„Ha valakinek szép a mosolya, az jó ember.” – Dosztojevszkij

Nem teszem fel magamnak a kérdést: „Ki a jó ember?” Vajon melyik a jobb, ha egy jó ember keveset mosolyog vagy a rossz emberek gúnyos mosolya? Annak ellenére, hogy az egyes kérdésekre adott válaszokat meg is találjuk magunkban, az ember általában nem kérdezi meg attól, aki gyönyörűen nevet.

Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.

– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.

Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.

Az ablakra „Üdv 1990” -et akartunk írni. A 80-as éveket ezzel a gesztussal szerettük volna a történelem sötétjébe temetni, egy kis ragasztó és egy kis vatta segítségével, amelyet édesanyja fiókjából akart elemelni. Hakan mindent megtervezett. A nappali ablakát használnák újévkor. Családjaink összegyűlnének a házunkban. Lesz mandarin, kişir, bingózunk, majd lefekszünk. Nem feledkeznénk meg a havas hatásról sem, a gondosan kialakított kis vattacsomókat használnánk fel erre. Annak ellenére, hogy a kinti hó valósága arcul csapott bennünket, mi inkább a dekorálást kedveltük. A japán ragasztót később ismertük meg, de Japán mindig Baris Mancora fog bennünket emlékeztetni.

Hakan nagyon izgatott volt. Annyi mindent akart csinálni, hogy szinte el is felejtette, hogy nyolc éves, és erre emlékeztetnie kellett valakinek. A kinti hó nemcsak a vattapamacsokat gúnyolta, amelyeket felragasztottunk az ablakra, hanem mondott valamit a 80-as éveknek is. Talán hiányozni fognak a szerény 80-as évek, de olyan erős elvárásaink voltak a 90-es évektől, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a 2000-es évek hogyan fogják majd túlszárnyalni ezeket.
Miután leszedtük a ragasztót a kezünkről, Hakan elmondta nekem a második tervét:

– Építsünk egy hóembert. Amikor éjfélt üt az óra, vigyük a családjainkat a kertbe, és mutassuk meg nekik a hóemberünket. Szép terv volt, és nagyszerű megoldást jelentene a 80-as évek egycsatornás életéhez.

Annak a napnak a fontossága és jelentősége egyaránt színesítette magányunkat, és segített abban, hogy minél több emléket gyűjtsünk össze. A hűtőből sárgarépát vettem ki, Hakan vattát csent el az anyja fiókjából. Hogy esztétikai szempontból szép legyen a hóemberünk, megálltam a szenespince mellett, és összeszedtem egy marék gondosan kiválasztott széndarabot.

A hátsó udvarban először egy nagy testet építettünk a hóból, amelyet összelapátoltunk. Hakan letérdelt, és úgy tett, mintha fáradt volna, de közben ismét megmutatta, milyen vakmerő gyermek. Én eközben hideg kezeimmel elkészítettem a második darabot és aprólékosan kidolgoztam a nyaka és a hasa közötti részt. Besötétedett. Hideg kezeim egyre gyorsabban, sebészi pontossággal alakították ki a hóember arcát; hófehér és sima bőr, két szem kis széndarabokból, és mosolygós arc kisebb széndarabokkal … A hóember mosolya olyan gyönyörű volt, hogy a széndarabok sötétsége megmelegítette a szívemet. Orrának beszúrtam a sárgarépát és seprűt rögzítettem a testéhez, befejeztem a hóembert, amely szikrázóan mosolygott.

Read More

Évekkel ezelőtt….

Az iskolatáskámban egy illat kezdte áthatolni a füzetemet, amely a 0,7 töltőceruzám mellett helyezkedett el. Ha van iskolatáskád, akkor az lényegében olyan, mintha írószer boltod lenne. Arra, hogy kiderítsem az illat forrását, annyi időre volt szükségem, mint egy piros iskolai egyenruhás gyereknek, aki a szorzótáblát próbálta megjegyezni. A kilencszer hét eredménye vagy az, hogy nulla egyenlő a zéróval, messze meghaladta az akkori tudásunkat. A füzetemből szétáradó illat annyira elbűvölte az iskolatáskámat, hogy szinte már úgy tűnt, nem is az enyém. Ez az illat, amely megragadt az iskolatáskámba, Ayça illatos radírjából származott, akinek olyan fogai voltak, mintha egér rágta volna meg. A füzetem oldalairól áradó illat megteremtette annak a gyermeknek az illatos világát, aki otthon az asztalon próbált tanulni. Az illat és a radírozás közötti kapcsolat már nem Ayçat jelentette, hanem sokkal inkább volt filozófiai jelentése. A radírozás olyan volt, mint a bujkálás. Mint egy bélyeggyűjtő, úgy kezdtem gyűjteni az emlékeimet, amelyek a füzetből áradó illathoz voltak köthetők. Ez volt annak a szenvedélynek kezdete, amely a világ legszebb hobbijává vált. Sok mindent memorizáltam, miközben kiradíroztam egy rosszul elhelyezett vesszőt. Ayça radírja, akinek fogai olyanok voltak, mint amiket egér rágott, a világ legerősebb felvevőjévé vált. Talán ezért volt szaga azoknak a dolgoknak, amelyeket egész életemben megpróbáltam törölni. A dolgok törlése emberfeletti tett volt, és az életben nem volt hely a helyesírási hibáknak. Lehet, hogy évek múlva nem emlékszem majd Ayça arcára, de minden, ami ezekben az iskolai években történt velem, illatokkal kapcsolódik az emlékezetemhez, és ezáltal emberivé válik.

Évekkel később…

A legkedvesebb elfoglaltságomnak hódoltam egy könyvesboltban, a kevésbé kelendő könyvek között keresgéltem. Úgy éreztem magam, mintha egy szupermarketben lennék, nem pedig egy könyvesboltban, és irodalmi utat tennék a polcok között. Amikor éppen a török irodalom könyvei felé akartam fordulni, a kabátom és a kezem hirtelen parfümszagúvá vált. Valójában ez inkább olyan volt, mintha belőlem áradt volna az illat és nem olyan, mint amikor a nők beparfümözik magukat. Körülnéztem, és arra gondoltam, vajon a szemközti polc előtt álló lány viseli-e. Ahogy tovább sétáltam, még jobban éreztem az illatot. Úgy tűnt, mintha belőlem áradt volna a parfüm, amikor kifújtam a levegőt. Miért vette körül testemet ez az illat, amely nagy szíveket teremtett a szagok határán?

Kilépve a könyvesboltból, az utca túloldalán lévő kávézó mellékhelyiségébe mentem, és arcomat és kezeimet mosva szerettem volna megszabadulni ettől az illattól. Amikor arcom mosása közben megakadt a szemem a tükörben, ismét megmostam az arcomat és arra gondoltam, hogy ez csak egy álom lehet. Amikor valaki bekopogott az ajtón, a kopogás visszarántott a valóságba, és átadtam a mellékhelyiséget a következő embernek anélkül, hogy megtöröltem volna az arcom. Félve néztem a férfira, akivel az ajtóban találkoztam, mert lehetetlen volt, hogy ne érezze a testemből áradó illatot. Gyorsan sétáltam, és közben szimatoltam a testemet, hogy kitaláljam, honnan is érzem ezt az illatot.

Tudtam, hogy a lehető leghamarabb meg kell szabadulnom ettől a szagtól, le kell zuhanyoznom. Ha egyszer a memóriafájl kinyíltjuk, a világ parfümtartállyá válhat. Míg a szaglásba belefáradt orrom az arcommal cserélt helyet, egyik barátom, akibe általában a legnevetségesebb pillanatokba botlottam, azt mondta:

Read More

„A lovagiasság elveszett, amikor a fegyvereket feltalálták. Az enciklopédiák úgy tűntek el, mint a szálló kuponok, amikor a Google-t megalapították. Keresőmotorjaink (azaz enciklopédiáink), amelyeket 180 kuponért vásároltunk meg, kartondobozokba süllyesztve kezdtek megsárgulni. Dekoratív információforrásaink (azaz enciklopédiáink) eltűntek nappalijainkból és az életünkből is. A telefonunkon található információk bűzleni kezdtek a kezünkben, mint a Maltepe szemétdomb. Vagyis a tokjában lévő ívelt penge (handzsár) rozsdásodni kezd.”

Porfelhő kerekedett, ahogy egy autó elhaladt mellettünk. Hakan, mindig mosolygós arccal mondta el, milyen drága az autó és még hozzátette:

– Nézd meg azt az autót, dízel.

Szép volt, hogy iskolába menet nem tudtunk miről beszélgetni. Az út poros volt, a cipőinket a Bayram ünnepre vettük fel. Ha gyaloglás közben az autókról beszéltünk, a poros utak elkápráztattak bennünket. Ha azt akarjátok, hogy írjam le az utakat, amelyeken jártunk, néhány épület közötti üres területek voltak.

Az üres terület labdát, játékot jelentett. Hakan és én egymásra néztünk. A tekintetünk olyan volt, mint olyan két emberé, akik alig várják, hogy belerúghassanak a labdába. A tekintetével már a labdát kereste, és ezzel egyidőben a táskáját félredobva a terület felé szaladt, mintha máris gólt rúgnék neki. Metin, Ali, Feyyaz neve egyértelműen gólt jelentett. Rögtön utána futotta, hogy focizhassunk. A nyakkendőmet kapitányszalaggá változtatva a bicepszem köré kötve passzoltam a labdát Hakannak. Izzadt hónaljunk és nyakunk serdülőkori feszültséget keltett. Második órán földrajztanárunk arcunkra nézve elmondhatta volna az országok földrajzát. Hakan izzadt arca afrikai sivatagot formált, én pedig kivörösödött arcommal a világatlasz vöröses részeire emlékeztettem. Azt nem tudtuk, kivel focizunk; mindenki izgatottan rúgta a nekik passzolt műanyag labdát. Olyan volt, mintha nem fociznánk, hanem inkább gerelyt hajítanánk. Boldogok voltunk, és jól éreztünk magunkat azzal a tudattal, hogy nem megyünk az első órára. És persze ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az első óránk fizika volt.

Ez az üres terület egyenértékű volt számunkra az iskolakerülés örömével. És az is igaz volt, hogy a labda egymásnak passzolása olyan volt, mint egy jelenléti ív, mivel ugyanarról a környékről származtunk. A nadrágomhoz érő labda volt a pecsét a más környékről származó gyerekeknek. Egyszer csak a fal mellett találtam magam, amikor elestem és folyt rólam a verejték a sok futkosás és rugdosás miatt. Olyan volt, mintha rózsafüzért késztettem volna a nyelvem segítségével az orromról a számra hulló izzadságcseppekből. Olyan szomjas voltam, hogy észre sem vettem az idős nénit, aki odajött hozzám. Amikor az ember szomjas, az élet is megszűnik körülötte.

Read More