A busz mindenféle gond nélkül képes volt megállni. Annak ellenére, hogy régi kasznija vörös színű volt, ez a vörös szín nem olyan volt, mint amikor valakinek egészséges bőrpír jelenik meg az arcán. Hosszú teste és összecsukható harmonikaszerű gumiharangja (ez egy csuklós busz volt) miatt az utasok minden egyes fékezésnél meginogtak. Kisebb fékezésnél halayt, kanyarokban Erzurum bart, míg a hirtelen fékezéseknél horont (ezek a török néptánc fajtái). Minden busznak volt külön neve, mindenki így emlegette őket, nem a számok alapján, amelyet kaptak.

Amikor a busz képes volt megállni, az ajtajai különös hanggal nyíltak ki, olyan volt, mintha horkolnának. Úgy lebegtem a busz hátuljában, mintha elkapott volna egy hullám és magával sodor. Az, hogy hátul voltam, még iskolás koromból maradt meg, de ez jó lehetőség volt arra, hogy kérkedjek a magasságommal. Néhány ember már tudta, hogy a busz hátuljában ülni olyan, mintha a Dalton fivérek közül Avarell bűntényt készülne elkövetni. Az órám 7:45-öt mutatott. Ez egy csodás kombinációja volt az időnek és a helynek. Az a lány, akinek felhő rejtőzött a szemeiben, két megállóval később kellett, hogy felszálljon a buszra. Felszállt a buszra és elegánsan helyet foglalt egy szabad ülésen.

Amikor a busz megérkezett az ő megállójába, úgy tűnt, hogy megköszörülte a torkát, mert az ajtók szinte hang nélkül, gyorsan nyíltak. Amikor a lányra néztem, úgy éreztem, hogy szitál az eső, még napos időben is. A szívem barométere esőt mutatott a szemeiben rejtőző felhők miatt. Annak ellenére, hogy nem tudtam a nevét, gyakran álmodoztam róla, és nem számított, hogy ki ő és honnan jött. A szemeiben lévő felhők álmaimban is megjelentek. Az álmaimban nevet adtam neki és alvás közben többször is megismételtem első üdvözlésünket.

– Szia.

– Szia.

Mást nem is kellett mondani, mert bármi egyéb ellopta volna a szeméből kiolvasható mondanivalót. A mondatoknak jelentésük lett volna, ahogy egymásra néztünk és a mondatok elvesztették volna a pillanat varázsát. A busz haladt tovább. Habár már három megállóval ezelőtt le kellett volna szállnom, még mindig a buszon ültem, hogy vele lehessek.

Azok a felhők a lány szemében könnyen elveszhettek volna egy olyan világban, ahol a három buszmegállónyi távolság is problémát jelenthet. Erőt vettem magamon és elkezdtem memorizálni a busztársaság menetrendjét.

Még csak két hete ismertük egymást, de ez olyan réginek tűnt, mint Ádám és olyan egyedinek, mint Éva története. A busszal vele utaztam a világ legszebb helyeire.

Amikor a buszvezető hátraszólt, hogy „Mindenki húzódjon a busz végébe!” én már a csukló részben voltam. Amikor a tömeg elindult hátrafelé, belenéztem a szemébe, mintha randik lett volna. Amikor a két szempár túl közel kerül egymáshoz, akkor az egyik már nem lát. Korábban szerettem a felhőket. Azok a felhők, amelyek hősiesen harcoltak a lenyugvó nappal, ennek a lánynak a története voltak.  És ez a történet volt az én történetem is.. Ez volt a világ legszebb szerelmi története.

Ránézett a kezemen lévő órára majd így szólt:

– Bocsánat, mennyi az idő?

8:15 volt. Az idő többé nem volt fontos. Leszállhattam volna a buszról huszonvalahánykor is. A belső üzenetrögzítőm rögzítette a hangját. Dallamos hangját hallottam ettől kezdve mindenhol.

Ez a lány volt a téma, amikor a barátaimmal beszélgettem. Olyan sok mindent mondtam el róla nekik, hogy kíváncsiak lettek.

– Mi a neve?

– Nem tudom.

– Beszéltél vele?

– Nem.

– Miért?

Ha kivágnánk a kérdés részeket, akkor a válaszok ott rejtőznének a szemében. Olyan volt, mintha a legszebb hegyről a világ legszebb kilátása tárulna elém. Azt akartam, hogy valami történjen köztünk. Az első mondatunk, az első köszönés tarthatna örökké, nem csak három megállónyit.

Hakan és Mehmet is buszozni kezdtek, bár nekik nem kellett volna. Kíváncsiak voltak a lányra. Csodálni valakit távolról, szép volt és érdekes. Minél többet beszéltünk a hajáról, a bőréről, és ami a legfontosabb, a szeméről, annál inkább mesehőssé vált, akinek nem tudtam a nevét.

A hangom megerősödött szívem parancsára, oly annyira, hogy szinte lefordította a „Mennyi az idő?” kérdést japánra. Bár minden nyelven ugyanazt jelenti, én csak az ő nyelvét értettem.

Két hetes történetünk elérkezett a harmadik héthez. Hakan és Mehmet 7:30-kor vigyorogva vártak a buszmegállóban. De vigyorgásuk mögött gyerekes rosszindulat húzódott.

Azért voltak ott, hogy ellopjanak valamit, ami az enyém. Azonban nem a Turbo rágóban lévő képeket akarták ellopni. Azok a dolgok, amiket elmondtam nekik a lányról, hozzám tartoztak és ezek inkább a felhők történetéről többről szóltak, inkább voltak a lány történetei, mint az enyémek. A vörös színű idős bácsi, egyike a mi idős bácsijainknak (ezek voltak a buszok), aminek a nevére nem emlékszem, 7:45-kor érkezett. Mint mindig, most is a busz hátuljába mentem, Mehmet és Hakan is ott voltak a közelemben. Alacsonyabbak voltak, mint én. Nem ismerték a hátsó üléseket. Ők mindig a buszvezető melletti részen szerettek utazni. A vigyor nem tűnt el az arcukról, egyfolytában vigyorogtak. Már majdnem 8:15 volt. A reggeli forgalom mindenkit idegessé tett. Az izgalmam egyre nőtt, miközben Hakan és Mehmet tovább vigyorogtak, a forgalom pedig lassan haladt előre. Amikor a busz elérte az a bizonyos megállót, mindhárman figyeltünk. Én voltam a vezér és Allahnak hála, a legmagasabb is.

Az ajtó sziszegett és fújtatott, olyan volt, mintha elengedtek volna a csavarjai. Olyan hangja volt, hogy nem tett volna jót sem a lánynak, akire vártunk, sem az érzékenyeknek. Miközben vártam, mint Egyszerű Simon (egy mesefigura), a lány felszállt a buszra, valaki mással. Abban a pillanatban a busz öregebb lett, arca morcos öregemberéhez hasonlított. Szívesen behúztam volna annak a srácnak, aminek a lelke egyébként sósav szagú volt. Ahogy Mehmet oldalba bökött és megkérdezte, ki ő, a busz egyre rondább lett számomra. Annak ellenére, hogy az időjárás-előrejelző esőt mutatott, az idő napos lett és a felhők eltűntek, mintha sosem lettek volna.

Hakan rám nézett és azt kérdezte:

– Ez volt, az a lány?

Vannak olyan pillanatok, amikor nem szeretnénk tudni az igazságot. Az álmok néha sokkal fontosabbak, mint a valóság.

Hakan felé fordultam és így szóltam:

– Ma napos az idő.

– Mi van?

– Úgy értem testvérem, nem, ez, a lány csúnya.

Forrás: Engin Akyürek for ever Puerto Rico Facebook oldal angol szövege