Sikernek tartotta, hogy a telefon ébresztőjének hangos megszólalása előtt felébredt. Adem belsejében volt egy ébresztőóra, egy számológép, amely a legapróbb részletekig mindent összeadott és kivont. Tíz másodperccel az ébresztő előtt felébredt, kinyitotta a szemét, kikapcsolta a telefon ébresztőjét, vett egy mély levegőt és felkelt az ágyból.
Úgy ment el dolgozni, hogy rá sem nézett Aslıra, a feleségére, akivel öt éve voltak házasok és most ott feküdt mellette, hátat fordítva neki. Annak ellenére, hogy házasságuk első éveit szemtől szembe töltötték, egy idő után kialakult egy természetes határ köztük az ágyban. Mindketten szerettek a kommunikáció hiánya által termetett szabadságban élni, és inkább nem kérdőjelezték meg ezt a helyzetet. Egyikük sem tudta, mi a férfi problémája, mit akar a nő, mit jelen számukra az élet, és nem is akarták tudni. A gyerekvállalás, a házvásárlás, a bankhitel megszerzése vagy a közös nyaralási tervek készítése valójában nem számított nekik. Mindketten egy űrben áramlottak, vesztegetve az időt.
Mint minden reggel, Adem ujjaival megtapogatta az ágy szélén várakozó telefont, felemelte, és közben kinyitotta a szemét. Hiába próbálta kikapcsolni az ébresztőt, észrevette, hogy előző este nem állította be. Mély levegőt vett és közben kikelt az ágyból. Aslı nem feküdt mellette, a takaró által létrehozott természetes határ megbomlott. Mivel Adem soha nem látta üresen maga mellett az ágyat, amikor felébredt, kíváncsian próbálta megérteni a konyhából érkező hangokat, amelyeket nem ismert. Érzések, amelyek nem passzoltak az arcához, olyan helyen akartak életre kelni, ahová nem tartoztak. Susogó, zajos, zavaró hang szűrődött ki a konyhából a hálószobába.
