Nagyon fázott …

Ismail nem tudta megszokni, hogy járás közben érzi a hideget a lábán. Ankara hidege kegyetlenül be tudott szivárogni a testedbe a leggyengébb pontodnál, és a tested belsejében utazva el tudott jutni olyan helyekre, ahol az érzés fokozódhat. Ismail lábai mindig hidegek voltak. Gyenge lábai, amelyek ellentmondanak a rendezetlen arcának, nehezen viselik a testét. Éppen be akarta fejezni a középiskolát. Ha a lába nem fagynának meg ezeken az utakon, ahol járni szokott, bekerülhetne ösztöndíjjal egy egyetemre.

A hideg levegő, amelyet belélegzett, elakadt a torkában. Érezte a hideget a lábán és a lélegzetét a talpán. A cipő talpán lévő kötések jól illeszkedtek rendezetlen arcához. Azt kívánta, bárcsak vastag talpú csizmája lenne; akkor nem bánná Ankara hidegét vagy az iskolába vezető utat.

Ha elég gyorsan meg tudná mászni ezt a dombot, akkor megérkezne egyemeletes otthonába, ahol kályha volt. A domb legmeredekebb részén botlott apjába, az ócskásba.

– Hazamész, apa?

– Igen, segíts.

Ismail segített apjának tolni négykerekű kocsiját, miközben reménykedve nézett rá. Ha apja meglátja a reményt a szemében, akkor fel fog háborodni; ezért megpróbálta elrejteni. Ismail, elfordítva a tekintetét.

A szekéren fazekak és serpenyők, valamint egy régi tűzhely volt.

– Hogy telt a napod, apa?

– Ugyanúgy. Régi, ócska edények, serpenyők…

– Akkor semmi olyan, amiért pénzt kaptál volna …

– Ne is törődj vele, hogy megy az iskola?

– Jól, nagyon jól.

Apjának mindig volt egy kedves mosolya. Amit a fia mondott neki, melegebbé tette a mosolyát a vastag bajusza alatt. Olyan napokról álmodott, amikor az emberek arról fognak beszélni, hogy Nizam, az ócskás, fia hogyan lett orvos. Imádná ennek a gondolatát, ami mosolyra késztette.

Apa és fia felértek a dombra, és elérték az utcát, ahol a házuk volt. Ismail kissé megfeledkezett a hidegről, miközben törékeny testével a szekeret tolta.

Read More

Volt előttem egy szó saláta. Az emberek, anélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, egy zsíros húsos tányérba kezdték mártani a mondataikat. Aki lassan beszélt és problémáját fedte fel előttünk, azt próbálta elmondani nekünk, hogy értelmesebb és mélyebb problémái vannak.

Mi a probléma egyébként? Ez egy finoman kidolgozott, ember által előidézett betegség, amely jön és megy, vagy makacsul helyben marad, ha unatkozik. Ez a betegség, amelyet „problémának” nevezünk, fészket szeret építeni, ahol megtelepszik, majd elterjed. Amikor árnyékot vet az elméjére, lassan tamburint játszik szívének húrjaival, és nyugtalanná teszi magát, testét egy szárított kovásztalan kenyér darabjává változtathatja.

Selim mesélni kezdett az exeiről. Ha rossz hangulatban kezdené a mondatot, akkor úgy fogna minket össze, mint a dominó, és az éjszaka végéig telebeszélné fejünket a múltbeli problémáival. A hosszú asztal körül ülő hat férfi beszélgetése mindig ebbe a csapdába esett. Nem tudtam, hogy ez az unalom miatt következett-e be, vagy egy igény megnyilvánulása miatt, vagy azért, mert csökkentek a közös ismereteink, de igyekeztem nem annyira aggódni emiatt.

Annak ellenére, hogy az asztal túlsó végén ülök, a beszélgetés végül rám talál. Szeretnék hallani a problémáimat, hogy megtudják, figyelek-e. A problémáimat úgy szolgálnám fel, mint egy előétel, hogy ne tűnjek önteltnek. Ne érts félre; nem arról volt szó, hogy semmi problémám nem lett volna, kinek nincsenek? Csak arról van szó, hogy mindennapi problémáink, amelyek életre szóló problémákká válnak, megtámadják értékes időnket. Egymás pszichológusaiként, tisztogatásba kezdtünk, de ez nem jelentett mást, mint a problémáink szőnyeg alá söpörését. A hosszú vacsoraasztalok pszichoterápiás székekké változtak. Úgy viselkedtünk, mint a modern kor terapeutái.

Ilker, hogy lágyítsa Selim panaszait, egy olyan mondatot ejtett az asztal közepére, hogy az asztal hosszú sarkai elvékonyodtak és elvesztették téglalap geometriáját.

– Megházasodom.

– Kivel?

– Mehtappal.

– Mehtap ki?

– Mehtap.

Inkvizíciónk Hakant is felverte.

– Ez a Mehtap a mi Mehtapunk?

Read More

A hazugság olyan volt számára, mintha csak lélegezne.

Ő volt az analógia főszereplője, és ebben mindenki egyetértett az iskolában. Ellentmondásokkal küzdő ember volt, a hibák humanista védelmezője, a tudatlanság és a tudomány iránti közömbösség szakértője. Bukott középiskolás volt, aki a hazugságot hivatásának választotta, és intelligenciája miatt folyton unatkozott.

Az İrfan és köztem lévő korkülönbség nem volt közvetlenül arányos azzal, hogy én 9. osztályos vagyok. Későn kezdte az általános iskolát, és megismételt néhány osztályt az általános- és középiskolában is. Sejtheted a korát a mindennapos borotválkozásból, az oldalt kopaszodó hajából és a mély hangjából. Az iskolai büfében találkoztunk. Kifogásolta, hogy a hot-dog és a szóda közötti árrés pénzügyi nehézségeket okoz, és túl nagy felhajtást csinálnak körülötte. Azt mondta el, amit én nem tudtam. Aznap találkoztunk először, köszöntöttük egymást, és barátokká váltunk, szavaival élve „haverok” lettünk.

Amikor kiabált, mintha kályha lenne a szájában, a szavak füstös dallamot hoztak létre a hangjában, ami alátámasztotta jogos voltát. Olyan önbizalma volt, hogy meg tudott tenni vagy mondani olyan dolgokat, amiket mások nem mertek. De rossz híre volt. Ha mondott valamit és az emberek azt mondták, hogy „megint hazudik”, szinte megőrült. Átkozódni szokott, csúnya nagyon nagy kezeivel az iskola falát vagy ajtaját ütötte. Azt szokta mondani, hogy „Mind hazugok vagytok!”, majd kiviharzott az osztályból, és dohányzással próbálta megnyugtatni magát. A tanárok nem mondtak semmit a dohányzásáról, és azt gondolták, hogy ez volt a legártalmatlanabb a többi rossz szokása között. Azt hihetnéd, hogy 35 évig állami alkalmazott volt, aki nyugdíj előtt állt.

Bármit is csinált az osztályban, a következő szünetben beszédtéma lett. Akár tetszik, akár nem, egy egyszerű pletyka táplálja a magazinműsorokat is.

– Hallottad, mit mondott İrfan az osztályban? vagy Hallottad, mit tett İrfan a tanárral?

Ezeket a mondatokat az iskola aulájában suttogták. Ha meghallotta a suttogásokat, könnyen a célpontjává váltál, mint egy paparazzi, akit megtámadnak. Mivel te nem rendelkezel sajtószabadsággal, félhetsz.

– Lógjunk meg, haver.

Amikor vele töltöttem az időt, úgy éreztem magam, mintha egy vásárban lennék; szórakozás és tényleges dolgok megtanulása az élettel kapcsolatban. Mintha a „haver” szó többet takarna, mint amit a három az egyben kávé kínál.

Amikor kezdtem nagyon szoros kapcsolatban kerülni İrfannal, az igazgatóhelyettes felhívta anyámat, és azt mondta neki, hogy tartsa távol a gyermekét ettől a gyermeknek álcázott ördögtől. Engem pedig az irodájába hívatott, és felemelve a hangját, ugyanezt elmondta nekem is. Amikor hazamentem, anyám megismételte ugyanazokat a dolgokat, amelyeket az igazgatóhelyettes mondott.

Read More

Nem számít, hol volt. A tekintete szinte kifújta a szemem, nyilakkal szúrta át a szívemet. A nézése némán süllyedt a lelkembe, és hidegrázást okozott ott. A gyomrom és a szívem megremegett és a szívem hevesebben kezdett verni. A teáscsésze vékony derekát átkarolva próbáltam melegíteni a hideg levegőt. Valójában sem a teának, sem az ajkaimon ülő párának semmi hatása nem volt. Elég volt az az egy pillantás a másik asztaltól, máris nyílként fúródott szívembe felmelegítve azt. Egy csésze kávé volt a kezében. A szeme olyan izgatottságot keltett, amelyet nem is sejtett.

Én néztem. Biztos vagyok benne, hogy a szemem elérte a célját. Három asztal távolságában bámultam, mintha az asztalára tettem volna a kezem. Nem tudtam, mit érez, változások történtek a belső térképén. A szem és a szív között volt egy határ a nyak magasságában. Vajon adna-e meleg menedéket a szívében lévő új menekülteknek? Ha beleszeret, akkor egy idegen ország határkapujában lehet, felfújható csónakból ereszkedve, ismeretlen ország kék vizébe.

Szorosan fogva a teáscsészét, valószínűleg ragaszkodnék az élethez. A világnak ellipszis formája van, és onnantól kezdve beilleszthető egy csésze finom teába. Elég tudni, hogy a lelkünket körülvevő bizsergés, ha nem ijeszt meg, legalább szorongást okoz.

Térdét az asztal alatt kinyújtva, kávéját kevergetve, titokban nézett rám. Talán az évszakok változását látta a lelkemben, úgy éreztem, mintha a tavaszi izgalmat teremteném a téli szezonban. A megtévesztő tavasz után a fagyos levegő megölte a nyíló virágokat. Az a pillanat, amelyet három asztal távolságában tapasztaltam, olyan volt, mint egy virág öröme, amikor megpróbált kiszabadulni a palántából.

Barátokkal beszélgetett. A kifejezések közé, mint egy vessző, úgy illesztette be a pillantásokat, amelyekkel rám nézett. Míg annál az asztalnál beszélt, úgy tűnt szemei ​​mellettem vannak. Némán néztem, anélkül, hogy megmozdultam volna.

Az idő múlásával a vessző az ajkához hasonlító pontban terjedt el ajka szélén, kérdőjellel a szeme és az álla között. A kérdőjel egyre nőtt, az arcán és már szinte észre sem vette társait és az asztalt, amelynél ült.

Nem értettem, mit mondtak az asztalnál, min nevettek. Ki volt, mi volt a neve, milyen filmet nézett, milyen könyvet olvasott, szerette- vagy sem. A férfi az oldalán, a kecske állával és a róka arcával, ki volt ő? Nem aggódtam, de azt akartam, hogy a tea időben kijöjjön a pohárból, hogy ugyanolyan maradjon. Ekkor elárasztottak az érzéseim, a hangyák úgy oszlottak el a lelkemben, mintha kullancsok lennének.

Read More