Amikor unatkozom, kibírhatatlanná válok…
Ankarából eltűntek a színek, már több hete a szürke szín az, ami elárasztotta a szívemet és a hideg idő egyesült a sápadt színekkel, így vált a város lelkének szószólójává. Bárcsak el lehetett volna oszlatni vagy el lehetett volna tüntetni ezeket a felhőket és a nap legalább egyszer rám kacsintott volna, minden jó lett volna és az ok nélküli szomorúság el tudta volna hagyni a lelkem. Ez nem egy kívánság volt, hanem egy hangosan kimondott ima…Nem akartam sem iskolába menni, sem pedig lógni a suliból. 15 éves koromig nem éltem át egzisztenciális válságot, szóval olyan állapotban voltam, amikor nem tudtam, mi történik velem, de ez kifacsarta a lelkem (pontosabban az agyam), összekötötte a kezeim, és ami a legfontosabb, az elmém. Majd csak akkor, ha eljön a tavasz lesz újra meleg mosoly a járdákon és nekem addigra egy kicsit meg kell nőnöm.
A téli szünet is unalmas volt. Ankarát nedves hó borította, fújt a szél és esett az eső 15 napig. 15 évesen nem tudtam felfogni, mi történik velem, csak egy olyan megpróbáltatáson mentem keresztül, amit szavakkal nem tudtam leírni. Amikor még nem volt okostelefon az emberek kezében, gondjaikat a szürke felhők nézegetésével kellett megoldaniuk. Még 5 év volt hátra az ezredfordulóig, 20 év (én is így gondoltam), a repülő autókig és 12 év, amíg a Facebook belép az életünkbe.
Az unalmas szünet után újra az iskolába voltam. Bárki, aki rám nézett, azonnal láthatta, hogy valami rossz történt velem. Pontosan ez volt a problémám, hogy gond nélkül is voltak problémáim. Beléptem az osztályterembe és láttam, hogy valaki ül a helyemen.
– Ez az én helyem. Ki vagy te?
A legtöbb osztálytársam a folyosón volt, így nem volt, aki elmagyarázza nekem a helyzetet. Az ismeretlen, fürtös hajú srác mosolyogva rám nézett:
– Szia, a nevem Güven, új vagyok itt.
Ez tipikusan egy bajban lévő emberre jellemző válasz volt részéről.
– Aha…
– Sajnálom, ha elfoglaltam a helyed.
Meglepődtem, nem várt előzékenységgel, ismeretlen hangnemben magyarázta a helyzetet.
