Nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, hogy volt barátnőm velem szemben ül egy asztalnál, nem is olyan messze tőlem. Ő nem látott engem, de ha látott volna, biztosan lefagyott volna arcáról a mosoly, az én arcomról viszont nem lehetett volna letörölni. Egy drága étteremben voltunk, ahol olyan vendégek voltak rajtunk kívül, akik jó vaskos számlákat is ki tudnának fizetni. Figyelnem kellett arra, merre nézek, mert olyan lánnyal voltam, aki két hónapja a kedvesem és női megérzéseivel mindenre rájönne. Ma éjszaka nem voltam erre kész, olyan voltam, mint egy diák, aki nem tanult a vizsgára. A férfi énem számára, amelyet ép ma támasztottam fel, olyan volt, mintha a ruhámat vasalnám. Allahnak hála, a lelkemben lévő kettős érzés, eléggé gyengének bizonyult. A mindennapi életben mindez lehetséges, de ennél az asztalnál, ebben a pillanatban védtelennek éreztem magam.

Ahogy korábbi barátnőm nevetése csillapodott, az arcán megjelent egy mosoly és láthatóvá vált a mellette lévő ember. Hangja minden sarokban hallatszott, szétáradt az étterem valamennyi műanyag felületén. Ebből a viselkedéséből arra következtettem, hogy a férfi a szerelme. Mindketten gyűrűt viseltek, mosolyogtak és testtartásuk nyugalmat és magabiztosságot árasztott. A velem szemben ülő férfi olyan lett számomra, mint egyfajta ellenőrzőpont a múltam és a jövőm között. Ha ez a gondolat már korábban megfogalmazódik a fejemben, csak nevettem volna rajta. Ez azonban egyáltalán nem volt nevetséges, volt egy új kapcsolatom, jó volt a hangulatom és nem tettem fel felesleges kérdéseket.

Ha most felállnék – és a gyomromban repkedő lepkékre hallgatva – kérném a számlát, akkor minden jó lenne ahhoz, hogy ez az egész a feledés homályába merüljön. Azonban az volt a helyzet, hogy a kíváncsiság átvette a testem felett az uralmat és összejátszott az asztalunkkal. Nem akartam mindezt megbeszélni magammal. Az agyam azt súgta, hogy álljak fel, távozzam és azzal véget is érne ez a kínos helyzet.

Az arcomra erőltetett mosoly nem volt valami meggyőző. Úgy néztem ki, mint egy gyilkos, aki visszatér a tett színhelyére, az arcomra kiülő ostoba mosoly olyan volt, mint egy tükör, ami rögtön megmutatja ki a gyilkos.

Vajon ez egy szerelmi történet vagy csak egy újabb közhely?

Időnként lehetetlen leírni mi megy végbe az emberben. Mindenhonnan képek ugrottak be, és olyan rejtett mondatok, amelyekre nem is emlékeztem. A legtöbb gondolt nem maradt meg, de voltak olyan képek is, amelyek melegséggel töltötték el a lelkem.

Az arcom kivörösödött, mint a sülthús és kissé meg is dagadt, olyan volt, mint a tiniké. Szerelmem észrevette, hogy remegek:

– Drágám, jól vagy?

– Igen.

– Hmm…, de sosem szoktál ilyen gyorsan enni.

– Éhes vagyok.

Észre sem vettem, hogy gyorsan eszem. Megittam egy pohár vizet és egy újabb falat húst tettem a számba. A szemem sarkából láttam, hogy volt szerelemem is húst evett. Szereti a jól átsült húsokat, de ha az nincs, akkor gyógynövényeket eszik. Azzal, hogy most húst eszik tudtam, hogy ma korán kelt fel, sportolt is és fárasztó napja volt. Három éve nem láttam őt, de úgy tűnik, még nem lett vegetáriánus, még mindig nem szánta rá magát. Ha az idők folyamán valami is megváltozik, azok a dolgok, amelyeket tudunk egymásról, változatlanok maradnak. Miközben volt szerelemem elvágta a húst, olyan volt, mintha a csípőmet kínozná, óvatosan megrágta a falatot, ami most olyan volt, mintha nem is hús lett volna, hanem a szívem, ami időközben rágógumivá változott.

Ezért azután úgy döntöttem, hogy a kérdésre, kérdéssel válaszolok:

– A hús nagyon finom.

– Jól vagy?

– Kérsz egy falatot?

– Én nem eszem húst, ugye tudod?

Valójában abban a pillanatban, ott az asztalnál nem volt túl sok dolog, amire emlékeztem volna. Azokat, amiket tudtam, elfelejtettem. Rájöttem, hogy ezek után jó pár dolog nem lesz már olyan, mint régen.

Ha nem találkoztam volna korábbi kedvesemmel, az élet akkor is felteszi nekem ezeket a kérdéseket, csak talán nem mindet, néhányat meghagyott volna belőle máskorra. Azonban arra nem volt szükség, hogy az élet kérdéseket tegyen fel. Nyilvánvaló volt, hogy azok a kérdések, amelyeket nem tettem fel magamnak, két asztalnyi távolságra voltak tőlem. Azt nem tudom, hogy boldogan ültem-e az asztalomnál, de azt tudtam, hogy attól boldogtalan vagyok, hogy egykori szerelemem milyen boldog. Arra gondoltam, hogy ha az ember egy fémcsipesz lenne, a legfontosabb pillanatban, amikor egy új csipesz kerül a raktárba, ő biztos hogy rozsdás és ragadós lenne. Nem hittem el, hogy exem nem látott engem. Teljesen a látóterében voltam. Velem ellentétben ő tudta, hogyan kezelje ezt a helyzetet és női intuíciójával képes volt megtartani a köztünk lévő két asztalnyi távolságot úgy, hogy kerülje a tekintetem.

Mielőtt még megrendelték volna a desszertet, egykori kedvesem lassú léptekkel elindult a mosdó felé, az asztalok között. Könnyű szellő simogatta az arcom, olyan volt, mintha megérintette volna valaki a hajam. A víz, amit épp az előbb kortyoltam, az ajkamra fagyott, a fejemet égető láng az arcomat és a számat is beborított. Olyan mohón nyeltem le a vizet, mint amikor egy karaván végre vizet talál a sivatagban. Megtöröltem a szám a szalvétámmal, ami ugyan olyan volt, mint az asztalterítő. Ezzel a mozdulattal jeleztem, hogy befejeztem az evést.

Felkeltem az asztaltól és nagyon lassan elindultam. Szóval, utánamentem a mosdóba. Az erkölcsöm azonban csak tíz lépésre engedett és mivel sietve távoztam az asztaltól, megragadtam a telefonom és úgy tettem, mintha valakivel beszélnék, miközben a mosdó felé tartottam – ez volt az első, ami eszembe jutott. Távolról nézve biztos vicces lehettem, mint egy idióta. Azt eljátszani, hogy valakivel beszélek telefonon, elég nehéz volt. A pincérek balról és jobbról is kerülgettek és mosolyogtak rám, mintha tudták volna a titkom.

Annak érdekében, hogy ne bukjak le, időnként azt mondogattam:

– Hmm, hmm, hmm….

Eközben, hogy még jobban leplezzem magam, ránéztem kedvesemre. Amikor exem kijött a mosdóból, cipője sarkának kopogása olyan volt lelkemnek, mint egy figyelmeztető jel. Nem csak a fejemet fordítottam felé, hanem egész testem. Ekkor jött el a pillanat, amitől nem lehetett szabadulni. Egy pillanat alatt egymásra néztünk. Van olyan, amikor nem akarod megállítani az időt, ez pont ilyen volt. A lány azonban nem akart új pillanatot, új lehetőséget. Mivel nem tudta mihez kezdjen, kezével idegesen végigsimított haján én viszont nem tudtam megmozdulni, csak azt vettem észre, hogy távozik. Ahogy elment mellettem, újra megérintett az a lágy szellő. Ahogy az asztala felé tartott, cipősarkának kopogása az agyamban zengett.

Az étteremből az utcára menekültem. Szükségem volt friss levegőre. Azt akartam, hogy a butaság, amit épp az előbb követtem el, a lélegzetemmel jusson ki a levegőre, el akartam rejtőzni és egy darabig kint is maradtam.

Az előttem dohányzó pasas nagyon elégedettnek látszott, és én jól megütöttem volna emiatt. Az ok nélküli harag gyakran tragikomikus dolgokat vált ki az emberből.

– Nem adna nekem is egy szálat?

– Tessék, testvérem.

Úgy tűnt, a pasas csak erre a pillanatra várt, kivett egy szál cigit a zsebéből és a számba tette. Nem volt tüze, ezért a nekem adott cigarettát az övével gyújtotta meg.

– Ne szégyelld, Allah nevéért.

– Ne piszkáld, szólt rám és a cigarettát ismét a számba tette.

– Ne panaszkodj, ne panaszkodj.

Amíg az éjszakai fagy át nem járta a testem, cigarettáztam, majd visszamentem az étterembe. A hó elkezdett szállingózni, olyan lett az autók teteje, mintha porcukrot szórtak volna rájuk. Egy ilyen estének ez egy méltó befejezése.

– Kaphatok egy cigarettát?

– Persze, nővérem.

És a volt kedvesem kiment az utcára. Nem ment el az asztalukig, hanem engem követett. Amikor a pasas az előző módszerrel akarta ismét a cigarettát meggyújtani, kivettem a kezéből és én magam gyújtottam meg. Nem akartam, hogy újabb szívességet tegyen nekem a pasas. Exem, a pasas és én csendben dohányoztunk. Az általunk kifújt füst érdekes formát öltött.

Volt szerelmem a rúzsfoltos cigarettáját nézegette:

– Te dohányzol?

– Most cigizem először (és köhögtem), de te dohányzol (ismét köhögtem).

– Én is most gyújtottam rá először (ő is köhögött).

Tanúi lehettünk annak, ahogy az előttünk köhögő nő hangja férfiassá változik. A köhögése leírta múltunkat. A pasas nem köhögött, békésen sétálgatott és a füst, amelyet még nem tüdőzött le, fogai között kavargott. Nem akartam, hogy a cigarettája elfogyjon. Ha nem lett volna kellemetlen, kértem volna tőle még egy szálat.

Volt egy pillanat, amikor szemben álltam egykori szerelememmel, és amikor kifújta a füstöt a szám felé, olyan volt, mintha csókolóztunk volna.

– A 28. év…

A pasas hangja lerombolta a füstös légkört és exem visszaszaladt a terembe. Ekkor úgy éreztem, le kell ütnöm ezt az embert. A kezemben lévő cigaretta értelmetlenné vált, a cigaretta füst tetőtől talpig elborított. A telefonom pihen, az asztalnál vár rám a kedvesem, aki már ötödik alkalommal tárcsázza számom, de nem ér el. A telefon a kezemben és a dohányfüsttől átitatott ruhámban elindulok befelé, az asztalunkhoz.

A terembe érve olyan volt az arckifejezésem, amit szavakba sem lehet önteni. Az asztalunknál, a helyemen ült egykori szerelemem és kedvese, mintha csak meglátogattak volna szabadidejükben. Az agyam nem volt képes azonnal reagálni a látottakra. Az asztalunknál mit csinál volt kedvesem és egy ember, akinek még a nevére sem emlékszem?

Az asztalhoz közeledve hallottam szorongásom hangját.

Amikor kedvesem meglátta, hogy odaértem, felugrott a helyéről:

– Szerelmem, gyere ide, gyere. Nézd, ő az egyetemi barátom, Umit, már hosszú ideje nem találkoztunk. Ő pedig a menyasszonya, bocsánat, elfelejtettem a neved….

– Helló

– Az esküvőjük a hétvégén lesz, elmegyünk szerelemem, ugye?

A torkomba még éreztem a cigaretta ízét, amelytől próbáltam megszabadulni:

– (köhögés) ….. Menjünk.

Forrás: Engin Akyürek for ever Puerto Rico Facebook oldal angol szövege