Amikor olyan helyen nősz fel, ahol nincs tenger, nehéz lehet elhelyezni álmaidban a kék mélységét. Ankara egy város a sztyeppe közepén, amelyet a Török Köztársaság fővárosának nyilvánítottak, és nincs tengeri szomszédja. Elképzelni és érezni valamit, ami nem létezik, és gyermeki örömmel hősiesnek tartani a mesekönyvekben találtakat egy ideig megteheted. Ahogy öregszel és szembesülsz az élet nehézségeivel, úgy érzed, hogy a benned megbújó színek egyenként kezdenek szétoszlani, és ahogy próbálod életben tartani őket, szorongsz, és egy olyan életmodellbe lépsz, ahol minden szín összekeveredett. Bár a modern életben lehetséges nem létező dolgokat életünk középpontjába állítani, ezt nem volt könnyű átültetni a gyakorlatba. Figyelembe véve, hogy a Föld felszínének 70%-a víz, gyermeki álmaim ezt szerencsétlennek tartották. Százalékosan a maradék 30% közé tartoztam. Ha nem lennének az óceánokat és tengereket megjelenítő mesekönyvek és a vasárnaponként sugárzott óceánokról szóló dokumentumfilmek, hiányoznának az álmaimat kísérő látványelemek. Mindig is úgy éreztem, ha jobban belemélyedünk a történelembe, és elképzeljük, mit gondoltak őseink, amikor a tengert nézték, kapcsolatot teremthetünk a múlttal.

Az Apollo11-nek 1969. július 20-án 20 óra 18 perckor volt az első embert szállító űrrepülése a Holdra. Neil Armstrong és Buzz Aldrin véget vetett annak a kíváncsiságnak, amely átjárta a történelmet. A Holdra szállás nemcsak tudományos eredmény volt, hanem az emberiség felfedező szellemének, kíváncsiságának és határok feszegetésére irányuló vágyának szimbóluma is. Ha az ember nem vágyna felfedezni, ha őseink nem fizetnének ezért árat, nagyon keveset tudnánk az univerzumról. Őseink, akik mertek túllépni a biztonságos, ismert határokon, letelepedtek és mezőgazdasággal foglalkoztak, és sikerült örökségül ránk hagyniuk álmaikat, hogy új kolóniákat építsenek az űrben… Az égre és a csillagokra kíváncsi emberi lények arra is kíváncsiak voltak, mi van az őket körülvevő víztömeg alatt. Vajon hogyan képzelték el őseink, akik azt hitték, hogy a világ lapos, a tengeren túli és a vízi életet? Ezt azokhoz az álmaimhoz hasonlítom, amelyeket hat éves koromban álmodtam, úgy gondolom, hogy a primitív gondolkodásból fakadó álmok kreatívabbak és gyermekibbek. Őseink álmai lehetővé tették számunkra, hogy felfedezzünk kontinenseket, megismerjük a víz mélyén élő ismeretlen életeket, és túlélési ösztönünkkel a vadságból a modern élet felé haladjunk.

Hat éves voltam, amikor először láttam a tengert. Nyaralni mentünk a családommal Antalya egyik tengerparti városában. Ugyanazt éreztem magam, mint az olmékok, zapotékok, maják, aztékok, inkák, a Japán szigetén élők és az ausztrál őslakosok, amikor az amerikai kontinensen a tengert nézték. Milyen élet van e végtelen víz alatt? Képes lennék ott egyszer levegőt venni, mint a Kis Fekete hal a mesében? Figyelembe véve, hogy minden az álmokkal kezdődik, és a valósággal végződik, számomra minden mese valóra válhatna. Nem én voltam az a gyerek, aki űrhajós öltönyben képzeltem el magam, hanem a testemet egy tengeralattjáróban képzeltem el, az ősi szivacsbúvárok sisakjához hasonló búvárruhában. Évekkel később rájöttem, hogy olyan dolgokat rajzoltam a vázlatfüzetembe, amelyek az óceán mélyén uralkodó nyomás hatására deformált lényekre emlékeztettek. Álmaimban, vágyaimban alkottam őket… Vajon miért rajzoltam lényeket három különböző szemmel és különböző kopoltyúkkal? Amikor apám megragadta a karomat és a tengerbe dobott, és a sós víz égette a szememet és a torkom, rájöttem, hogy a tenger nem nyitja ki karjait és nem mutatja ki szeretetét az első adandó alkalommal. Ő határozta meg a szabályokat, és meghatározta a kapcsolat határait és távolságát. Az ionok feloldódtak, amikor a nap energiája elpárologtatta a tiszta vizet, égették a pupilláimat. Arra várt, hogy plátói kapcsolatot alakítsak ki, mint egy szerető, aki előre meghatározza a távolságot és a szabályokat. Idővel, ha a távolságokat leküzdjük, nagy szerelem alakul ki. A nyári szünetet leszámítva a kapcsolatunk továbbra is távoli volt. Ahogy kezdtem felnőni, egyre láthatóbb, kézzelfoghatóbb képek kezdtek megjelenni álmaimban, és a tenger színei kezdtek halványodni. A kékkel való kapcsolatom olyan volt, mint a nyári vakáció alatt az arcomat simogató hullámok által hozott szellő. Ahogy félénken ültem a napozóágyon és kortyoltam a jeges italomat, mintha egy kék linóleumból készült dekoráció állt volna előttem. A nyári szabadságomat egy napozóágy sarkában töltöttem, mintha a Truman Show című filmben lennék, Jim Carrey főszereplésével. Valójában nem panaszkodtam erre a helyzetre, az emberek nem tudják könnyen elérni azt a tudatot, hogy értékeljék, milyen körülmények között vannak, azt hiszem, ez nyolcmilliárd ember számára generációk óta tapasztalt dilemma. Nem úgy néztem a kék eget, mint egy hatéves gyerek, aki a tengert nézi, nem a víz alatti életen tűnődtem, hanem a jeges italomat és a napozóágyamat öleltem. Hiszem, hogy a véletlenek mögött gyermeki ártatlanság van, és talán így kellene értelmezni a sorsnak nevezett dolgot. Évekkel később azt a fiút, aki szivacshalásznak álmodta meg magát, a véletlenek és nehézségek következtében levették a napozóágyáról. Ez csak egy próbamerülés volt. Másnap úgy folytattam a nyaralást, hogy a napozóágyon feküdtem, és nem néztem a tenger hullámait. A búvárkodás fő szabályait egyszerűen elmagyarázták. Az ajkaimhoz tapadt szabályozónak köszönhetően a csövön keresztül tudtam lélegezni. A csónak legmelegebb részében voltam, a neoprén búvárruha rám tapadt. Elégedetlenségem a testbeszédemben is megmutatkozott, szerettem volna minél előbb kiszállni a vízből és eltávolodni a hajótól.

Beugrottam a vízbe, ujjaimmal rögzítettem a maszkot, ami megakadályozza, hogy a szemembe víz menjen, és megharaptam az ajkaimhoz tapadt szabályzót. A hátamon lévő cső úgy tapadt a testemhez, mint egy teve által hordott púp, így süllyedtem bele a vízbe. Amikor belépsz egy ismeretlen helyre, a kíváncsiság érzésével járó veszteség elkezdi meglátogatni a szívedet, majd az egész testedet. Ez a legértékesebb és legártatlanabb hazugság, amit azért találunk ki, hogy olyan védett területeket építsünk magunk köré, amelyek korlátozzák cselekedeteinket. Miközben a vízben lebegtem, tehetetlenül néztem búvároktatómra, mintha az óceán mélyén eltévedtem volna. Amikor felemeltem a fejem, öt méter mélységben láttam, hogy a búvárcsónak árnyékáról visszatükröződik a víz, és ahogy a napsugarak metszik a vizet. Egy rég elfelejtett érzés, egy leírhatatlan boldogság keringett a testemben. A víz nem volt színes anyag, de a vízmolekulák általi elnyelése és visszaverődése a kék csodálatos árnyalatait hozta létre. Minél mélyebb és tisztább a tenger, annál jobban érezni a kék árnyalatait. Ez az információ az emberi lét alapvető jellemzőit fejezi ki. Az a tény, hogy a kék fény jobban szór, mint más színek, lehetővé tette számomra, hogy egy utazást tegyek a tudatalattimba. Aki érdeklődik a víz alatti világ iránt, azt látja, hogy az emberek, akik ezt a munkát végzik, különböző dolgokat szeretnek: vannak azok, akik szeretik a történelmi hajóroncsokat, akik különböző típusú halakat próbálnak fotózni, és azok, akik mélyen belemerülnek a technikai búvárkodás rejtelmeibe. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztam a víz alatti világgal, elkezdtem kergetni azt az érzést, amit a kék szín keltett bennem. A kék árnyalatai olyanok voltak, mintha egy freudi pszichoanalízist végeznének. A gravitáció súlya, amelyet születésem pillanatától éreztem a testemben és a lelkemben, eltűnt, ahogy egyre mélyebbre kerültem a víz alatt, mintha megszabadultam volna a súlyomtól. Az élet forrása a víz volt, úgy érzem, az, hogy születésünk előtt vízfal védett minket az anyaméhben, és hogy sejtjeink 75%-a vízből áll, az nem iskolai tudás. Ez az érzés, amit évek óta kerestem, de nem tudtam, mit keresek, elkísért a vízben. Az emberi lények ilyenek voltak, amikor találkoztak azzal, akit szerettek, úgy érezték, évek óta vártak rájuk. Létünk összege egyenlő volt a lelkünk váróteremben eltöltött idejével. A véletlenekkel indult víz alatti utazásom több tucat ajtót kezdett kinyitni bennem, amelyeket évek óta elfelejtettem. Előttem állt a gyerekkorom, a hőseim, minden, amit szerettem. Mindannyiuknak „Szia”-t köszöntem, és úgy éreztem, soha nem ismertem magam, és soha nem érintettem meg a szívemet, a bensőmet vagy a gyerekkoromat. A modern élet diskurzusai: „Jónak kell lennem, boldognak kell lennem” eltűntek a vízben. Mintha gyermekkorom kezét fogtam volna, elkezdett érdekelni a búvárkodás, és elkezdtem érezni a kulcsot az önátadásban és a szabadságban, hogy fáraszthatom a lélegzetem, a testem és a lelkem.

470 millió évvel ezelőtt a Mount Everest csúcsa az óceán fenekén volt. Az Everest csúcsán lévő mészkősziklák körülbelül 470 millió évvel ezelőtt keletkeztek, amikor a kagylók maradványai felhalmozódtak az indiai kontinens tenger alatti részén. Nagyon jól megértettem, miért volt bátorságuk azoknak, akik megpróbáltak felmászni az Everest tetejére, akik sziklamászást űztek a japán Naganóban, akik hullám lovagoltak a hawaii Waikiki régióban, vagy akik bungee jumpingoltak Új-Zélandon. Életüket kockáztatják, miközben visszatértek gyermekkorukba. A gyermeki lét ártatlansága és a játék szabadsága túl értékes volt ahhoz, hogy pénzzel vagy pozícióval meg lehessen venni. Egy napon mindannyian belenyugodnánk abba, hogy szükségünk van egy játszótérre. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtem a kékbe, felbukkant előttem minden, ami nekem jó volt, amit elfelejtettem, és a felfedezési vágyamat kísérte. Egy olyan helyen kezdtem megismerni magam, ahol vendég voltam.

Gyerekkoromban az egyik kedvenc programom Cousteau kapitány csodálatos dokumentumfilmjei voltak. Emlékeztem arra, hogy gyerekkori hősöm, Cousteau kapitány nagy tengerész és a víz alatti világ szerelmese volt. Egyszerre volt óceánszakértő, tengerésztiszt, aki megkapta a „Légion d’Honneur” címet, tudós és filmrendező is két Oscar-díjjal. Szerintem épp olyan fontos az emberiség történetében, mint Einstein, Tesla, Pasteur, Kopernikusz és Newton. 1943-ban Emile Gagnan és Cousteau kapitány feltalálta az első búvárszabályzót, amely segítségével lélegezhető levegőt préseltek a levegőcsőbe, amelyet csak a búvár légzési reflexe vezérelt, állandó légáramlás nélkül. E találmány nélkül nagyon keveset tudnánk a víz alatti világról. A híres Calypso hajóján forgatott dokumentumfilmekben, ahol számos tengeri felfedezést tett, érezhető annak az embernek az izgalma is, aki a Holdra tette a lábát a víz alatt. Mintha a víz alatti felfedezés boldogsága egyesült volna önmagam megismerésének művészetével. A vörös sapka, amelyet gyerekkoromban hordtam Ankara hideg téli hónapjaiban, az egész gyerekkoromat és a víz alatti világhoz való viszonyomat mesélte el. Nem emlékszem, ki vette nekem a Cousteau kapitányéhoz hasonló vörös sapkát, hogy véletlenül kaptam-e, vagy én kértem. Cousteau kapitány vörös sapkája, amelyet gyermeki mosolyával viselt, megvilágosította az egész víz alatti világot, és nagy örökséget hagyott a következő generációkra. Innovatív munkája nagyban hozzájárul a környezettudatosság fejlesztéséhez és a tengerek jobb megértéséhez a jövő generációi számára. Úgy döntöttem, veszek magamnak egy új vörös sapkát, hogy megőrizzem és megóvjam a víz alatti világ szépségeit, mintha gyerekkorom kezét fognám.

La Biennale di Venezia Magazin 2024/1. szám (2024.10.24.)

Fordította: Kollár Kata