Hakan gyászos hangon, összeomolva szólt bele a telefonba:

– Nagyapa meghalt…

İsmet bácsi, Hakan nagyapja, gyermekkorom mentora volt, annak ellenére, hogy vak volt, belelátott a lelkembe. Egy gyermekkori betegség miatt vesztette el látását. Gyermekkorában, annak ellenére, hogy sötétségben élt, megtalálta a színeket, elhelyezte azokat szívébe és egész eddigi 90 évében táplálkozott belőlük. Nem bánta, hogy nem lát. Amikor a sötét világról kérdezték, rágyújtott egy újabb cigarettára – három csomaggal is elszívott egy nap – és témát váltott.

Fiatalabbnak nézett ki, mint a korosztálya tagjai, kiegyenesedve járt. Ha feleségét, Haticet kérdezték róla, azt mondta, hogy İsmet mindig inget és nyakkendőt viselt a hivatalos eseményeken. Ha a szomszédot kérdezték róla, ő azt mondta, hogy annak ellenére, hogy vak, nem ideges semmi miatt, nem bán semmit, mindent elintéz a szája szegletében bujkáló félmosollyal. Ha engem kérdeztek volna – de nem tették – sokat tudtam volna beszélni róla. Amikor mosolygott, azzal meghívott egy csodás helyre az ő sötét világába.

Amikor Hakan és én valami csínyt követtünk el és szüleink megbüntettek minket, ő csak lágy hangon, fejünket simogatva szólt hozzánk. Amikor cigarettázott, azt mesterien csinálta. A cigarettát a kezébe vette, beleszippantott, bevette a szájába és úgy fújta ki a füstöt, mintha egy szerelmes verset olvasott volna.

– Látni kellett volna…

Gyermekei féltették őt és mindent megpróbáltak azért, hogy leszoktassák a dohányzásról, de İsmet bácsi ekkor mindig azt mondta, hogy valahányszor beleszív a cigarettájába, úgy érzi, volt értelme az életének. Sosem vesztette el a mosolyát, és nem tért le az útról, amelyen járt. Apró lépésekkel közlekedett, nem kérdezett meg senkit, mégis mindig odatalált, ahová indult. Felesége, Hatice halála után, annak ellenére, hogy néha „púpnak érzete a hátán”, magányos lett, mert elvesztette élete párját, élete értelmét, akivel ötven évig voltak együtt.

Minden év április 23-án, május 19-én és október 29-én összeszedte a környék gyerekeit és taxival elvitte őket Ankarába. Itt a stadionban zászlókat lengetve ünnepeltünk, ő is mosolygott „Az ünnepet meg kell ünnepelni” ezek nem az én szavaim, hanem İsmet bácsié voltak.

Az ünnep első napja volt, anyám éppen befejezte a nagytakarítást. Felvettem az ünneplő ruhámat, mosollyal az arcomon vártam az érkező vendégeket, akiket a kis asztal mellé ültettünk le. A szomszéd gyerekek csokoládét és bonbont kaptak, amikor bekopogtak hozzánk és mindent átjárt az ünnepi citromos kolonya illata. Mivel İsmet bácsi nagyon szerette apámat, az ünnepek első napját mindig nálunk töltötte. A szabály szerint ez az első nap volt a legfontosabb. Az ünnepek első napján tett látogatás a szeretet és tisztelet kifejezése, valamint a kölcsönös látogatásokra vonatkozó lehetőséget jelentette.

Read More

Miután megtörtént legfrissebb történetem javítása, elküldtem azt szeretett Idilemnek, a Kafasına Göre magazin szerkesztőjének. Ha valaki nem író, az írással kapcsolatos tevékenység nehézsége és az írásokban rejlő felelősségtudat rejtve marad. Az az érzésem, hogy a nagy írók és költők figyelnek engem miközben egy történetet írok, és emiatt, hogy ne bántsam őket, vagy ne legyek velük tiszteletlen, minden elküldött történetemért elnézést kérek.

Miután megírtam és elküldtem a történeteimet, minden szó némán megszökött zajos fejemből. Egy pillanatig élveztem a csendet, és amikor a talaj száradni kezdett, új magokat kezdtem el ültetni új mondataimmal. Készítettem egy csésze teát, készen álltam a pihenésre, mert időben elküldtem a történetemet, ekkor azonban a mobilomon megjelent egy üzenet Idiltől.

„Helló. Örömmel olvastam a történetet, de bárcsak korábban küldted volna ezt a vicces történetet! Most fejeztük be az új magazin szerkesztését, és nincs időnk új ötletre.”

Nem tudtam, hogy Idil mit akar ezzel mondani. Szeretem a poénokat, de az én történetemben nincsenek őrült dolgok, ezért hívtam Idilt, hogy megkérdezzem, mit értett az üzenetben említett „viccen”. Idil felvette a telefont, a tőle megszokott mosollyal az arcán, és elmagyarázta, mit ért a „poén” alatt. Miután meghallgattam Idilt, megkérdeztem tőle:

„Viccelsz velem?”
„Hahaha”

Ki kellett derítenem mi ez az egész, mielőtt még ez a poén teniszmeccsé változna. Az utolsó történetem egy ideje már a fejemben volt, és senkinek sem mondtam el. Az egyik történet, amelyet valaki a Kafasına Görenek küldött, pont olyan volt, mint az általam írt. Amikor elolvastam a történetet, megértettem Idil mire célzott. Ha ez vicc akart lenni, akkor nekem szólt. Annak, aki a másik történetet elküldte, csak az e-mail címét ismertük.

A Zeynep Yildirim néven szereplő több száz cím között megpróbáltam ismerős arcot találni. Még ha ellopták is a történetemet, és előttem küldték be, nem akartam értelmetlen poén áldozata lenni. Kortyoltam egyet teámból, de nem akartam arra gondolni, mint a legtöbb modern gondolkodású ember, hogy a számítógépemet vírus támadta meg. Semmi sem lehetetlen a nap alatt, de nem lehet, hogy pontosan ugyanazt a történetet írtam, mint egy olyan ember, akit nem is ismerek. Meglepetésemben elkezdtem gondolataim között keresgélni. Talán azok a történetek hatottak rá is, amelyeket kedvenc szerzőmtől olvastam. Valószínűleg ugyanazt a történetet olvastuk, az megérintett minket és megmaradt a tudatalattinkban. A történet elbeszélése és megírása normális állapot, de az általam írt történet az enyém volt. Ez egy olyan kérdés volt, amely nem foglalkoztatta azokat a nagy írókat és költőket, akiket olvastam. A legérdekesebb, hogy a történetet én egy férfi szemszögéből, és aki elküldte a másik történetet, pedig egy nő szemszögéből írta meg.

Read More

Az öreg ember nem az volt, aki sokszor járt volna az asztalomnál, ahol a teámat ittam. A lottószelvényeket áruló öreg ember mindenkinek árult, de az asztalomnál, ahol verseket olvastam, nem állt meg. A fején lévő, nemzeti lottó feliratú sapka jól mutatta, mennyi idős lehet, de ezt az arcán lévő ráncokból is látni lehetett.

Épp a teámat kortyoltam, amikor az öreg odajött az asztalomhoz és ráncos kezével felém nyújtott néhány szelvényt.

– Vegyél, fiam.

– Köszönöm, uram.

– Ez az utolsó három darab.

– Köszönöm, de nem szeretek játszani a szerencsével.

Az öreg szemei felragyogtak, mint a macska szemei. Úgy szorongatta az utolsó három szelvény, mintha az élete múlna rajta.

– Miért nem?

– Nem szeretem, elveszik a békémet.

– Ez az utolsó három, vegyél egyet…

– Értékelem, uram, de nem.

A feje a kalap alatt olyannak tűnt, mintha hegyes ceruzával rajzolták volna. Az arca épp olyan hegyes volt, mint a mondatai, tekintete, mint a napfény. Mosolyogtam és ő is mosolygott, ha sírtam volna, ő sokkal többet sírt volna. Ez volt egy olyan ember élete, aki már sok mindenen keresztül ment…

Most ismét felém nyújtotta a szelvényeket:

– Nem akarok lottószelvényt.

– Miért?

– Azt mondta, hogy már csak három van. A lottó árusok az utolsó szelvényeket megtartják maguknak, tegye el maga is.

Ez jutott most eszembe, hogy az árust elküldjem magam mellől. Ő megfogta a szelvényeket és a zsebébe tette azokat.

– Sosem veszem meg az utolsó szelvényeket. Tulajdonképpen nem veszek soha egyet sem.

– Miért?

Az öreg eltolta az asztalt, ahol ültem, és mint egy száraz ág rogyott le a székre. Macska szemei tigris szemekké változtak. Nem akartam rászólni, intett a pincérnek és ekkor rájöttem, hogy egy teát akar inni. Boldog mosollyal nézett rám, a tekintete egyszerre volt boldog és szomorú. Amikor a tea megérkezett, komoly arccal kortyolt bele, majd így kezdte:

– Néz fiam, egy történetet akarok elmondani neked. Ezt nem mondtam el még senkinek. Majd nyugodt, ám kioktató hangon belekezdett:

Read More

Nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, hogy volt barátnőm velem szemben ül egy asztalnál, nem is olyan messze tőlem. Ő nem látott engem, de ha látott volna, biztosan lefagyott volna arcáról a mosoly, az én arcomról viszont nem lehetett volna letörölni. Egy drága étteremben voltunk, ahol olyan vendégek voltak rajtunk kívül, akik jó vaskos számlákat is ki tudnának fizetni. Figyelnem kellett arra, merre nézek, mert olyan lánnyal voltam, aki két hónapja a kedvesem és női megérzéseivel mindenre rájönne. Ma éjszaka nem voltam erre kész, olyan voltam, mint egy diák, aki nem tanult a vizsgára. A férfi énem számára, amelyet ép ma támasztottam fel, olyan volt, mintha a ruhámat vasalnám. Allahnak hála, a lelkemben lévő kettős érzés, eléggé gyengének bizonyult. A mindennapi életben mindez lehetséges, de ennél az asztalnál, ebben a pillanatban védtelennek éreztem magam.

Ahogy korábbi barátnőm nevetése csillapodott, az arcán megjelent egy mosoly és láthatóvá vált a mellette lévő ember. Hangja minden sarokban hallatszott, szétáradt az étterem valamennyi műanyag felületén. Ebből a viselkedéséből arra következtettem, hogy a férfi a szerelme. Mindketten gyűrűt viseltek, mosolyogtak és testtartásuk nyugalmat és magabiztosságot árasztott. A velem szemben ülő férfi olyan lett számomra, mint egyfajta ellenőrzőpont a múltam és a jövőm között. Ha ez a gondolat már korábban megfogalmazódik a fejemben, csak nevettem volna rajta. Ez azonban egyáltalán nem volt nevetséges, volt egy új kapcsolatom, jó volt a hangulatom és nem tettem fel felesleges kérdéseket.

Ha most felállnék – és a gyomromban repkedő lepkékre hallgatva – kérném a számlát, akkor minden jó lenne ahhoz, hogy ez az egész a feledés homályába merüljön. Azonban az volt a helyzet, hogy a kíváncsiság átvette a testem felett az uralmat és összejátszott az asztalunkkal. Nem akartam mindezt megbeszélni magammal. Az agyam azt súgta, hogy álljak fel, távozzam és azzal véget is érne ez a kínos helyzet.

Az arcomra erőltetett mosoly nem volt valami meggyőző. Úgy néztem ki, mint egy gyilkos, aki visszatér a tett színhelyére, az arcomra kiülő ostoba mosoly olyan volt, mint egy tükör, ami rögtön megmutatja ki a gyilkos.

Vajon ez egy szerelmi történet vagy csak egy újabb közhely?

Időnként lehetetlen leírni mi megy végbe az emberben. Mindenhonnan képek ugrottak be, és olyan rejtett mondatok, amelyekre nem is emlékeztem. A legtöbb gondolt nem maradt meg, de voltak olyan képek is, amelyek melegséggel töltötték el a lelkem.

Az arcom kivörösödött, mint a sülthús és kissé meg is dagadt, olyan volt, mint a tiniké. Szerelmem észrevette, hogy remegek:

Read More

A szemtelenség nem most fordult elő utoljára. Most nem eszik, vakarózik, nem csinálja azt, ami a kötelessége lenne. De ne kérdezd meg tőlem „mit szokott egy macska csinálni?” Talán szeret és van bennem valami tudatosság a kapcsolatunk kedvéért.

Minden kapcsolatnak vannak jellemző. A mi kapcsolatunké, egy macska. Jól emlékszem a dátumra, pontosabban a macskára, amikor először bejött a házamba. Hogy is felejthetném el?

Ez volt az együttélésünk második hete. A barátnőmnek csak egy bőröndje és egy fogkeféje volt a lakásomban és egy kicsi, újonnan vásárolt cica, tehát a kapcsolatunk így kezdődött. A szerelmesek csinálnak ilyen dolgokat. Ez olyan, mint amikor a macskák bejárják az egész lakást és kijelölik a területüket. Amikor beléptem a nagyszobába, láttam meg őket először egymás mellett, azután szerelmem macska nyelven ennyit mondott: „murrr”, erre a macska piruettezett egyet, csak a show kedvéért.

– Szerelemem, mi a neve a macskának?

Ha a macska cirmos lett volna, nem lett volna nehéz nevet adni neki, de így nem volt könnyű, így azt mondta:

– Válasszunk neki együtt nevet.

– Szerintem legyen Dió.

– Dió? Te ismersz olyan macskát, akit Diónak hívnak?

– Miért ne? Én szeretem a görög diót.

A macska bejött a házamba és elhelyezkedett a könyveken. Szerettem volna úgy hívni a macskát, ahogy elneveztük. De a történet megváltozott, nem beszélek görögül és a dió felsérti a számat! Végül hárman éltünk itt!

Amikor jobban megismertük, rájöttünk, hogy közömbös a környezetével és csak a saját öröme érdekli, így rá kellett jönni, hogy a Dió név egyáltalán nem megfelelő számára.

– Gyere, gyere ide, Dió!

– Murrrr..

Egész életét azzal töltötte, hogy mindenbe a lehető legkevesebb energiát fektesse, és haszontalan dolgokat csinált.

– Drágám, hívjuk Sefanak!

– Sefa? Lehet egy macska neve Sefa?

Ez lehet a lehető legjobb név, amit adhattunk neki, és ha már lehet a neve Dió, miért ne lehetne Sefa? Nem akartam olyan lenni, mint azok a szülők, akik vicces nevet adnak gyereküknek. Olyan nevet akartam, amire büszke lehet. Olyan nevet kell kapnia, ami jellemző rá. Amikor megemlítem a nevét, meglepettnek tűnt, majd egy pillanat múlva megfordult, és távozott.

Read More