„Ha valakinek szép a mosolya, az jó ember.” – Dosztojevszkij
Nem teszem fel magamnak a kérdést: „Ki a jó ember?”
Vajon melyik a jobb, ha egy jó ember keveset mosolyog vagy a rossz emberek gúnyos mosolya? Annak ellenére, hogy az egyes kérdésekre adott válaszokat meg is találjuk magunkban, az ember általában nem kérdezi meg attól, aki gyönyörűen nevet.
Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.
– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.
Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.
Az ablakra „Üdv 1990” -et akartunk írni. A 80-as éveket ezzel a gesztussal szerettük volna a történelem sötétjébe temetni, egy kis ragasztó és egy kis vatta segítségével, amelyet édesanyja fiókjából akart elemelni. Hakan mindent megtervezett. A nappali ablakát használnák újévkor. Családjaink összegyűlnének a házunkban. Lesz mandarin, kişir, bingózunk, majd lefekszünk. Nem feledkeznénk meg a havas hatásról sem, a gondosan kialakított kis vattacsomókat használnánk fel erre. Annak ellenére, hogy a kinti hó valósága arcul csapott bennünket, mi inkább a dekorálást kedveltük. A japán ragasztót később ismertük meg, de Japán mindig Barış Mançora fog bennünket emlékeztetni.
Hakan nagyon izgatott volt. Annyi mindent akart csinálni, hogy szinte el is felejtette, hogy nyolc éves, és erre emlékeztetnie kellett valakinek. A kinti hó nemcsak a vattapamacsokat gúnyolta, amelyeket felragasztottunk az ablakra, hanem mondott valamit a 80-as éveknek is. Talán hiányozni fognak a szerény 80-as évek, de olyan erős elvárásaink voltak a 90-es évektől, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a 2000-es évek hogyan fogják majd túlszárnyalni ezeket.
Miután leszedtük a ragasztót a kezünkről, Hakan elmondta nekem a második tervét:
– Építsünk egy hóembert. Amikor éjfélt üt az óra, vigyük a családjainkat a kertbe, és mutassuk meg nekik a hóemberünket. Szép terv volt, és nagyszerű megoldást jelentene a 80-as évek egycsatornás életéhez.
Annak a napnak a fontossága és jelentősége egyaránt színesítette magányunkat, és segített abban, hogy minél több emléket gyűjtsünk össze. A hűtőből sárgarépát vettem ki, Hakan vattát csent el az anyja fiókjából. Hogy esztétikai szempontból szép legyen a hóemberünk, megálltam a szenespince mellett, és összeszedtem egy marék gondosan kiválasztott széndarabot.
A hátsó udvarban először egy nagy testet építettünk a hóból, amelyet összelapátoltunk. Hakan letérdelt, és úgy tett, mintha fáradt volna, de közben ismét megmutatta, milyen vakmerő gyermek. Én eközben hideg kezeimmel elkészítettem a második darabot és aprólékosan kidolgoztam a nyaka és a hasa közötti részt. Besötétedett. Hideg kezeim egyre gyorsabban, sebészi pontossággal alakították ki a hóember arcát; hófehér és sima bőr, két szem kis széndarabokból, és mosolygós arc kisebb széndarabokkal … A hóember mosolya olyan gyönyörű volt, hogy a széndarabok sötétsége megmelegítette a szívemet. Orrának beszúrtam a sárgarépát és seprűt rögzítettem a testéhez, befejeztem a hóembert, amely szikrázóan mosolygott.
A busz mindenféle gond nélkül képes volt megállni. Annak ellenére, hogy régi kasznija vörös színű volt, ez a vörös szín nem olyan volt, mint amikor valakinek egészséges bőrpír jelenik meg az arcán. Hosszú teste és összecsukható harmonikaszerű gumiharangja (ez egy csuklós busz volt) miatt az utasok minden egyes fékezésnél meginogtak. Kisebb fékezésnél halayt, kanyarokban Erzurum bart, míg a hirtelen fékezéseknél horont (ezek a török néptánc fajtái). Minden busznak volt külön neve, mindenki így emlegette őket, nem a számok alapján, amelyet kaptak.
A nyaralásom három hónappal azután kezdődött, hogy megtanultam olvasni. Nem volt piros szalagom, amelyet büszkén viselhettem a mellkasom bal oldalán (megjegyzés: amikor az első osztályosok megtanulnak olvasni, kapnak egy piros szalagot, amit az egyenruhájukra tűznek és ezzel tudatják mindenkinek, hogy tudnak olvasni). A fekete iskolai egyenruhám nem volt begombolva, és mint egy köpeny repült a szélben, a bizonyítvány, amit a kezemben szorongattam pedig tele volt jó jegyekkel. Egyik kezemben a bizonyítványom, a másikban a vakációra szóló füzetet tartottam. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a hátamon lévő iskolatáska miatt olyan voltam, mint egy púpos teve. Bár ez volt az iskola utolsó napja, nem tudtam beletenni a munkafüzetet a táskámba, mert tele volt babbal és színes olvasnivalókkal. A táskám olyan volt, mint egy zöldségraktár. Természetesen ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ahogy növünk, az agyunk egyre inkább dagasztóteknőre kezd hasonlítani (megjegyzés: olyan üres lesz, mint egy dagasztóteknő). Mellesleg ne nézzétek le ezt a nyári gyakorlófüzetet, mert ez mentette meg az egész nyarunkat és a jövőnk biztosítéka is volt. Nem volt több, mint egy színes könyv, ami egyrészt az emberi intelligencia megsértése volt, másrészt viszont színes elfoglaltságot adott a forró nyári napokra. Lehetetlen volt szeretni a gyereket a könyv borítóján, még akkor sem, ha ez a te gyereked lett volna, olyan rossz volt. Úgy nézett ránk, mintha azt mondaná, „idióta vagy”. Igen, az egyiptomi hieroglifák megfejtését még nem sajátítottuk el, így csupán annyit tehettünk, hogy leírtuk:
„A lovagiasság elveszett, amikor a fegyvereket feltalálták. Az enciklopédiák úgy tűntek el, mint a szálló kuponok, amikor a Google-t megalapították. Keresőmotorjaink (azaz enciklopédiáink), amelyeket 180 kuponért vásároltunk meg, kartondobozokba süllyesztve kezdtek megsárgulni. Dekoratív információforrásaink (azaz enciklopédiáink) eltűntek nappalijainkból és az életünkből is. A telefonunkon található információk bűzleni kezdtek a kezünkben, mint a Maltepe szemétdomb. Vagyis a tokjában lévő ívelt penge (handzsár) rozsdásodni kezd.”
