„Úgy érzem, már régóta várok rád.”

Így kezdődött Sinan és Eda kapcsolata. Sinan olyan meggyőződéssel mondta ezt a mondatot, hogy sokáig a lelkében hordozza ezt a szeretetet, és az arcán sokáig fog látszani. De történt valami, megváltozott, nem működött a dolog és az idő sötét felhőt sodort kapcsolatuk fölé. Néha azt mondják, nem működik, nem tudsz meggyógyulni anélkül, hogy átszúrnád a fejedben lévő sebet. Sinan nagyon szerette őt, Eda titkolta szerelmét… Egy botladozó, egy helyben toporgó, emészthetetlen kapcsolat volt kialakulóban. Egy idő után, amikor már mindenki ujjal mutogat a másikra, eljut odáig, hogy szorításnak érzi a kapcsolatot és másra vágyik. Ha a veszekedések között valamelyikük csöndben maradna, minden a helyére kerülne és emlékezhetnének arra, amikor átölelték egymást, de ez már nem volt lehetséges, mert mindketten elfelejtették személyiségüket, érzéseiket. Sem barátaik tanácsa, sem kemény mondataik, melyek pofonként próbálták észhez téríteni őket, már nem voltak elegendőek, ők folytatták tovább fájdalmas kapcsolatukat.

Az elválás gondolata már régóta ott lebegett Sinan szeme előtt, de nem volt olyan hely, ahol ez a gondolat gyökeret ereszthetett volna. Majdnem két évig éltek együtt, ugyanabban a házban. Nemcsak kapcsolatuknak vetnének véget, hanem közös életüknek és szokásaiknak is. Nem csak a veszekedés volt a probléma, azokat többször átbeszélték, de nem tudtak közös nevezőre jutni. Sinan megértette, hogy a veszekedés nem lehet az elválás oka. Valahányszor a problémákról beszéltek, azt mondták, hogy beteg kapcsolatuk volt, ami nem működöt. Ezek a beszélgetések mindig öleléssel, sírással végződtek, ami nem volt más, mint egy nyílt seb bekötözése. Sinan elszánt volt, az elmúlt egy évet azzal töltötte, hogy szakítani próbált azzal, akit nagyon szeretett, ettől még jobban dühbe gurult.

A veszekedéseik hangneme minden alkalommal emelkedett. Sinan arra gondolt, hogy talán Eda is szakítani akart vele, de nem mert. Ez az ördögi kör foglyul ejtette életüket és fiatalságukat. Talán ha visszaforgathatnák az időt, megtalálnák a módját a továbblépésnek. Sinan nem tudott kiverni a fejéből egy egyszerű kifogást, amely olyan alattomos volt, mintha ördögtől való lett volna. A kifogás jó volt, mert végülis ki kellett vágni a beteg sejtet. Az ember ellentmondásos lény volt, akinek nem okozott nehézséget az ilyen helyzetekben egy hazugságot kitalálni, de nem volt bátorsága ezt a hazugságot a gyakorlatba átültetni. Sinan erkölcsösebbnek találta, hogy saját hazugságait elhiggye, ahelyett, hogy mások hazugságait mondaná ki, és erről próbálta magát is meggyőzni:

Read More

Amikor unatkozom, kibírhatatlanná válok…

Ankarából eltűntek a színek, már több hete a szürke szín az, ami elárasztotta a szívemet és a hideg idő egyesült a sápadt színekkel, így vált a város lelkének szószólójává. Bárcsak el lehetett volna oszlatni vagy el lehetett volna tüntetni ezeket a felhőket és a nap legalább egyszer rám kacsintott volna, minden jó lett volna és az ok nélküli szomorúság el tudta volna hagyni a lelkem. Ez nem egy kívánság volt, hanem egy hangosan kimondott ima…Nem akartam sem iskolába menni, sem pedig lógni a suliból. 15 éves koromig nem éltem át egzisztenciális válságot, szóval olyan állapotban voltam, amikor nem tudtam, mi történik velem, de ez kifacsarta a lelkem (pontosabban az agyam), összekötötte a kezeim, és ami a legfontosabb, az elmém. Majd csak akkor, ha eljön a tavasz lesz újra meleg mosoly a járdákon és nekem addigra egy kicsit meg kell nőnöm.

A téli szünet is unalmas volt. Ankarát nedves hó borította, fújt a szél és esett az eső 15 napig. 15 évesen nem tudtam felfogni, mi történik velem, csak egy olyan megpróbáltatáson mentem keresztül, amit szavakkal nem tudtam leírni. Amikor még nem volt okostelefon az emberek kezében, gondjaikat a szürke felhők nézegetésével kellett megoldaniuk. Még 5 év volt hátra az ezredfordulóig, 20 év (én is így gondoltam), a repülő autókig és 12 év, amíg a Facebook belép az életünkbe.

Az unalmas szünet után újra az iskolába voltam. Bárki, aki rám nézett, azonnal láthatta, hogy valami rossz történt velem. Pontosan ez volt a problémám, hogy gond nélkül is voltak problémáim. Beléptem az osztályterembe és láttam, hogy valaki ül a helyemen.

– Ez az én helyem. Ki vagy te?

A legtöbb osztálytársam a folyosón volt, így nem volt, aki elmagyarázza nekem a helyzetet. Az ismeretlen, fürtös hajú srác mosolyogva rám nézett:

– Szia, a nevem Güven, új vagyok itt.

Ez tipikusan egy bajban lévő emberre jellemző válasz volt részéről.

– Aha…

– Sajnálom, ha elfoglaltam a helyed.

Meglepődtem, nem várt előzékenységgel, ismeretlen hangnemben magyarázta a helyzetet.

Read More

Isten ilyenné teremtette. Anyja és apja ebben nem bűnös. Legalábbis Bahtiyar ezt tudja, ezt hiszi, vagy talán ez az, amit hinni akar.

Rokonházasságból született gyerek, szóval nem tud beszélni, nem tud szavakat kiejteni, és ezzel már úgy tűnik megbékélt. Beburkolta magát az alázat által hozott békébe. Bahtiyar a legidősebb az öt fogyatékos gyermek közül, és az általános iskola után otthagyja az iskolát, hogy testvérei megélhetéséért dolgozzon. És még ha haragszik is az apjára és az anyjára, és legszívesebben azt mondaná nekik:

– Nos, miután fogyatékosnak születtem, mit vártatok a testvéreimtől – soha nem mondja.

De amikor a legfiatalabb testvére is fogyatékosnak született, félrehívta az anyját, és a szemével azt sugallta felé: „Anya, elég”. Anyja látta az üzenetet fia szemében, elszégyellte magát, és sírni kezdett. Bahtiyar szeme mindig felcsillan és nevet, minden szava felhalmozódik a szemében, és bármit is akar mondani – a bajairól és aggodalmairól – egyetlen pillantással el tudja magyarázni.

Bahtiyar már majdnem huszonöt éves. Boldog, mert keres egy kis pénzt testvérei taníttatására. Felfedezte a benne rejtőző fájdalom ellenszerét, azt a fájdalmat, amely erősebbé teszi az embert. Nem engedi meg magának, hogy álmodozzon, vagy, hogy bármit is akarjon, csakis magának. A fogyatékos testvérei tanulmányi költségei, a kórházi kezelések és egyebek túl magasak egy szűkös jövedelmű család számára. Bahtiyar folyamatosan dolgozik, kivéve az alvásidőt. Amint felkel a nap, kimegy kartont szedni, esténként pedig egy kocsmába mosogat. Éjszaka, ha nem alszik, előveszi a szekerét, és az utcai kutyákkal együtt alaposan áttúrja az összes szemetet kenyeret keresve. Alszik néhány órát, és újra talpra áll. És ha a fáradtságtól csukva is van a szeme, soha nem engedi, hogy családja érzékelje ezt. Mosolygó szemei ​​előtt soha nem húz le sötét függönyt. És bár ez a helyzet őszintén felzaklatja édesanyját, ő nem tehet ellene semmit, és csak imáival próbálja megvédeni fiát.

A hónap végén Bahtiyar nevető szemekkel önti édesanyja kezébe a kemény munkával megkeresett pénzt. Az anyja könnyes szemekkel néz rá:

– Tedd el ezt a pénzt, és menj és vegyél valamit, te fiatal ember vagy.

Bahtiyar nem csodálkozik, mert édesanyja évek óta ezt ismétli szemével és viselkedésével. Bár nem tudja, hogyan költse el a pénzt, Bahtiyar kiveszi a nehéz kuruşokat anyja kezéből, és mosolyogva megy el, mint egy csecsemő, aki megtette az első lépést, elégedetten. Mivel sokat dolgozik, amúgy sincs sok barátja. A kóbor kutyákon kívül senki más nem értheti problémáit, hallgatását, senki sem sejtheti a szemében megjelenő gondolatokat; senki sem fárasztaná magát velük.

Amint elhagyja az otthonát, Bahtiyar a bevásárlóközpont felé veszi az irányt. Az összes emeletet bejárja, de nem tudja eldönteni, mit vegyen. Ráadásul azt sem tudja, mire van igazán szüksége. Bahtiyar, aki a mai napig nem kért magának semmit, mintha elhatározta volna, hogy valami újra tanítja a lelkét, ezért felajánl neki egy sétát az üzletek kirakata előtt. A legfelső emeleten besétál egy műszaki boltba, és vesz egy asztali számítógépet, amivel azt mondja, hogy ajtót nyit egy furcsa, de hasznos világba. A számítógépet a szoba közepére teszi, ahol a testvéreivel alszik.

Read More

A macska:

Ha kíváncsi vagy a nevemre, azonnal elmondhatom. A nevem: „macska”. Macska, csakúgy, mint mindegyik másé, akit ismersz, látsz az utcán, és otthon etetsz. Nyilvánvalóan csak ti, emberek csináljátok ezt a hülyeséget a névadással. Neveket adtok nekünk, és ezeknek a neveknek jelentése is van. Azonban minden macska, csak macska. Nem érezzük szükségét, hogy név szerint szólítsuk egymást, mindig felismerjük egymást. Ha két teljesen egyforma macska jelenik meg, akkor ez a világ bajban lesz. Csak ti, emberek, hasonlítotok egymásra annyira, hogy neveket kell adnotok egymásnak; de megértem, mert így akartok kitűnni a tömegből.

Ha többet szeretnél megtudni rólam, annyit mondhatok, hogy csíkos macska vagyok, 6 éves. Ennek az információnak elegendőnek kell lennie számodra. Életem hat évét azzal töltöttem, hogy életben maradjak. Nem, nem panaszkodom. Mi, macskák, olyan élőlények vagyunk, akik mindig boldogok lehetnek. Vagy ahogy ti, emberek fogalmaztok, mi macskák tudjuk, hogyan legyünk itt és most minden erőfeszítés nélkül boldogok. Minden macska megragadja a megfelelő pillanatot.

A férfi:

Ali vagyok, 30 éves, ennek a történetnek a főszereplője, és amit el fogok mondani nektek, túlzásnak tűnhet, a mondatok felépítése kicsúszhat a kezeim közül, és az érzelmeim sem biztos, hogy féken tudom tartani.

Minden hat évvel ezelőtt kezdődött. Akkor asszisztensként dolgoztam egy nyomdában. Kaptam egy roncs autót, hogy körbejárjam Ankara összes kerületét. Nyomtattunk nyomtatványokat és nyugtákat és ezeket én élelmiszerboltokba, hentesekhez és könyvesboltokba szállítottam. Egy esős napon Ankarában a Küçükesat lejtőjén parkoltam le a kocsimmal. Felkaptam néhány nyomtatványt a kezemben, és siettem leadni őket, majd visszatértem. Nem volt nálam esernyő. Ez az eső Ankarában a nyár közepén azonban túl fontos lesz személyes világom számára. Az ujjbegyemmel megfogtam a nadrágszáram, és a zoknit annyira felhúztam a bokámról, amennyire csak lehetséges volt. Az eső elől bujkálva aggályos feszültséget keltett a testemben az a félelem, hogy a rendőrség elveszi az autómat. Nem akartam, hogy pénzbüntetést kapjak tilosban parkolásért, és büntetést fizessek a csekély fizetésből, amit kapok. Ha valaki most kezdett új munkát, óriási az esélye annak, hogy minden lehetséges szerencsétlenséget megtapasztaljon. A nedves, fehér ing a vékony testemhez tapadt, és műanyag linóként borította kiálló bordáimat. Olyan szorosan fogtam a számlákat, amiket összegyűjtöttem a tenyerembe, hogy a csuklóm erei egészen a nyakamig dudorodni kezdtek.

A lejtőn leparkolt autóroncs még mindig ott volt és várt, mintha ott született volna, mosott és tiszta állapotban. Azonnal odarohantam. A nedves számlákat ledobtam az ülésre, megtöröltem a tenyeremet és mélyet sóhajtottam. Beindítottam a motort, az ablaktörlők bekapcsoltak, és megtörölték az esővel párásított üveget.

Read More

Egy kődarabnak támaszkodtam az iskola hátsó udvarán. Eláraszt a csend, nézem, ahogy a felhők megállnak az égen, és gondolkodom. Hakan a nyaka és a feje közé szorítja a táskát, és nézi, ahogy a madarak leszállnak a tetőre. Hakan egy fiú, akinek a legszerencsétlenebb pillanatokban is sikerül vigaszt nyújtania, és ezt nem azért teszi, mert szükségét érzi, hanem mert az élet megkívánja.

Az ankarai hideg az egész testemen áthatol a fenekemig és bennem ragad. Az egyetlen dolog, amire gondolhatok, az a szerelem fájdalma. Az eldobott táskát a fejem alá csúsztatom, de se erőm, se bátorságom nincs felkelni a helyemről. Nincs sok időnk beszélni vagy aggódni. Nem mentünk órára, az iskola hátsó udvarán maradtunk. Tizenöt perc van kicsengetésig. Hamarosan megtelik a park dohányosokkal, és mindenféle tanulóval. Megtöröm a csendet, ahogy megszólalok:

– Mi lesz velünk, testvérem?

– Ne kérdezd, testvér. Megint kidobtak minket, megint fájt a szívünk. Mi lesz így velünk?

Ezt utálom a legjobban Hakanban – először nemleges választ ad a kérdésre, amit feltettél neki, majd úgy tálalja, mintha ő találta volna ki.

 – Ne tedd fel nekem azt a kérdést újra, amit én már feltettem neked!

Megszólal a csengő, és fejhallgatós diákok tömege zümmög, szétrobban mindenfelé – egy csapat drogos, egy csapat haszontalan másodévesek ácsorognak körülöttünk a parkban, és arra várnak, hogy valakivel szóba elegyedhessenek. Már az iskolában eltöltött idejük részévé vált, hogy elszívnak egy cigarettát, mielőtt hazamennének. Amikor minden oldalról körülvesz minket a tömeg, a korábban ott lévő csend eltűnik, és a felsűrűsödött felhők létrehozzák a maguk sötétségét. Hakan a szemembe néz, és rám mutat – ideje indulni, tesó.

A legidősebb diákok azonnal birtokba vették az iskola hátsó udvarát. Köztük vannak másodévesek is, akik hatalmas férfiak, minden nap borotválkoznak. Ezek a hórihorgas, önmagukba szerelmes fiatalemberek mesterien cserélgetik a cigarettásdobozokat, öngyújtókat és durva hangjuk füstáztatta nevetést szór. Középiskolások vagyunk, és nem kötekednek velünk, de ha félénk vagy, és a suli hátsó udvarára mész, semmi jó nem történik veled. Ha elszívsz egy cigit, a kezedben lévő doboz arcon lapíthat, az ütések között pedig atyai tanácsokat kaphatsz a környék uralkodóitól:

– Nem szégyelled magad? A szüleid ide küldtek tanulni, ezer és egy nehézséget leküzdöttek, hogy zsebpénzt adjanak neked. Nem szégyelled azt cigarettára költeni?

Mind eközben pedig egy cigarettafüstbe burkolt pofont sem mulasztanak el. Ha ragaszkodsz a maradáshoz, és a pofonok fájdalma nem győzött meg a feladásról, vissza kell vásárolnod a cigarettát, amit elvettek tőled. Látod, hogy valami mocsárhoz hasonlóba zuhantál, és elakadtál a függőség rossz útján. A hátsó udvar hangulata függőséget okoz.

Ha problémáink vannak, itt lógunk Hakannal. Hakan elvesztette plátói szerelmét, engem kidobtak, így az iskola hátsó udvarára száműztek minket.

Read More