébe és egész eddigi 90 évében táplálkozott belőlük. Nem bánta, hogy nem lát. Amikor a sötét világról kérdezték, rágyújtott egy újabb cigarettára – három csomaggal is elszívott egy nap – és témát váltott.

Fiatalabbnak nézett ki, mint a korosztálya tagjai, kiegyenesedve járt. Ha feleségét, Haticet kérdezték róla, azt mondta, hogy İsmet mindig inget és nyakkendőt viselt a hivatalos eseményeken. Ha a szomszédot kérdezték róla, ő azt mondta, hogy annak ellenére, hogy vak, nem ideges semmi miatt, nem bán semmit, mindent elintéz a szája szegletében bujkáló félmosollyal. Ha engem kérdeztek volna – de nem tették – sokat tudtam volna beszélni róla. Amikor mosolygott, azzal meghívott egy csodás helyre az ő sötét világába.

Amikor Hakan és én valami csínyt követtünk el és szüleink megbüntettek minket, ő csak lágy hangon, fejünket simogatva szólt hozzánk. Amikor cigarettázott, azt mesterien csinálta. A cigarettát a kezébe vette, beleszippantott, bevette a szájába és úgy fújta ki a füstöt, mintha egy szerelmes verset olvasott volna.

– Látni kellett volna…

Gyermekei féltették őt és mindent megpróbáltak azért, hogy leszoktassák a dohányzásról, de İsmet bácsi ekkor mindig azt mondta, hogy valahányszor beleszív a cigarettájába, úgy érzi, volt értelme az életének. Sosem vesztette el a mosolyát, és nem tért le az útról, amelyen járt. Apró lépésekkel közlekedett, nem kérdezett meg senkit, mégis mindig odatalált, ahová indult. Felesége, Hatice halála után, annak ellenére, hogy néha „púpnak érzete a hátán”, magányos lett, mert elvesztette élete párját, élete értelmét, akivel ötven évig voltak együtt.

Minden év április 23-án, május 19-én és október 29-én összeszedte a környék gyerekeit és taxival elvitte őket Ankarába. Itt a stadionban zászlókat lengetve ünnepeltünk, ő is mosolygott „Az ünnepet meg kell ünnepelni” ezek nem az én szavaim, hanem İsmet bácsié voltak.

Az ünnep első napja volt, anyám éppen befejezte a nagytakarítást. Felvettem az ünneplő ruhámat, mosollyal az arcomon vártam az érkező vendégeket, akiket a kis asztal mellé ültettünk le. A szomszéd gyerekek csokoládét és bonbont kaptak, amikor bekopogtak hozzánk és mindent átjárt az ünnepi citromos kolonya illata. Mivel İsmet bácsi nagyon szerette apámat, az ünnepek első napját mindig nálunk töltötte. A szabály szerint ez az első nap volt a legfontosabb. Az ünnepek első napján tett látogatás a szeretet és tisztelet kifejezése, valamint a kölcsönös látogatásokra vonatkozó lehetőséget jelentette.

Read More

A cseresznyefa tetején voltam…

Hüseyin bácsi kertje és cseresznyefája olyan volt, mint egy frissen készült olajfestmény… Abban a kertben olyan rózsákat, virágokat, fákat láthattatok, amiket máshol nem. Hüseyin bácsi a nyugdíjas parkőr, mint egy botanikus gondozza a kertjét, kitanulta a kertészkedés csínját-bínját, ismeri a műtrágyázás tudományát. Hiába voltak szépek a kajszibarack fák és pompásak az eperfák, mégis mindig a cseresznyefája kapta az igazi dicséretet.

Hüseyin bácsi és felesége már aludtak. Ahogy sötétedni kezdett, a házaspár lekapcsolta a villanyt és korán ágyba bújtak. Amikor kialudtak a fények, a környékbeli haverokkal átugráltunk a dróttal körbevett falon és már Hüseyin bácsi kertjében is voltunk. Hakan felderítette a terepet, Mehmet a kajszi fára mászott, én pedig Selimmel a cseresznyefa legsűrűbb ágai közé. A cseresznyefa legtetején én voltam. Olyan öröm töltött el, mint a hegymászókat, akik megmásszák a Himaláját, és bár a házban lévő konyhaszekrény tele volt gyümölcsökkel, jó volt felmászni a fa tetejére és onnan szemezni a cseresznyét.

Éreztem, ahogy az adrenalin felszabadul gyermeki testemben és ez az érzés keveredik bennem a siker érzésével. Nem volt nálunk táska, nem tudtuk a zsebeinket megtömni, mindent megettük, amit találtunk. Farkas éhesek voltunk. Ahogy Hakan visszatért a felderítésből, megtöltöttük a zsebeinket, de nem éreztük magunkat bűnösnek. Voltak részletek, amikre figyelnünk kellett. Például soha nem dobtuk a cseresznye és a barackmagot a földre, mert ha Hüseyin bácsi reggel megtalálta volna a magokat a kertjében, jól ellátta volna a bajunk. A cseresznye evés legélvezetesebb része az volt, amikor a magot egy üregbe dobtuk, miközben a cseresznye édes-savanyú íze járta át szánkat, majd lenyeltük…

Egyszer csak Hakan hangját hallottuk. Megijedt és a pánik, ami eluralkodott rajta, fülsiketítő hangként hagyta el torkát. Hüseyin bácsi kapucsengője szólt. Hakan pánikba esett és leugrott a kerítésről, az ajtó azonban nem nyílt ki, azt reméltem, hogy Hüseyin bácsi még alszik. A csengő továbbra is szólt, én még mindig a fa tetején álltam. Ezen az órán vajon ki lehet az, aki Hüseyin bácsit és feleségét háborgatja…?

A vasajtó nem moccant, így a csengő hangja még élesebbnek hallatszott.

Ahogy meghallották, hogy nyílik az ajtó, Mehmet és Selim átugrottak a kerítésen és eltűntek a sötétben. Az ajtó kinyílt, a két ember fejének árnyéka ijesztő képet mutatott. Nem volt választásom, így fenn maradtam a cseresznyefa tetején. Fülsiketítő zaj hallatszott a csendben. Ahogy az árnyékok távolodtak, a lentről érkező hangok miatt a torkomban dobogott a szívem. Ekkor a két árnyékfej találkozott a testével. A fa tetején állva megláttam szüleimet. A négynapos ünnepet úgy szerették volna befejezni, hogy ezen a késői órán látogatják meg rokonaikat. A kezeim és a lábaim eggyé váltak a cseresznyefával. Vártam. Amikor Hüseyin bácsi felesége kinyitotta az ajtót és beengedte szüleimet, szinte levegőt sem mertem venni.

Hüseyin bácsi felesége kinyitotta az ajtót. Mielőtt levették volna a cipőjüket, Hüseyin bácsi mogorva hangja hallatszott a szobából, ahol korábban aludt.

Read More