Amikor a telefon megszólalt, poloskák ették a szívemet, a kezem és a karom bizsergett, és egy „második szög” rögzítette a nyakam és a testem egymáshoz, mintha pár deszkából készültek volna. Annak ellenére, hogy a tenyerem izzadt, a nyakamra csapott ujjhegyeim egész testemet az ácsműhely felé fordították, mintha a hazugság előtti gesztusokat gyakorolták volna, még a hazugság kimondása előtt.

Noha jól tudtam, hogy mi következik hamarosan, nem tudtam megszabadulni tőle. Míg ez arra késztette, hogy egyre inkább szeressem meg Pinocchiot, azért volt egy-két dolog, ami miatt szidtam a mesterét. Találnia kellett volna megoldást az orrára. A hazugság valós életbeli egyenértékűségére gondoltam, nem a mesére. Annyira elgondolkodtam, hogy csak a tizenkettedik csengetés után vettem fel a telefont, és ezzel véget vettem annak a dallamnak, amely a testem az ács boltja felé irányította.

A vonal másik végén régi barátom, aki még mindig a barátom és állítom, hogy a jövőben is az lesz, Hakan volt. Hallgattam Hakant, és csendben maradtam, mert jól tudtam, mit fog mondani. Meg lehet érteni a régi barátságot a beszélgetés csendjéből, de soha nem lehet tudni, hogy mikor válnak el egymástól, mint az öltések egy régi zakón. Tudtam, miről van szó, és folyamatosan ismételgettem magamban azt a hazugságot, amit mondani akartam neki, még mielőtt meguntam volna, hogy újra és újra meghallgassam a már ismert történetet.

Az agyam színházi színpaddá alakult, és a bal lebenyem tehetségtelen színésszé vált. Nagyon rossz voltam ebben a szerepben. Hakan szerelmes volt Asliba, aki nagyon jó barátom volt. Hakan és én nagyon közeli barátok voltunk, és ahogy már korábban mondtam, már tudtam, hogy mi ennek a történetnek a kezdete és vége. Hakan ma este nagy dologra készül, mintha egy vallomás fináléját akarná játszani, amelyet még nem tudott megtenni.

Aslı elmegy, és én nem voltam biztos benne, hogy ennek az az oka, mert nem akar egy késedelmes vallomás második személyének tárgya lenni, vagy azért, mert Hakan szerelmi bámulása nem volt számára eléggé romantikus. Aslı elmegy, és azt mondta, hogy „elmegyek tanulni”, ezt a kifogást találta ki a távozására. Beszélgettünk és Hakan egyszer csak azt kérdezte: „Haver, itt nincs olyan iskola, ahová járhatna?” A hangja olyan éles volt, hogy másodfokú halláscsökkenést okozott a középfülemben, mintha áttört volna az üllő- és kengyelcsontokon. Mint minden diák, ő is országa iskoláit szerette.

Várakozva, amíg a haragja elmúlik, olyan hangon hümmögtem, amelyet a szerelmes emberek szoktak használni. Hakan szívritmusában a „hmmmm” volt a világ legepikusabb szava. „Bátyám! Vacsorázzunk együtt ma este: te, én és Aslı.” Hakan olyan kérdéseket tett fel, amelyekre már tudtam a választ. Emlékezve Pinocchio gazdájára, azt mondtam „rendben”, de az orrom ettől nem változott meg.

Read More

Ahmet fia, Hasan…. Sötét és vékony arca ellenére, energia sugárzott a szemeiből, amelyek beragyogták az egész várost. Hasan egy kilenc éves fiú volt, aki családjával Törökország keleti részéről a nyugati részre költözött.

Találkozásom Hasannal nem tipikusan olyan találkozás volt, mint ahogy gyerekek szoktak találkozni, útjaink keresztezték egymást miközben ő papír zsebkendőt árult az utcán. Úgy magasodott előttem, mint egy karrierista fiú, aki állásinterjúra jött. Bár első találkozásunkkor mindketten tartózkodóak voltunk, ő is egyike volt azoknak, aki mindig ott volt, amikor én egy csésze teát akartam inni. Nem válaszolt kérdéssel egy kérdésre, de úgy alakította a válaszát, miközben a saját mondatait rakta össze, mintha csak kérdezne. Soha nem láthattad a szemeiben vagy hallhattad a hangjában a szenvedést, amikor a családjáról mesélt. Nem beszélt sokat, de közben bársonyos lágyság tükröződött az arcodra és a lelkedre. Hasan kilenc évéből hatot Karsban élt és az elmúlt három évben Isztambulban, már túl volt a tízes számrendszeren.

Ha meglátott engem, de én épp valaki mással voltam, csendesen közeledett az asztalom felé és úgy jött lábujjhegyen, mintha valami törékeny lenne a lába alatt. Az eleganciának nincsen kora és nem mindig látszik valakinek a szemében vagy a hangjában. Ellenkezőleg, Ahmet fián, Hasánon akkor látszott, amikor nem is számítottál rá.

– Hasan, mi akarsz lenni, ha felnősz?

Ő letette a papír zsebkendőt az asztalra és azt mondta, mintha még sosem hallotta volna ezt a kérdést korábban:

– Nem tudom, de valami jó akarok lenni.

– Jó?

– Nem tudom. Valami jó.

Nem akart sem orvos, sem pilóta lenni, de én megértettem őt. A dolog, amit nem tudott olyan jól kifejezni az az, hogy ő csak jó ember akar lenni. Talán ez volt, amit én akartam neki. Mint jó ember, lehet belőle orvos vagy pilóta, úgy hogy közben jó ember marad.

– Későig itt vagy. Hogy mész haza?

Amikor ezt kérdeztem tőle, ismerkedés közben, ő a körülötte lévő sok gyerekre mutatott:

– Mi Umraniyében élünk. Arra nem jár sem busz, sem dolmuş éjszaka. Ezért mi, gyerekek, akik papír zsebkendőt vagy virágot árulunk, összefogunk és taxit fogunk. 10 lírát fizetünk fejenként. Mióta a taxisofőr a környékünkről való, még engedményt is kapunk.

Read More

A nyaralásom három hónappal azután kezdődött, hogy megtanultam olvasni. Nem volt piros szalagom, amelyet büszkén viselhettem a mellkasom bal oldalán (megjegyzés: amikor az első osztályosok megtanulnak olvasni, kapnak egy piros szalagot, amit az egyenruhájukra tűznek és ezzel tudatják mindenkinek, hogy tudnak olvasni). A fekete iskolai egyenruhám nem volt begombolva, és mint egy köpeny repült a szélben, a bizonyítvány, amit a kezemben szorongattam pedig tele volt jó jegyekkel. Egyik kezemben a bizonyítványom, a másikban a vakációra szóló füzetet tartottam. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a hátamon lévő iskolatáska miatt olyan voltam, mint egy púpos teve. Bár ez volt az iskola utolsó napja, nem tudtam beletenni a munkafüzetet a táskámba, mert tele volt babbal és színes olvasnivalókkal. A táskám olyan volt, mint egy zöldségraktár. Természetesen ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ahogy növünk, az agyunk egyre inkább dagasztóteknőre kezd hasonlítani (megjegyzés: olyan üres lesz, mint egy dagasztóteknő). Mellesleg ne nézzétek le ezt a nyári gyakorlófüzetet, mert ez mentette meg az egész nyarunkat és a jövőnk biztosítéka is volt. Nem volt több, mint egy színes könyv, ami egyrészt az emberi intelligencia megsértése volt, másrészt viszont színes elfoglaltságot adott a forró nyári napokra. Lehetetlen volt szeretni a gyereket a könyv borítóján, még akkor sem, ha ez a te gyereked lett volna, olyan rossz volt. Úgy nézett ránk, mintha azt mondaná, „idióta vagy”. Igen, az egyiptomi hieroglifák megfejtését még nem sajátítottuk el, így csupán annyit tehettünk, hogy leírtuk:

– Ali a lovat nézi.

De végül is emberek voltunk, nem lovak. Évekkel később értettük meg, hogy túl sokat vártak el attól a generációtól, akik bíztak ebben a gyakorlófüzetben. Egyáltalán nem tetszett a könyv, nagy csalódás volt számomra.

Miután megmutattam a családomnak a bizonyítványomat, a füzetet elrejtettem a szekrény egyik titkos sarkában. Teával töltött whiskyes üvegeket tettem elé. Nem lehetett ugyanis a szemétbe dobni, mert a tanárunk az iskolakezdéskor ellenőrizni fogja a házi feladatokat. Azt tudni kell, hogy ekkorra a borítón lévő gyereknek már bajuszt és szakállat is rajzoltam. Az volt a tervem, hogy két nappal az iskola kezdete előtt fogom megoldani az összes benne lévő feladatot. Szép terv volt.

A nyári szünidő könnyen eltölthető volt, mint a semmiből előkerült pénz. Még 15 nap volt az üveggolyó szezon kezdetéig. A németországi törökök és családjaik még nem érkeztek meg. Amikor itt voltak, szórakoztató volt egy-egy golyós játékban legyőzni őket és megszerezni az üveggolyóikat. Mivel egy magasabb domb volt a szomszédunkban, így ott kicsit nehéz volt játszani. A távolabb lévő gyerekek egy kicsit féltek attól, hogy látogatóként kell játszaniuk. Nagy és hangos csatákat vívtunk vacsoráig, vagy amíg nem hallottuk meg valamelyikünk anyjának hangját. Ha már játszottál valaha üveggolyókkal, akkor tudod, hogy minden játéknak megvan a maga helye. Ezért egy adott környéken biztos, hogy az ott élő nagyobb fiúk játszottak. Kis kezünk mindenféle geometriai alakzatot mutathatott, mint egy szögmérő. Ha gödrös, lejtős vagy éppen a fő játékot akartad játszani, akkor a hüvelykujjadnak, a csuklódnak és a szemednek is erősnek kellett lennie.

Read More

Nagy zűrzavarban élünk. Az ablakunkból teherautók és markolók látszanak. A csend és a béke helyett frusztráló hangokat hallunk egész nap. A régi épületeket ugyanis lebontják és helyettük új, esztétikusakat építenek. Sinan mester leszármazottai (Sinan volt Szulejmán, II. Szelim és III. Murat szultánok egyik leghíresebb építésze) nem engedhetik meg maguknak, hogy maradandó épületek legyenek. Az utcánkban lévő épületet, ahol kiscicákra vigyáztunk, szintén lebontották. Egy idős néni gyönyörű rózsákkal díszített kertjét is felszámolták, parkolóhelyeket alakítottak ki a területen. A 60 éves épület két nap alatt vált semmivé, az ott élők elköltöztek és helyüket teherautók vették át. Az épület régi volt, a falakról a vakolat kezdett leválni, de azt hiszem, ennek a régi épületnek lelke volt.

Az építkezés megkezdése után új vendég jelent meg a házunknál. A buldózer közelében, az út közepén egy német juhászkutya állt. Fémrudakkal védték a lopás ellen. Úgy tűnt, hogy a kutya irányítja az építkezést és tőle függ mi fog történni ezután. A munkások mögött feküdt az utcán, újra és újra jobbra majd balra nézett, mintha megpróbált volna emlékezni az autók számára. A papírgyűjtők tökéletesen láthatták. A papírhulladék-gyűjtők fő problémája az volt, hogy nem tudtak átmenni az utcán. A hajlongó gyűjtögetőknek olyan volt a hátuk, mintha tevepúpot hordanának. Húzták kis kocsijukat és a gépek megtisztították az utcákat. Hiába panaszkodtak, harcoltak és kiabáltak, de ez semmin nem segített. Az utcán fekvő kutya nem reagált. Amikor a munkások elhagyták a terepet, ő is eltűnt, majd munkaidő után ismét megjelent és végezte dolgát.

Egymás között azt fogjuk mondani, hogy néhányszor megkergetett a sötétben és el is kapott engem. Nem reagált a gyerekekre. Amíg a családok gyerekekkel voltak, csendesen feküdt és tiszteletteljesen lehajtotta fejét. Nyilvánvalóan ezzel minden élőlény tisztában van. Reggelente sosem ugatott és mindig tudta, mikor kell elmennie. Német juhász volt a fajtája minden ismertetőjegyével. Nem tudtuk honnan jött, korábban milyen házaknál járt. Nem tudtunk róla semmit, azt sem milyen nemű. A helyes testtartása, a szőre egységes színe, világos bundája és az éberség a szemében arról árulkodott, hogy fajtiszta lehet.

Azért, hogy az utcai macskákat megvédjük a kutyáktól, másik területre vittük. Az idős néni kismacskáinak kényszerből kellett elköltöznie. A környék kutyái távol tartották magukat a mi német juhászunktól, nem akartak támadás áldozatává válni. Az alapozás olyan gyorsan haladt, hogy egy hónap alatt elkészültek vele. Rosszul nézett ki, a vas a deszkák és a nedves beton úgy nézett ki, mintha emberi belső szervek lettek volna. Kíváncsi voltam, hogy ez a csúnya belső látvány milyen külsővel lesz majd felruházva. Amikor besötétedett, a német juhász gyakran vált láthatatlanná. Nagyon jól tudta, hogy az utca minden szegletében elrejtőzhet.

Read More

Amikor írsz egy történetet, még az utcán lévő macska is lehet a főszereplője. De mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ennek a történetnek a hőse én vagyok. Hősök, legendák, mondák, amelyek az idők során jutottak el mindenkihez, és amelyek az „egyszer volt, hol nem volt” szókapcsolattal fonódtak össze a keleti tündérmeséktől az 1001 éjszakáig, Tepegöztől Korkut Dedéig, Keloglantól a falusi történetekig. Ha ezeket a meséket már unod, utazz kétezer kilométert és a hősök itt már Piroska, Pinocchio, Hamupipőke. Annak ellenére, hogy szinte észre sem vesszük, ők a mi hőseink. Gőgösnek tűnhet, amikor azt mondjuk, ez „gyermeki ész”, de ők a mi hőseink, akik még mindig, mélyen legbelül, bennünk vannak. Ha eltekintünk néhány apró részlettől, úgy érezzük, hogy mindannyian suttognak valamit a fülünkbe. Ha megértjük őket, akkor a mi Kellile-Dimmeünk lesznek, ha nem, akkor elfelejtjük őket. Kinő a szakállad és megnő a melled, bla-bla-bla, megtanulsz valamit, amitől még többet tudsz. A lelkedet megfestik azok a színek, amelyeket színész érez aprólékos játéka közben, amikor a háttérben hegedű hangja szól.  Amikor elmész, a tanárod vagy a barátaid főhősévé válsz egy megmagyarázhatatlan valószínűség-elméletben és te leszel a világ legjobb rendezője gyermeki örömmel a lelkedben. Csak hogy a rosszindulatú színészeket rosszfiús klisével ruházd fel, a hős rosszfiúknak lelkiismeretet adsz. Egyszer, ha majd ezek a hősök extrákká válnak és a Yeşilcam utca szomorúsággal telik meg, akkor ők már „embernek” hívnak. Ekkor te elkezdesz borotválkozni a tükör előtt állva.

Ennek a történetnek én vagyok a hőse, ezért a mondatokat úgy állítom össze, ahogy az egy hőshöz illik. Ha csak egy kicsit el tudnék mondani magamról, akkor kiönteném a lelkem és egymás után fűzném a mondatokat. Mint tudjátok, a hőst először fizikai tulajdonságaival jellemzik, majd utána következik csak a lelki állapota. Hősnek lenni szerencsétlenség; a lelkét eltemetik a teste és a szervei között, úgy írják le, mint egy szem vagy egy köröm és a szívet szív- és érrendszeri felelősséggel terhelik. Mivel hős vagyok, így a lelkiállapotomról írok és inkább csak a jó dolgokat írom le, minthogy irodalmi hibát vétsek. (Megjegyzés: itt a szavakkal játszik. Az edepli és edebli szavak hangzása csaknem azonos, az edepli jelentése jómódú vagy tisztességes, míg az edebli irodalmit jelent.) CSEND. A lelkiállapotunk az, hogy előre látja néhány ember a jövőnket és elmondunk valamit a múltunkból másoknak. Szerintem ez olyan, mint amikor megtaláltam a „csend” gombot. Bekapcsolom és kikapcsolom, úgy használom, hogy közben nem csapom ki a biztosítékot. Mint a legújabb divatos konyhai robot, elvegyülök magamban, hangtalanul el tudok veszni a modern életben. Ezt csak neked mondom el. Minden további beszéd nélkül visszatérek a hősömhöz, azaz a történetemhez.

Péntek volt. Azon a pénteken el akartam vinni Isztambulba és kecsketejet adni neki Anatólia közepén. Sok ember ismeri ezt a forgalmat. Az útjai, hídjai mintha Esztergom vára lennének, nem engednek át. Elkezdesz agyalni „Ember, mikor adtak el nekünk ennyi autót?” Ha egy emberre egy autó jutna, akkor a város kiszélesített buszsávjait nem használnák. Végülis ez ugyanaz az Isztambul, mint amelyet Mehmed szultán hódított meg.

Read More