Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.

A tanóra második felében mindenki levelet írt egy ismeretlennek. Mit lehet írni valakinek, akit egyáltalán nem ismerünk? Írhatod, hogy „Szia” vagy azt „Hogy vagy?” Majd vársz, gondolkodsz és elmondod, amit akarsz… Egy kétoldalas levelet írtam, mindent elmondtam magamról. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű írni valakinek, akit nem ismerek. Az osztályban mindenki írt valamit. Volt egy remek összefoglalás a Beşiktaş – Fenerbahçe meccsről, amiben fontos szerepet kapott a szabályok helyes leírása. Rosszul éreztem magam, mert nem szerettem a szabályokat. Az rendben lett volna, ha olyan valakinek kell írnom, akit ismerek. Az osztály minden tagja a megírt levelet borítékba tette, megcímezte azokra a címekre, amit a tanártól kaptunk, majd egy dobozba tettük őket, olyan volt mintha szavazni járultunk volna egy urnához. Volt egy pillanat, amikor jó lett volna, ha az egész osztályról készül egy fénykép, ez volt az, ahogy boldogan nyaltuk a bélyeget és ragasztottuk a borítékra.

Nem sokkal később meg is érkezett a válasz az otthonunkba. Emlékszem, az ágyamban fekve, gyér világítás mellett olvastam el. Hétvége volt és evés után voltam. Nem fogok hazudni, egy lány levelét kaptam, amit félve nyitottam ki.

– Szia! – mondtam.

Nem voltam hozzászokva, hogy magamról beszélek, a szobámban voltam és egy szót sem szóltam, miközben olvastam. Később, napokig gondolkodtam a helyes kifejezéseken, miket írhatnék. Kíváncsi voltam az életére, a szemeire, a hangjára.

Anélkül, hogy tovább vesztegettem volna az időt, leültem egy halom fehér papírral és elkezdtem írni.

– Szia!

Nagy lelkesedéssel írtam, több száz szót vetettem papírra, anélkül, hogy bármit is mondtam volna magamról. Jó volt beszélni azokról a dolgokról, amiket a sorok között láttam. Lelkem megnyílt, új folyosók és ajtók nyíltak ki bennem. Minél többet írtam, annál jobban megértettem magam és barát lettem. Azt, hogy kik vagyunk, a mondataink elárulják. Volt egy megállapodásunk, soha nem küldtünk egymásnak fényképet. A technológia fejlődött, az internet mindegyikünk otthonában megjelent, de a virtuális térben sem találkoztunk soha. Volt egy nevünk és egy címünk és valami ennél is fontosabb, volt mondanivalónk.

Read More

Nagy zűrzavarban élünk. Az ablakunkból teherautók és markolók látszanak. A csend és a béke helyett frusztráló hangokat hallunk egész nap. A régi épületeket ugyanis lebontják és helyettük új, esztétikusakat építenek. Sinan mester leszármazottai (Sinan volt Szulejmán, II. Szelim és III. Murat szultánok egyik leghíresebb építésze) nem engedhetik meg maguknak, hogy maradandó épületek legyenek. Az utcánkban lévő épületet, ahol kiscicákra vigyáztunk, szintén lebontották. Egy idős néni gyönyörű rózsákkal díszített kertjét is felszámolták, parkolóhelyeket alakítottak ki a területen. A 60 éves épület két nap alatt vált semmivé, az ott élők elköltöztek és helyüket teherautók vették át. Az épület régi volt, a falakról a vakolat kezdett leválni, de azt hiszem, ennek a régi épületnek lelke volt.

Az építkezés megkezdése után új vendég jelent meg a házunknál. A buldózer közelében, az út közepén egy német juhász kutya állt. Fémrudakkal védték a lopás ellen. Úgy tűnt, hogy a kutya irányítja az építkezést és tőle függ mi fog történni ezután. A munkások mögött feküdt az utcán, újra és újra jobbra majd balra nézett, mintha megpróbált volna emlékezni az autók számára. A papírgyűjtők tökéletesen láthatták. A papírhulladék-gyűjtők fő problémája az volt, hogy nem tudtak átmenni az utcán. A hajlongó gyűjtögetőknek olyan volt a hátuk, mintha tevepúpot hordanának. Húzták kis kocsijukat és a gépek megtisztították az utcákat. Hiába panaszkodtak, harcoltak és kiabáltak, de ez semmin nem segített. Az utcán fekvő kutya nem reagált. Amikor a munkások elhagyták a terepet, ő is eltűnt, majd munkaidő után ismét megjelent és végezte dolgát.

Egymás között azt fogjuk mondani, hogy néhányszor megkergetett a sötétben és el is kapott engem. Nem reagált a gyerekekre. Amíg a családok gyerekekkel voltak, csendesen feküdt és tiszteletteljesen lehajtotta fejét. Nyilvánvalóan ezzel minden élőlény tisztában van. Reggelente sosem ugatott és mindig tudta, mikor kell elmennie. Német juhász volt a fajtája minden ismertetőjegyével. Nem tudtuk honnan jött, korábban milyen házaknál járt. Nem tudtunk róla semmit, azt sem milyen nemű. A helyes testtartása, a szőre egységes színe, világos bundája és az éberség a szemében arról árulkodott, hogy fajtiszta lehet.

Read More

Régebben szokása volt a mondatok mögé bújni. Én viszont nem szerettem a látható dolgokat, és a ki nem mondott mondatokból jéghegyeket tudtam volna építeni.

Egyfolytában beszélt. Még csak levegőt sem vett, hogy egy pillanatra legalább megszakítsa véget nem érő mondatait.

– Elmegyek – mondta egyszer csak.

A „menni” igének természeténél fogva ilyen kegyetlennek kellett lennie? A korszak vagy az az időszak, amelyben éltünk, nem számított. Az asztalnál ülve és a modern kor nemeseinek megfelelő módon csacsogva teljes primitívségünket tűzbe dobtuk. A „menni” igét követő összes mondat teljes sebességgel jött le az úton, mint egy teherautó, amelynek tönkrement a fékje. A múlt időrendi megbánását és szenvedésünket egyenlővé tettük az emberekkel a történelem során. Amikor azt mondom, hogy „egyenlő”, akkor csak hallgattam rájuk, és hallgatással egyáltalán elszégyelltem magam. Mindig azt gondolom, hogy azok az emberek, akik fogfájásban szenvednek, ugyanazt a fájdalmat érzik. Bár a minket egyesítő fájdalmak olyan egyszerűnek tűntek, nagyon nehéz volt megtalálni azt a pár szót, amellyel szívfájdalmunk kifejezhettük. Azok a szép napok, amelyeknek velejét kipréselték, olyanok lettek, mintha az emésztőrendszerünk szemetévé váltak volna.

Az összes hang ereje eltűnt a csendben. A „menni” szó arra várt, hogy felrobbanjon, mint egy ránk dobott kézigránát. Ha a csendben eltöltött pillanatok egyre hosszabbak lettek a sok elhangzott mondat után, akkor ez azt jelentette, hogy ezek a mondatok üres mondatokká váltak. Eljött az az idő, amelyre vártunk, és ami már csak hivatalos kötelességgé tette az asztal körüli üldögélést. Ezek íratlan szabályok voltak. Aki erős tud maradni ebben a helyzetben, az kérheti a számlát, és távozhat. Erősnek lenni fontos dolog, mert már gyermekkorunkban is azt tanították nekünk, hogy erősnek kell lennünk. Úgy tűnt, hogy az, aki a másiknál hosszabb ideig maradt az asztalnál, többet szenvedett és jobban szeretett. Ez nem képmutatás?

Read More

Ahmet fia, Hasan…. Sötét és vékony arca ellenére, energia sugárzott a szemeiből, amelyek beragyogták az egész várost. Hasan egy kilenc éves fiú volt, aki családjával Törökország keleti részéről a nyugati részre költözött.

Találkozásom Hasannal nem tipikusan olyan találkozás volt, mint ahogy gyerekek szoktak találkozni, útjaink keresztezték egymást miközben ő papír zsebkendőt árult az utcán. Úgy magasodott előttem, mint egy karrierista fiú, aki állásinterjúra jött. Bár első találkozásunkkor mindketten tartózkodóak voltunk, ő is egyike volt azoknak, aki mindig ott volt, amikor én egy csésze teát akartam inni. Nem válaszolt kérdéssel egy kérdésre, de úgy alakította a válaszát, miközben a saját mondatait rakta össze, mintha csak kérdezne. Soha nem láthattad a szemeiben vagy hallhattad a hangjában a szenvedést, amikor a családjáról mesélt. Nem beszélt sokat, de közben bársonyos lágyság tükröződött az arcodra és a lelkedre. Hasan kilenc évéből hatot Karsban élt és az elmúlt három évben Isztambulban, már túl volt a tízes számrendszeren.

Ha meglátott engem, de én épp valaki mással voltam, csendesen közeledett az asztalom felé és úgy jött lábujjhegyen, mintha valami törékeny lenne a lába alatt. Az eleganciának nincsen kora és nem mindig látszik valakinek a szemében vagy a hangjában. Ellenkezőleg, Ahmet fián, Hasánon akkor látszott, amikor nem is számítottál rá.

– Hasan, mi akarsz lenni, ha felnősz?

Ő letette a papír zsebkendőt az asztalra és azt mondta, mintha még sosem hallotta volna ezt a kérdést korábban:

– Nem tudom, de valami jó akarok lenni.

– Jó?

– Nem tudom. Valami jó.

Nem akart sem orvos, sem pilóta lenni, de én megértettem őt. A dolog, amit nem tudott olyan jól kifejezni az az, hogy ő csak jó ember akar lenni. Talán ez volt, amit én akartam neki. Mint jó ember, lehet belőle orvos vagy pilóta, úgy hogy közben jó ember marad.

– Későig itt vagy. Hogy mész haza?

Amikor ezt kérdeztem tőle, ismerkedés közben, ő a körülötte lévő sok gyerekre mutatott:

– Mi Umraniyében élünk. Arra nem jár sem busz, sem dolmuş éjszaka. Ezért mi, gyerekek, akik papír zsebkendőt vagy virágot árulunk, összefogunk és taxit fogunk. 10 lírát fizetünk fejenként. Mióta a taxisofőr a környékünkről való, még engedményt is kapunk.

Read More