A macska:

Ha kíváncsi vagy a nevemre, azonnal elmondhatom. A nevem: „macska”. Macska, csakúgy, mint mindegyik másé, akit ismersz, látsz az utcán, és otthon etetsz. Nyilvánvalóan csak ti, emberek csináljátok ezt a hülyeséget a névadással. Neveket adtok nekünk, és ezeknek a neveknek jelentése is van. Azonban minden macska, csak macska. Nem érezzük szükségét, hogy név szerint szólítsuk egymást, mindig felismerjük egymást. Ha két teljesen egyforma macska jelenik meg, akkor ez a világ bajban lesz. Csak ti, emberek, hasonlítotok egymásra annyira, hogy neveket kell adnotok egymásnak; de megértem, mert így akartok kitűnni a tömegből.

Ha többet szeretnél megtudni rólam, annyit mondhatok, hogy csíkos macska vagyok, 6 éves. Ennek az információnak elegendőnek kell lennie számodra. Életem hat évét azzal töltöttem, hogy életben maradjak. Nem, nem panaszkodom. Mi, macskák, olyan élőlények vagyunk, akik mindig boldogok lehetnek. Vagy ahogy ti, emberek fogalmaztok, mi macskák tudjuk, hogyan legyünk itt és most minden erőfeszítés nélkül boldogok. Minden macska megragadja a megfelelő pillanatot.

A férfi:

Ali vagyok, 30 éves, ennek a történetnek a főszereplője, és amit el fogok mondani nektek, túlzásnak tűnhet, a mondatok felépítése kicsúszhat a kezeim közül, és az érzelmeim sem biztos, hogy féken tudom tartani.

Minden hat évvel ezelőtt kezdődött. Akkor asszisztensként dolgoztam egy nyomdában. Kaptam egy roncs autót, hogy körbejárjam Ankara összes kerületét. Nyomtattunk nyomtatványokat és nyugtákat és ezeket én élelmiszerboltokba, hentesekhez és könyvesboltokba szállítottam. Egy esős napon Ankarában a Küçükesat lejtőjén parkoltam le a kocsimmal. Felkaptam néhány nyomtatványt a kezemben, és siettem leadni őket, majd visszatértem. Nem volt nálam esernyő. Ez az eső Ankarában a nyár közepén azonban túl fontos lesz személyes világom számára. Az ujjbegyemmel megfogtam a nadrágszáram, és a zoknit annyira felhúztam a bokámról, amennyire csak lehetséges volt. Az eső elől bujkálva aggályos feszültséget keltett a testemben az a félelem, hogy a rendőrség elveszi az autómat. Nem akartam, hogy pénzbüntetést kapjak tilosban parkolásért, és büntetést fizessek a csekély fizetésből, amit kapok. Ha valaki most kezdett új munkát, óriási az esélye annak, hogy minden lehetséges szerencsétlenséget megtapasztaljon. A nedves, fehér ing a vékony testemhez tapadt, és műanyag linóként borította kiálló bordáimat. Olyan szorosan fogtam a számlákat, amiket összegyűjtöttem a tenyerembe, hogy a csuklóm erei egészen a nyakamig dudorodni kezdtek.

A lejtőn leparkolt autóroncs még mindig ott volt és várt, mintha ott született volna, mosott és tiszta állapotban. Azonnal odarohantam. A nedves számlákat ledobtam az ülésre, megtöröltem a tenyeremet és mélyet sóhajtottam. Beindítottam a motort, az ablaktörlők bekapcsoltak, és megtörölték az esővel párásított üveget.

Read More

Egy kődarabnak támaszkodtam az iskola hátsó udvarán. Eláraszt a csend, nézem, ahogy a felhők megállnak az égen, és gondolkodom. Hakan a nyaka és a feje közé szorítja a táskát, és nézi, ahogy a madarak leszállnak a tetőre. Hakan egy fiú, akinek a legszerencsétlenebb pillanatokban is sikerül vigaszt nyújtania, és ezt nem azért teszi, mert szükségét érzi, hanem mert az élet megkívánja.

Az ankarai hideg az egész testemen áthatol a fenekemig és bennem ragad. Az egyetlen dolog, amire gondolhatok, az a szerelem fájdalma. Az eldobott táskát a fejem alá csúsztatom, de se erőm, se bátorságom nincs felkelni a helyemről. Nincs sok időnk beszélni vagy aggódni. Nem mentünk órára, az iskola hátsó udvarán maradtunk. Tizenöt perc van kicsengetésig. Hamarosan megtelik a park dohányosokkal, és mindenféle tanulóval. Megtöröm a csendet, ahogy megszólalok:

– Mi lesz velünk, testvérem?

– Ne kérdezd, testvér. Megint kidobtak minket, megint fájt a szívünk. Mi lesz így velünk?

Ezt utálom a legjobban Hakanban – először nemleges választ ad a kérdésre, amit feltettél neki, majd úgy tálalja, mintha ő találta volna ki.

 – Ne tedd fel nekem azt a kérdést újra, amit én már feltettem neked!

Megszólal a csengő, és fejhallgatós diákok tömege zümmög, szétrobban mindenfelé – egy csapat drogos, egy csapat haszontalan másodévesek ácsorognak körülöttünk a parkban, és arra várnak, hogy valakivel szóba elegyedhessenek. Már az iskolában eltöltött idejük részévé vált, hogy elszívnak egy cigarettát, mielőtt hazamennének. Amikor minden oldalról körülvesz minket a tömeg, a korábban ott lévő csend eltűnik, és a felsűrűsödött felhők létrehozzák a maguk sötétségét. Hakan a szemembe néz, és rám mutat – ideje indulni, tesó.

A legidősebb diákok azonnal birtokba vették az iskola hátsó udvarát. Köztük vannak másodévesek is, akik hatalmas férfiak, minden nap borotválkoznak. Ezek a hórihorgas, önmagukba szerelmes fiatalemberek mesterien cserélgetik a cigarettásdobozokat, öngyújtókat és durva hangjuk füstáztatta nevetést szór. Középiskolások vagyunk, és nem kötekednek velünk, de ha félénk vagy, és a suli hátsó udvarára mész, semmi jó nem történik veled. Ha elszívsz egy cigit, a kezedben lévő doboz arcon lapíthat, az ütések között pedig atyai tanácsokat kaphatsz a környék uralkodóitól:

– Nem szégyelled magad? A szüleid ide küldtek tanulni, ezer és egy nehézséget leküzdöttek, hogy zsebpénzt adjanak neked. Nem szégyelled azt cigarettára költeni?

Mind eközben pedig egy cigarettafüstbe burkolt pofont sem mulasztanak el. Ha ragaszkodsz a maradáshoz, és a pofonok fájdalma nem győzött meg a feladásról, vissza kell vásárolnod a cigarettát, amit elvettek tőled. Látod, hogy valami mocsárhoz hasonlóba zuhantál, és elakadtál a függőség rossz útján. A hátsó udvar hangulata függőséget okoz.

Ha problémáink vannak, itt lógunk Hakannal. Hakan elvesztette plátói szerelmét, engem kidobtak, így az iskola hátsó udvarára száműztek minket.

Read More

Tahsin megpróbálta értelmet adni a tekintetének, miközben kifújta a belélegzett levegőt. Olyan volt, mintha egy ellenséget űzött volna ki – amely fészkelődött benne – nem a lélegzetét. Az új kapcsolat izgalma átjárta a testét, és megpróbálta azt mondani, „Jól vagyok”, az ajkán megjelenő mosollyal, anélkül, hogy tudta volna, hová tegye belső zavarát. Az előtte lévő szemek nem csak a barátnőjéé voltak, hanem egy új remény, egy új lélegzet előzményei is …

Tahsin barátnője ajkára szegezte tekintetét, hallgatta a csendet, és lassan lélegzett. Csókolózni fognak …

Tahsinnek el kellett engednie magát, léteznie kellett valaki más testében, olyannyira, hogy féltékeny volt még az egyik helyről a másikra dobott fűszálakra is, amelyek elakadnak ott, ahol vannak, egyáltalán nem mozognak, bárhonnan is fúj a szél, és ez nehéz és ellentétes volt az emberi természettel …

Amikor ajkaik összeértek, szemük villámgyorsan becsukódott, mintha egy gombot nyomtak volna meg. Tahsin azon gondolkodott, amikor megcsókolta barátnőjét: miért csukják be az emberek a szemüket, amikor csókolóznak? Kíváncsi vagyok, vajon egy új világ felfedezése volt-e a sötétben, talán őseink évekkel ezelőtt megtalálták a saját intimitásuk megteremtésére szolgáló lehetőséget?

Miközben megcsókolta barátnőjét, a dohányzóasztalon finoman csengő telefon visszarántotta Tahsint a való világba. Tahsin, látva a képernyőn a nevet, megvárta, amíg elhallgatott a telefon. Amikor megérezte barátnője oldalirányú pillantását, ideges lett. Valamiért nem jutott eszébe a telefon kinyomása, azt akarta, hogy a kezében lévő telefon hagyja abba a csörgést, mintha arra várna, hogy egy utolsó lélegzetet vegyem. A barátnője nem bírta tovább:

– Nem veszed fel?

Tahsin felvette a telefont, amelyet úgy tartott a tenyerén, mint egy robot, ami parancsra működik.

– Mondja, Mrs. Nesrin.

– Tahsin fiam, a lányom eltűnt. Kérlek, segíts! Rendőrség, csendőrség, nincs olyan hely, ahová ne mentem volna. Nem tudom, mit fogok csinálni……

– Rendben, kérem, nyugodjon meg.

– Hogyan nyugodhatnék meg gyermekem, mondom, hogy a lányom elveszett!

Tahsin úgy próbált meg beszélni a telefonba, hogy közbe kerülte barátnőjével a szemkontaktust, sőt még hátat is fordítottak egymásnak, mintha az imént nem is csókolóztak volna.

– Gyermekem, nagyon rossz állapotban vagyok, el tudnál jönni? Talán tudnál mondani valamit, ami segít. Nem vagyok olyan állapotban, hogy telefonon beszéljünk.

– Rendben, megyek.

Read More

Azon a napon, amikor megtanult írni és olvasni, Mehmet Nuri úgy érezte, hogy írói pályafutása elkezdődött. Mindenesetre nem volt túl beszédes gyerek. A mondatok nehezen értek el hangszálaihoz, de hamar megtanulta, hogy a tollat ​​tartó kéz ujjai közé rakja őket. Ha a szemébe nézel, miközben mondasz neki valamit, akkor a lelkét átviszi a hallottakba, és nem veszi fel a tekintetét a padlóról, elvörösödik. Miután a szégyenérzet belépett az emberbe, egész gyermekkorát égő arccal tölthette.

Azon a napon, amikor fogta a tollat ​​és megtanult írni, egy teljesen új univerzumot fedezett fel. Egy teljesen új világ, ahová korábban senki nem lépett, ahol csak ő járhatott, és csak ő szabhatta meg határait. És valószínűleg ebben a világban, amelyet ő fedezett fel, az ikertestvére élt. Ez a testvér pedig mondatokat küldött neki az újonnan felfedezett univerzumból. Elkezdett leírni minden pillanatot, amit megfigyelt, minden pillanatot, aminek tanúja volt. De leírva a valóságot átalakította, a fejéből született valósággá változtatta. Más szóval, a történet az ő univerzumában zajló eseményeket követte.

Egyszer a török ​​nyelvtanár arra kért mindenkit, hogy írja le részletesen az óra utolsó piknikjét. Este Mehmet Nuri leült, hogy elvégezze a feladatot, de nem járt sikerrel. Amióta az eszét tudta, írt valamit, de most először valaki más is el fogja olvasni, amit ír, és még az osztály is hallani fogja.

Az általa felfedezett univerzum néma maradt, és az ikertestvér nem adott hangot. Mehmetnek azt mondták, hogy ragaszkodjon az igazsághoz, és mondja el, amit látott. Mehmet Nuri számára a „valóság” nevű dolog íztelen volt, mint a fűszerek nélküli étel, nem volt vonzó. Megdermedt, a füzetében egyetlen mondatot sem írt. A szeme kezdett elnehezülni. Abban a pillanatban, amikor a párnára hajtotta a fejét, üzenetet kapott ikertestvérétől az újonnan felfedezett univerzumból. És néhány perc múlva kitöltötte a hófehér oldalt, amelyet órákon át bámult. A valóságot olyan piknikké változtatta, amelyre csak ő ment el.

Elkezdte tisztán és hangosan felolvasni az osztálynak szóló esszéjét. Annyira magabiztos volt, hogy magabiztossága még lángoló arcát is lehűtötte. Eltévedt az erdőben egy barátjával, akivel valójában nem is találkozott a pikniken. Megteremtette elveszett barátját a saját univerzumában, olyan esőt csinált, ami nem esett a pikniken, írt két barátról, akik nem szerették egymást, mégis barátságot kötöttek egy barlangban, ahol az eső elől bujkáltak. Történetének utolsó mondata a következő volt: „Nem volt elég idő és hely ahhoz, hogy megértsük egymást.” Amikor befejezte az olvasást, az osztály elhallgatott. Mindenki megpróbálta megérteni az imént hallottakat, és követte a tanár szemét, hogy érzékelje reakcióját. A csendet a tanár törte meg:

 „Mi ez, fiam? Mit mondtam neked, hogy mit írj, és mit írtál te?”

Read More

A fejemben folyamatosan kérdőjel bukkan fel, olyan kifejezések kavarognak, amelyek nem ismerik fel a pukkanásokat, majd kiszállnak a szívemből, és elérik a nyelvemet. Csöndben maradok, füleim megpróbálják elérni a suttogásukat, és azonnal rohanok kifelé, hogy megpróbáljam megtalálni a választ erre a kérdőjelre a tömegben. Emberi hangok árasztják el az utcákat, barátságos beszélgetések zajlanak az asztalok körül, idegenek zöld lámpánál próbálnak átmenni az utcán – mindezek mindig jó érzéssel töltenek el. Minden alkalommal, amikor ilyen szándékkal megyek ki, találkozom egy férfival, akit nem ismerek, és ezt jelnek érzem. Fokozatosan kételyek merülnek fel, megválaszolatlan kérdések is.

A férfi, akivel találkozom, ötvenes éveiben jár, közepes magasságú, vastagkeretes szemüveggel, ősz haja sejtet a koráról. Három éve látom őt különböző utcákban és helyeken, különböző időközönként. Tekintete különleges, mintha egy üveg vízen haladna át, és ez enyhén görnyedt testével együtt emlékezetes képet alkot, felismerni őt, bárhol is találkozunk vele. Ha fizikailag hasonlóak lennénk, arra a metafizikai következtetésre jutnék, hogy ő valamiféle jövőbeli vetületem.

Az első év után csak tudomásul veszem a helyzetet, a második évben elkezdem számolni a véletleneket, és a harmadik év elején már aggódom ennek jelentősége miatt. Ha az én koromban lenne, elkapnám, és a lehető legkedvesebb módon feltenném neki a kérdéseimet. Vajon ő is így érez, ugyanazon a folyamaton megy keresztül, és keresi a megoldást ugyanarra a kérdésre? Ennek a személynek a jelenléte olyan jel, amelyet nem tudok értelmezni, és ezért nem értem pontosan, amit látok?

Nem hiszem, hogy észrevesz engem. Játszok valakivel, akit nem is ismerek … Ha beülnék egy kávézó legforgalmasabb részébe, ő is odajönne, újságot olvasna, vagy írna egy kis füzetbe, amit a táskájából venne elő, és bár sokszor találkozunk egymással, egyszer sem nézne rám. Nem emelné fel a fejét az asztaltól vagy az újságból, amit olvas, vagy a jegyzeteiből, így nem tudnánk szemkontaktust teremteni, nem köszönhetnék neki, és megvilágíthatnám a véletlen méretét.

Függetlenül attól, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, mindegyikünknek van története. Ez a történet pedig tartalommal tölti meg „énünket”, kitölti utunkat, megjelenésünket és legfőképpen belső mélységünket, amelyet csak a magunkénak tekintünk, de nem ismerjük, bár úgy határoz meg minket, ahogy vagyunk. Vajon mi ennek az embernek a története, akinek a nevét sem tudom …

Read More