Egy ideig nem értette, hol van, és a megértésben, sem az esze, sem az érzelmei nem segítettek neki. A fülében vendégeskedő elfojtott hangok egymáshoz járultak, diszharmonikus módon éreztették vele, hogy nincs jó helyzetben. Megpróbálta kinyitni a szemét, ami olyan érzés volt, mintha egy vékony redőnyt húzna fel, a pupilláján keresztül látott kép olyan volt, mint a szürke mennyezetdarab repedezett részei. Úgy érezte, mintha egy ágyban lett volna. Pontosabban most már megértette, hogy nincs más módja annak, hogy keze, karja és lába a levegőben lógjon, mintha ott van.
– Nail úr, Nail úr
Eszébe jutott, hogy Nailnek hívják, és az úr megszólítás miatt, idősebb ember lehet. Megpróbált emlékezni valamire, miközben lélegezni próbált, a lélegzetvételével keveredő sípoló hangok feketére festették az emlékéből előbukó képeket. Legalább ketten tartózkodtak azon a helyen, ahonnan a hangokat hallotta. Kicsit jobban kinyitotta a szemét, és megpróbálta kiszélesíteni a látóterét úgy, hogy megemelte az állát és felemelte a fejét. Amikor felnézett, egy nő és két férfi ugyanazokat a mondatokat ismételgette. Fehér köpenyt viseltek. Hangszínükből és a szoba szagából egyértelműen kiderült, hogy kórházban van. A többszöri ismétlés révén megtudta, hogy a neve Nail. Az emlékezés furcsa dolog, az ember nem emlékezhet a nevére, de arra igen, hogy hogy kórházban lehet, ahol az orvosok fehér köpenyt viselnek. Ahogy Nail úrnak szólították, elvesztette az emlékezetét, és még mindig a belső zsebében hordta a külvilágot. Ha tudna beszélni, tükröt kérne, megnézné az arcát, a korát, hogy milyen ember. A doktornő, aki azt éreztette, hogy idősebb, kicsit hangosabb hangon kezdett beszélni:
Read More
