Tizenhat éves voltam, amikor megismertelek. Egy év telt el azóta, hogy borotvával levágtam a szakállam és vérzett az arcom. Nem tudtam, hogy ahogy felnövök, a vérző területeim elmélyülnek, és az élet borotvával üti a szívemet és a lelkemet. Nem emlékeztem mindenre rólad, minden részlethez új emlékeket tettem hozzá. Legtöbbször én találtam ki ezeket az emlékeket, te pedig védted őket, nevettél velem, néha sírtál magadban, úgy hogy ne tudjak róla. A szerelemnek nevezett dolog valami ilyesmi volt, te azt mondtad, hogy szerelem, és én mindig azt mondtam, hogy szeretet….
Tizennyolc évesen össze akartunk házasodni annak ellenére, hogy még egy év sem telt el a találkozásunk óta. Nem volt szükség arra, hogy várjunk. Ahogy mondani szoktam, ilyen a szerelem, ha megtaláltad, kinek lenne haszna a manipulálásból, hajlításból, csavarásból? Gyerekkoromból megvan a szokásom, hogy mindenre úgy gondoltam, hogy valami vagy létezik, vagy egyáltalán nincs, nem volt olyan, hogy megkerestem a középutat és megelégedtem kevesebbel. Ha szeretnél, akkor minden sejteddel tisztelnéd és védenéd azt, amit érzel, minthogy az egészet odaadnád. Soha nem törődtem olyan dolgokkal, amelyeket nem mertem megtenni, nem minden tudás vagy érzés hozott boldogságot. Az arcom hozzászokott a növekvő szakállamhoz. Amikor betöltötted a tizennyolcat, miután megkértük a kezed, minden további késedelem nélkül eljegyzést és esküvőt tartottunk. Egy éven belül gyerekünk is lehet. Olyan téma alanyai voltunk, amiről anyák, apák, rokonok és mindenki, akinek volt mondanivalója, beszélgethetett.
