A csákányfogú ásó megharapta a mélyen gyökerező földet, leszakította az összes zöldet és füvet, felemelte a levegőbe, mintha rágná, és a sarokba köpte földkupaccá változtatva. Ez a kis földdarab, amely a környék egyetlen kertje, játszótere és a macskák menedékhelye volt, betonhalommá változott, és a föld, amely lehetővé tette a szélnek az utcán való átáramlását, és ahol minden élőlény lélegzett, a nyereség áldozatává vált. Minden ellenvetés és panasz ellenére ez a Hakkı úrhoz tartozó földdarab a munkagép állkapcsa között lehelte ki lelkét. A környékbeliek aláírásokat gyűjtöttek, és minden olyan hivatalos helyre elmentek, ahol panaszt lehetett tenni, de semmi sem tudta felülmúlni Hakkı úr makacsságát és kapzsiságát. Hakkı úrnak nem volt szüksége ennek az épületnek a felépítésére, sem ideje, sem türelme nem volt ezekre a világi dolgokra. Hakkı úr fösvénysége olyan nagy volt, hogy az öltönyei szinte láthatatlanok voltak rajta. A széfjében lévő nullák számának növekedésével egyre jobban érezte magát, és úgy gondolta, hogy a pénzt vagyongyarapításra fogja fordítani, nem pedig elkölti. Senki sem tudja, mekkora vagyona volt, de három fia, három menye, öreg felesége és kilenc unokája csak vagyonának morzsáiból is jól megélt. Hakkı úr szájából a szavak parancsok voltak, és amikor döntést hozott, nem lehetett eltántorítani semmitől, még akkor sem, ha rossz volt.

Elhatározta, hogy a telkén nyolcemeletes épületet épít, bár építési engedélye és semmilyen engedélye, dokumentuma nem volt és nem is gondoskodott azok beszerzéséről. Nem törődött a környéken gyűjtött aláírásokkal, a zavargással és a zajjal, az aláírásgyűjtőkkel.

Azt mondta:

„Egy-két napig beszélnek róla, harmadnapra elfelejtik, és alig egy hét múlva már jönnek és megkérdezik a házak árát.”

Nem tévedett, korábban is mindig így volt. Azok, akik szemérmetlenül kiabáltak és tiltakoztak, jöttek és beköltöztek az általa illegálisan épített házakba.

Jó emberismerő volt, egy ember járásából meg tudta mondani, honnan származik az illető, szinte városra pontosan; honfitárs volt és mindenkit meg tudott győzni.

Üzletember volt, pénzhajhász, és fösvény, akibe semmi emberi érzés nem szorult… A teste nagy volt, de mégis kicsinek érezte magát, mivel nem osztozott senkivel és fösvény is volt. Arca sápadt, szemei ​​olyan ijesztőek voltak, mint a sötét pincék. Ahogy a munkagép kanala a földbe mélyedt, a már régóta ott élő macskák szétszóródtak anélkül, hogy tudták volna, mit tegyenek. Az éjszakát autók alatt töltötték, vagy a lakások bejárati ajtaja előtt. A macskák régebb óta éltek itt, mint bárki más a környéken; őseik valószínűleg több száz évvel ezelőtt már ezen a területen voltak. Miközben leszűkítették életterüket, és azt hittük, hogy ez a világ csakis a miénk, ők csak egy kertet láttak itt. A macskák szétszóródtak a környező utcákon. Az újszülött kölykök az ablakok alatti kartondobozokban maradtak. A macskák, akiknek az egész élete fenekestül felfordult, egész nap beszélgettek egymással, jelezve, hogy megoldást keresnek. Ahogy a gépek ásni kezdtek és a felhalmozott talajt mozgatták, egy épület alapja kezdett kirajzolódni.

Hakkı úr minden reggel úgy nézte a munkagép kanala által kiharapott talajt, mintha egy műalkotást nézne. Kezét a háta mögé fonta, a fenekén lévő púpra támaszkodott, és kiszámolta, mekkora haszna lesz minden emeleten. Miközben a hasznát számolta, boldognak érezte magát, mintha ezzel tovább növelné életét, és a kezével a fenekére csapott, mintha játszana. A macskák szerencsétlenek, a környék lakói kétségbeesettek voltak, az ásó fogai pedig olyan kegyetlenek, mint maga Hakkı úr. Amikor az egyik kartondobozba tett cica meghalt a hidegtől, a környék morajlása felerősödött. Hakkı úr messziről figyelte a helyzetet, és becsületbeli ügynek tartotta, hogy elkészüljön az általa építeni kívánt nyolcemeletes betontömb.

A polgármester sikertelenül megpróbálta meggyőzni Hakkı urat, a város kiemelkedő, magas rangú személyiségét, naiv volt. A macskák helyzetét és az ebből fakadó elégedetlenséget minden nap megosztották a közösségi oldalakon. Hakkı úr régimódi ember volt, de nagyon jól tudta, honnan jön a veszély. A közösségi médiában sok szó esett a macskák hajléktalanságáról. Miközben Hakkı úr az irodájában bőrszékére támaszkodott, és idegesen gondolkodott, úgy suttogott legidősebb fiának, Mahmutnak, mintha egy titkot mondana el:

„Ezek a macskák gondot okoznak nekünk.”

Mahmut azonnal megértette apja szándékát. Az apja jó emberismerő volt, ő pedig jól ismerte Hakkı urat.

„Rendben, apa, magammal viszek két-három embert az éjszaka leple alatt, összeszedem a macskákat, és kidobom őket a városból.”

Hakkı úr arcán sötét mosoly jelent meg:

„Ne csináld idegenekkel, a testvéreidet vidd magaddal, minden eshetőségre.”

„Ne aggódj, apa.”

Mahmut magával vitte testvéreit, Şakirt és Hamzát, és az éjszaka sötétjében először kartondobozokba dobták a kiscicákat, majd a környék összes macskáját egy zárt teherautóba csalták. Ha a macskák látták volna Hakkı urat, nem estek volna neki az ételnek, de a gyerekeit, akiket nem sokat láttak, nem ismerték fel a sötétben. A teherautó egy félreeső helyen állt meg, messze a városközponttól. Anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót, Mahmut Hamzához fordult, és megkérdezte:

„Megmérgezzük őket? Ha visszajönnek, apánk megöl minket.”

Bár Hakkı úr haragja egy pillanatra Hamza arcára borult, elköszönt tőle, mert lelkiismeretesebb ember volt nála.

„Ez bűn, nem tudom megtenni, testvérem, messze vagyunk a várostól, hogyan tudnának visszajönni?”

Mahmut öccséhez, Şakirhoz fordult.

„Nos, te mit mondasz?”

„Ez bűn, testvérem, még ha meg is mérgezzük őket, én biztos nem teszem meg, legyen ez a te bűnöd.”

Mahmut kinyitotta a teherautó hátulját, és a macskák félelmükben eltűntek a sötétben. Előtte kartondobozos cicák és anyjuk állt. Mahmut a cicákat nézte:

„Ezek még itt vannak, mit csináljunk?”

Hamza, érezve a cicák tekintetét, akik a lelkiismerete húrját rángatták, így szólt:

„Keressünk egy mecsetet, és hagyjuk őket ott, testvér, itt meg fognak halni.”

Mahmut mély levegőt vett, és az órájára nézett:

„Hagyjuk őket ott, még mielőtt felolvassák a reggeli ezant.”

A macskákat a városon kívül egy félreeső helyen, a cicákat pedig a központtól hetven kilométerre lévő mecsetben hagyták. Az éjszaka átadta magát a nappalnak. Hakkı úr felébredt nyugtalan álmából, és azonnal hívta Mahmutot:

„Elintézted?”

„Semmi gond, apa.”

Hakkı úr sötét arcán az egész száját befedő mosoly jelent meg. A macskák miatti építkezés-leállás problémája megszűnt. Az illegális bevándorlókkal végeztetett munkát pedig úgyis elfelejtik. Kezeit vidáman összekulcsolta a háta mögött. Az építkezés felé sétált, hogy megnézze ahogy az utolsó földdarabot a markoló eltávolítja az alapozáshoz. Úgy csettintgetett a kezével, mintha játszana, és a csettintés tempójának megfelelően lépkedett. Amikor az építkezéshez közeledett, a csettintés hirtelen abbamaradt, és kezei ökölbe szorultak. A macskák csoportosan nézték az építkezést. Amikor Hakkı úr közelebb ért az építkezéshez, rájött, hogy a macskák visszatértek. Még a cicák is ott voltak, mintha kiszabadultak volna a kartondobozokból. Hakkı úr mérgesen hívta legidősebb fiát, Mahmutot:

„Nem azt mondtam, hogy messzire vidd őket?”

„Apa, ezek másik macskák, azokat jó messze tettük ki, lehetetlen, hogy onnan visszajöjjenek.”

„Nem tudom, sok macska van itt.” – Mahmut szinte érezte apja haragját a dobhártyájában.

„Ne aggódj, apa, elvisszük őket is.”

Hakkı úr elindult az építkezést figyelő macskák felé, egyik szemét hunyorítva próbálta megnézni, van-e köztük ismerős macska. Képtelenség volt ilyen rövid idő alatt hetven kilométert megtenniük. A csoportban álló macskák le sem vették szemüket Hakkı úrról, úgy nézték, mintha meg akartak volna magyarázni neki valamit.

A macskák a markolók, buldózerek és a teherautók ellenére sem hagyták el az építkezést. Hakkı úr félt a helyzet fokozódásától, és tudta, hogy a kezében tartott csákánnyal és lapáttal nem tudja elűzni őket. Minden tőle függött, vagyis, hogy megteszi-e azt, amit a fiai nem tettek meg.

Nyugtalan álmából ébredt fel, és olyan órában ért az építkezésre, amikor már mindenki aludt. A macskák bent voltak az épületben. Néhányan aludtak, akik pedig nem aludtak, úgy járkáltak, mintha őrködnének. Hakkı úr az általa elkészített ételt az otthagyott edényekbe tette, anélkül, hogy a macskák látták volna. Hakkı úr tudta, hogy a macskák nem szeretik őt, és nem eszik meg az ételt, ha meglátják.

Hakkı úr hazament, és nyugodtan aludt. Reggel az építkezés körül az elhullott macskák teteme olyan látványt nyújtott, mintha barikádot emeltek volna a munkagépek elé. A környék összes lakója összegyűlt és sírt, a hangosan sírók sem tudtak megszólalni, a mély csend pedig bántotta a lelkiismeretüket.

Hakkı úr ott folytatta életét, ahol abbahagyta, betont öntöttek az alapra; az elpusztult macskák miatt benyújtott aláírások, panaszok és perek nem vezettek eredményre. Az alap betonja le volt fektetve, de víz tört fel a mélyből. Bár megpróbálták megállítani és megszüntetni, a víz onnan tört fel, ahol helyet talált magának, tönkretéve a betont és így le kellett állítani az építkezést. Mérnökök, művezetők és építészek jöttek-mentek, de az alapból feltörő vizet nem lehetett megszüntetni. Hakkı úr csak az idejét vesztegette, a megoldásra költött pénz pedig pazarlás volt. Az épület nem emelkedett, Hakkı úr egészsége megromlott, ahogy a vízben az alapzatot nézte. Kezei ökölbe szorultak, ujjai pedig kipattantak a stressztől, becsületbeli ügynek tartotta, hogy megakadályozza a víz kiszökését.

Hakkı úr, aki felébredt nyugtalan álmából, az éj leple alatt elment megnézni, hogy nem állt-e el az alapból feltörő víz, de megbotlott, és a gödör szélére zuhant, mert a vizes talajon megcsúszott.

***

Hakkı úr agyvérzést kapott, élet és halál között rekedt, és csak gépek tartották életben, eldöntve, hogy még mennyi ideje van hátra.

Egy év elteltével kiengedték a kórházból és hazavitték. Úgy feküdt az ágyon, mint egy növény, és reagálás nélkül figyelte a körülötte lévő űrt. Hakkı úr nélkül a dolgok rosszabbra fordultak. Fiai eladták az ingatlant és elmenekültek. A gépek eltűntek, és az építkezés alapjából feltörő víz a területet tóvá változtatta. Miközben Hakkı úr az ágyban feküdt, mint egy száraz növény, két év után először adott ki hangot magából. Idős felesége először nem tudta, honnan jön a hang, fülelt, majd odahívta magához a bent játszó unokáját:

„Lássuk, mit mond a nagyapád!”

Az unoka Hakkı úr szájára tapasztotta a fülét:

„Azt mondja: cica, cica.”

„Mit mond, mit mond?”

„Azt mondja: cica, cica.”

Eros emlékére

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre 55. szám – 2024. március-április