„Úgy érzem, már régóta várok rád.”
Így kezdődött Sinan és Eda kapcsolata. Sinan olyan meggyőződéssel mondta ezt a mondatot, hogy sokáig a lelkében hordozza ezt a szeretetet, és az arcán sokáig fog látszani. De történt valami, megváltozott, nem működött a dolog és az idő sötét felhőt sodort kapcsolatuk fölé. Néha azt mondják, nem működik, nem tudsz meggyógyulni anélkül, hogy átszúrnád a fejedben lévő sebet. Sinan nagyon szerette őt, Eda titkolta szerelmét… Egy botladozó, egy helyben toporgó, emészthetetlen kapcsolat volt kialakulóban. Egy idő után, amikor már mindenki ujjal mutogat a másikra, eljut odáig, hogy szorításnak érzi a kapcsolatot és másra vágyik. Ha a veszekedések között valamelyikük csöndben maradna, minden a helyére kerülne és emlékezhetnének arra, amikor átölelték egymást, de ez már nem volt lehetséges, mert mindketten elfelejtették személyiségüket, érzéseiket. Sem barátaik tanácsa, sem kemény mondataik, melyek pofonként próbálták észhez téríteni őket, már nem voltak elegendőek, ők folytatták tovább fájdalmas kapcsolatukat.
Az elválás gondolata már régóta ott lebegett Sinan szeme előtt, de nem volt olyan hely, ahol ez a gondolat gyökeret ereszthetett volna. Majdnem két évig éltek együtt, ugyanabban a házban. Nemcsak kapcsolatuknak vetnének véget, hanem közös életüknek és szokásaiknak is. Nem csak a veszekedés volt a probléma, azokat többször átbeszélték, de nem tudtak közös nevezőre jutni. Sinan megértette, hogy a veszekedés nem lehet az elválás oka. Valahányszor a problémákról beszéltek, azt mondták, hogy beteg kapcsolatuk volt, ami nem működöt. Ezek a beszélgetések mindig öleléssel, sírással végződtek, ami nem volt más, mint egy nyílt seb bekötözése. Sinan elszánt volt, az elmúlt egy évet azzal töltötte, hogy szakítani próbált azzal, akit nagyon szeretett, ettől még jobban dühbe gurult.
A veszekedéseik hangneme minden alkalommal emelkedett. Sinan arra gondolt, hogy talán Eda is szakítani akart vele, de nem mert. Ez az ördögi kör foglyul ejtette életüket és fiatalságukat. Talán ha visszaforgathatnák az időt, megtalálnák a módját a továbblépésnek. Sinan nem tudott kiverni a fejéből egy egyszerű kifogást, amely olyan alattomos volt, mintha ördögtől való lett volna. A kifogás jó volt, mert végülis ki kellett vágni a beteg sejtet. Az ember ellentmondásos lény volt, akinek nem okozott nehézséget az ilyen helyzetekben egy hazugságot kitalálni, de nem volt bátorsága ezt a hazugságot a gyakorlatba átültetni. Sinan erkölcsösebbnek találta, hogy saját hazugságait elhiggye, ahelyett, hogy mások hazugságait mondaná ki, és erről próbálta magát is meggyőzni:
