Tizenhat éves voltam, amikor megismertelek. Egy év telt el azóta, hogy borotvával levágtam a szakállam és vérzett az arcom. Nem tudtam, hogy ahogy felnövök, a vérző területeim elmélyülnek, és az élet borotvával üti a szívemet és a lelkemet. Nem emlékeztem mindenre rólad, minden részlethez új emlékeket tettem hozzá. Legtöbbször én találtam ki ezeket az emlékeket, te pedig védted őket, nevettél velem, néha sírtál magadban, úgy hogy ne tudjak róla. A szerelemnek nevezett dolog valami ilyesmi volt, te azt mondtad, hogy szerelem, és én mindig azt mondtam, hogy szeretet….

Tizennyolc évesen össze akartunk házasodni annak ellenére, hogy még egy év sem telt el a találkozásunk óta. Nem volt szükség arra, hogy várjunk. Ahogy mondani szoktam, ilyen a szerelem, ha megtaláltad, kinek lenne haszna a manipulálásból, hajlításból, csavarásból? Gyerekkoromból megvan a szokásom, hogy mindenre úgy gondoltam, hogy valami vagy létezik, vagy egyáltalán nincs, nem volt olyan, hogy megkerestem a középutat és megelégedtem kevesebbel. Ha szeretnél, akkor minden sejteddel tisztelnéd és védenéd azt, amit érzel, minthogy az egészet odaadnád. Soha nem törődtem olyan dolgokkal, amelyeket nem mertem megtenni, nem minden tudás vagy érzés hozott boldogságot. Az arcom hozzászokott a növekvő szakállamhoz. Amikor betöltötted a tizennyolcat, miután megkértük a kezed, minden további késedelem nélkül eljegyzést és esküvőt tartottunk. Egy éven belül gyerekünk is lehet. Olyan téma alanyai voltunk, amiről anyák, apák, rokonok és mindenki, akinek volt mondanivalója, beszélgethetett.

A legrosszabb forgatókönyvem az volt, hogy ha nem adnak nekem, akkor elrabollak és olyan helyen lakunk, ahol senki sem talál meg bennünket. Dolgozunk és tanulunk az egyetemen. Azt akartam, hogy minden méltó legyen a szeretetünkre és az emberségünkre. A terveink középpontját a csend foglalta el. Azt hiszem, emlékszel rá, hogy régóta nem hallottam felőled. Ilyenkor azonnal jelentkeznek a bajt okozó ismerősök, rokonok:

„Nem számít, a lány amúgy is vonakodott, azzal, hogy most ezt csinálta, ki tudja mit tenne meg a jövőben, ezek nem olyan dolgok, amik valaminek az előestéjén történnének.”

A mondatok nemcsak a környezetet, de a szívemet is lángra lobbantották.

Az ajtód zárva volt, hidegnek és ijesztőnek tűnt, mint egy áthatolhatatlan fal. A jegyzetek, amelyeket az ajtó bejáratánál hagytam, idővel megduzzadtak, akár a szívem, de az eső és a szél ellenére találtak egy rést, hogy elbújhassanak. Aztán egy suttogó, aki megtörte a csendet, hírt hozott rólad. Először azt mondták, hogy beteg vagy és kórházba kerültél, de senki sem tudta, mi történt veled és hová vittek. Nem emlékszem, mit tettem, vagy hogyan találtam rád. Ilyen helyzetekben egy olyan test veszi át az uralmat felettünk, amelyet nem ismerünk. Gyorsabban futottam, mint amennyire futni tudtam, és beszéltem annyit, amennyit egyetlen lélegzettel csak tudtam. A város összes kórházát és sürgősségi osztályát megkérdeztem rólad. Láttam apádat, mélyen elgondolkodott egy fapadon. Amikor megláttam a tekintetét, nem kellett kérdéseket feltennem, bármit is mondott az orvos, szóról szóra kiolvasható volt apád szeméből. Csak egy évig élnél, ez volt az információ, amit a szüleidnek és nekem mondtak. Amikor egy hónappal később kijöttél a kórházból, minden nap elmentem hozzád. Miközben a betegágyadban feküdtél, meséltem neked a jövőnkről és az álmainkról, te pedig elkísértél az arcod gödröcskéibe megbújó mosolyoddal. Emlékszel, mit tett a családunk, hogy lebeszéljenek minket a házasságról:

„Ha feleségül vennék egy lányt, aki egy éven belül meghal, szégyellném magam, a fiatalságom elveszett volna.”

A te családodat egy meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába, egy jövőre vonatkozó érzés, ami egyre csak növekedhet a halállal szemben. Az esküvőt dacból tartottuk, a lánykérés, az eljegyzés és az esküvő egy héten belül megtörtént. Az egész környéket meghívtuk az esküvőre, mindketten úgy jelentünk meg, mintha mindenkivel rosszindulatúak lennénk, sőt csirkét és rizst is felszolgáltunk. Ezt most fogod először hallani, tudod, egyszer eltévedtem az esküvőn… Széles mosollyal az arcomon bementem a vécébe, és addig sírtam, amíg berekedtek a hangszálaim. Ahogy a dobos üti a dobot, víz szivárgott ki a szememből és a számból, mint egy szivattyúból.

Soha nem sírtam, miután megtudtam a betegségedet, erős voltam és támogattalak, de ami bennem volt, az kiszivárgott valahonnan, és akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá, az esküvőnkön. Egész életemben soha nem felejtettem el a vécében sírást, mintha ott váltam volna férfivá, ritkás szakállam, és hangom is felerősödött abban a pillanatban.

Az esküvő után mintha megfeledkeztünk volna a betegségedről. Bekerültem a jogi egyetemre, te pedig terhes lettél. Folyamatosan kaptunk orvosi tanácsokat, szakvéleményeket. Telt-múlt az idő, nőtt a hasad, és nőttek a félelmeink is. Nappal iskolába jártam, éjjel dolgoztam. Megszülted a lányunkat, Leylát, és két évvel később a fiunkat, Leventet is, mintha harcolnál minden ellen, ami történik. Kisebb kivizsgálásokon kívül nem beszéltünk a betegségedről, az orvosok és mindenki, aki ismert, azt mondta, hogy ez az egész egy csoda. Nem lepődtünk meg, csak nagyon örültünk, mert éreztük, hogy ez meg fog történni. Elvégeztem az iskolát és ügyvéd lettem, te pedig bekerültél az építész karra. Mindent megtapasztalunk, amiről tizenhat évesen beszéltünk, még ha korán is. Az élet néha nem hagyja abba a borotvája hadonászását, mintha minden húsodat darabokra tépné, de amikor eljön az ideje, felöltözteti a vérző részeket, és valahogyan tovább él. Mintha a betegség lehetővé tette volna, hogy egymásra találjunk, és megvalósítsuk álmainkat. Lehet, hogy eltűnnénk, szakítanánk, a szerelmünk megfogyatkozna, az álmaink megmaradnának az emlékeinkben, de nem így történt… Ha olvasod, amit írtam, akkor én elhagytam ezt a világot. Hatvan év után sok minden van, amit le kell írnom, de nélküled és a szerelmed nélkül nem tudtam volna ennyi évig élni és boldog lenni. Nagyon szerettelek…

Ms. Ayşen összehajtotta a papírt, amelyre a férje írt, és vett egy mély levegőt. Nem volt dátum a borítékon, és nem tudta megmondani, mikor írták. Sírni akart, szeme megtelt könnyel, napokig tudna sírni, ha elengedné magát, de megígérte, hogy nem teszi. Felvette a legjobb ruháit, és felkészült szerelme temetésére.

Paul Auster emlékére

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre 56. szám – 2024. május-június