„Az ember akkor lesz jobb ember, ha megmutatják neki, ki is ő valójában.” Anton Csehov
A gőzölgő teát a dohányzóasztalra tette, megnézte a videokazetta számát, amit a kezében tartott, amely úgy nézett ki, mint egy darab száraz föld, tele volt erekkel. Lassan belehelyezte a kazettát a lejátszóba, és nézni kezdte.
Macit úr a nyolcvanas évei közepén járó, híres idegsebész volt. Húsz évvel ezelőtt visszavonult az orvostudománytól és egész nap egy széken ült és a halálról gondolkodott. Fiatal korában félt a haláltól, így repülőre sem szállt, csak a külföldi szemináriumokra való kötelező utazások során. Most egy karosszékben ült, teázott és a halált várta, miközben viccesnek és ostobának találta, hogy fiatalkorában mindettől félt. Miután ivott a teájából, minden napja rutinszerű volt: ugyanabban az időben kezdte el nézni a VHS-kazettára felvett sorozatot. Hamarosan a bejárónője, Mukaddes érkezett és friss teát töltött neki. Macit úr szellemileg is jó egészségnek örvendett, szeretett mindent ugyanakkor csinálni: hét órakor kelt, fél nyolckor megette a reggelijét, újságot olvasott és várta, hogy fél tízkor megérkezzen Mukaddes. Ha Mukaddes egy kicsit késett, felbosszantotta magát és arca lángolt, az arcán lévő apró erek pedig megduzzadtak. Mukaddes állandóan késett, és mindig más kifogással állt elő:
– Az isztambuli forgalom, Macit úr, mit tegyek?
Macit úr egész életében pontos volt, szakmája miatt óvatosnak és részletekbe menőnek kellett lennie. A legkisebb hiba egy ember életébe is kerülhetett. Szerencsére sebészi pályafutása során sikeres volt, és sok ember életét megmentette. Mindig félt a haláltól, pedig olyan egyszerű élete volt, hogy a halált mindig sikerült elhalasztania. Szerette az életét, szeretett volna még sokáig élni, mindent megtapasztalni. Nyolcvanas évei közepén járva félelem nélkül várta a halált egy karosszékben. Arnavutköyben egy gyönyörű, tengerre néző lakásban élt egy nagyon régi épületben. A lakása nem olyan volt, mintha ott egy magányos ember élne, nem gyűjtögetett, így nem volt semmi feleslege.
