Amikor elindultam otthonról, megnéztem a postaládát. Már hat hónap telt el, hogy a 20 éve megismert barátom nem írt nekem semmit. A barátom életem legfontosabb pillanatinak volt tanúja. Több száz kifejezés volt, amit soha nem tudtam elmondani magamnak. Húsz évvel ezelőtt egy iskolai teremben kötöttünk barátságot és egy fehér papír volt az, ami összehozott minket a nagy távolság ellenére. Az irodalom tanárunk egy nap egy zsáknyi levelet hozott be órára és azt mondta keressünk magunknak levelezőtársat. Számunkra ez kínszenvedés volt és feleslegesnek tartottuk.

A tanóra második felében mindenki levelet írt egy ismeretlennek. Mit lehet írni valakinek, akit egyáltalán nem ismerünk? Írhatod, hogy „Szia” vagy azt „Hogy vagy?” Majd vársz, gondolkodsz és elmondod, amit akarsz… Egy kétoldalas levelet írtam, mindent elmondtam magamról. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű írni valakinek, akit nem ismerek. Az osztályban mindenki írt valamit. Volt egy remek összefoglalás a Beşiktaş – Fenerbahçe meccsről, amiben fontos szerepet kapott a szabályok helyes leírása. Rosszul éreztem magam, mert nem szerettem a szabályokat. Az rendben lett volna, ha olyan valakinek kell írnom, akit ismerek. Az osztály minden tagja a megírt levelet borítékba tette, megcímezte azokra a címekre, amit a tanártól kaptunk, majd egy dobozba tettük őket, olyan volt mintha szavazni járultunk volna egy urnához. Volt egy pillanat, amikor jó lett volna, ha az egész osztályról készül egy fénykép, ez volt az, ahogy boldogan nyaltuk a bélyeget és ragasztottuk a borítékra.

Nem sokkal később meg is érkezett a válasz az otthonunkba. Emlékszem, az ágyamban fekve, gyér világítás mellett olvastam el. Hétvége volt és evés után voltam. Nem fogok hazudni, egy lány levelét kaptam, amit félve nyitottam ki.

– Szia! – mondtam.

Nem voltam hozzászokva, hogy magamról beszélek, a szobámban voltam és egy szót sem szóltam, miközben olvastam. Később, napokig gondolkodtam a helyes kifejezéseken, miket írhatnék. Kíváncsi voltam az életére, a szemeire, a hangjára.

Anélkül, hogy tovább vesztegettem volna az időt, leültem egy halom fehér papírral és elkezdtem írni.

– Szia!

Nagy lelkesedéssel írtam, több száz szót vetettem papírra, anélkül, hogy bármit is mondtam volna magamról. Jó volt beszélni azokról a dolgokról, amiket a sorok között láttam. Lelkem megnyílt, új folyosók és ajtók nyíltak ki bennem. Minél többet írtam, annál jobban megértettem magam és barát lettem. Azt, hogy kik vagyunk, a mondataink elárulják. Volt egy megállapodásunk, soha nem küldtünk egymásnak fényképet. A technológia fejlődött, az internet mindegyikünk otthonában megjelent, de a virtuális térben sem találkoztunk soha. Volt egy nevünk és egy címünk és valami ennél is fontosabb, volt mondanivalónk.

A középiskola befejeződött és elkezdtünk egyetemre járni, fiatal emberek és új érzések léptek az életünkbe. Ahhoz, hogy találkozzunk egy kávézóba és megigyunk egy teát, fel kellett volna hagynunk korábbi terveinkkel. Lehet, hogy nem voltunk őszinték, csak játszottunk egymás érzéseivel. Arról is írhattam volna, aki lenni akartam. Azonban mindig hasonlókat írtunk, olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár, aki kitalálja egymás gondolatait. Több száz kilométer távolságra volt valaki, aki úgy érzett mint én, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Az ember nem magányra született, ezt már évekkel ezelőtt megértettem, akkor, amikor az első levelét elolvastam. Az irodalom tanár valami különlegeset adott nekem. Azt nem tudom, hogy a többiek folytatták-e a levelezést, de én a tanáromnak hála, új barátra tettem szert.

Read More

Tél van, Ankara olyan, mint egy jégszekrény. Hangosan süvít a szél. A hó fehér lepellel borította be az utcákat. A háztetők pereme olyan, mint egy menyasszonyi ruha, minden olyan nyugodtnak tűnt. Tettem fel teát főni, de ágyban maradtam, hogy ne szakadjon meg az álmom. Próbáltam aludni, bebújtam a takaró alá, de a fenekem kilátszott. Az utcáról jött egy hang. A szomszédból hallottam ezt a csendes szimfóniát.

A nedves ablaküvegnek nyomtam a homlokom és már láttam is a csendes hangok okát. Meghalt a legjobb barátom, Selim, apja és az emberek csendesen adták át egymásnak a hírt. Kirohantam az utcára csizma és kabát nélkül, anyám hangjára azonban visszamentem és felvettem ünneplő ruhámat.

Bementem Selimék házába. Az ajtó előtt sok cipő volt, ami bizonyíték arra, mi is történik odabent. Arra gondoltam, hogy szinte az egész környék itt van. Mindenki azt vette fel, amit éppen talált. Voltak, akik a nyári papucsukban siettek, hogy osztozzanak a szomszéd fájdalmán. Én arra gondoltam: „Többé már nem mondhatod nekem anya, hogy csizma és kabát nélkül nem mehetek az elhunyt házába.” Gondolataimba merülve értem a lakás ajtajába, bekopogtam. Egy kislány nyitotta ki, fiatalsága még kézzelfoghatóbbá tette a halált. Megmutatta nekem Selim szobáját.

Bementem. Selim és a környékbeli srácok csendben osztoztak a fájdalomban. Egy másik szobában Selim anyja és több idős néni gyászolta az elhunytat. Arrébb is volt még egy szoba. Ott a szomszéd bácsik voltak, akik a szőnyegen térdeltek és lehajtották fejüket. Ők így fejezték ki bánatukat.

Mindenkinek volt egy saját része a szőnyegen. Azt mondtam:

– Részvétem, Selim.

– Köszönöm – mondta, nem tudtam, mit mondhatnék még neki.

Én is, épp úgy mint a többiek, lehajtottam a fejem és próbáltam olyan mintát találni a szőnyegen, amely a lelkiállapotom tükrözi. Hoztak teát. A sírás abbamaradt, amikor megérkezett a tea. Én és még pár szomszéd gyerek úgy szerettünk volna a halállal szembeszállni, hogy nem eszünk. Úgy döntöttük, hogy nem eszünk semmit. Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, tudtuk, hogy a többiek mire gondolnak és nem vettük fel tekintetünket a földről. Ebben a pillanatban a gyász hangja nagyobb volt, mint az éhségünk.

Egyszer csak egy néni különböző süteményeket hozott. Igazi kínzás volt ez számunkra, minden erőnket össze kellett szednünk, hogy legyőzzük a kísértést. Teát töltöttek nekünk. Selim ekkor felemelte a fejét és így szólt:

– Egyetek, srácok!

Abban a pillanatban Selim apja a mi apánk is lett. Azt már nem tudom, ki volt az első, de arra emlékszem, hogy úgy vetettük rá magunkat az ételre, mintha el akarnák venni előlünk. Amikor egy testben gyermeki lélek lakozik, egy apró mosoly is elegendő ahhoz, hogy ezt a gyermeki én felébressze. Selim nevetett. A szájába dugdosta sütiket, hogy ne nevessen fel hangosan.

Read More

A szemtelenség nem most fordult elő utoljára. Most nem eszik, vakarózik, nem csinálja azt, ami a kötelessége lenne. De ne kérdezd meg tőlem „mit szokott egy macska csinálni?” Talán szeret és van bennem valami tudatosság a kapcsolatunk kedvéért.

Minden kapcsolatnak vannak jellemző. A mi kapcsolatunké, egy macska. Jól emlékszem a dátumra, pontosabban a macskára, amikor először bejött a házamba. Hogy is felejthetném el?

Ez volt az együttélésünk második hete. A barátnőmnek csak egy bőröndje és egy fogkeféje volt a lakásomban és egy kicsi, újonnan vásárolt cica, tehát a kapcsolatunk így kezdődött. A szerelmesek csinálnak ilyen dolgokat. Ez olyan, mint amikor a macskák bejárják az egész lakást és kijelölik a területüket. Amikor beléptem a nagyszobába, láttam meg őket először egymás mellett, azután szerelmem macska nyelven ennyit mondott: „murrr”, erre a macska piruettezett egyet, csak a show kedvéért.

– Szerelemem, mi a neve a macskának?

Ha a macska cirmos lett volna, nem lett volna nehéz nevet adni neki, de így nem volt könnyű, így azt mondta:

– Válasszunk neki együtt nevet.

– Szerintem legyen Dió.

– Dió? Te ismersz olyan macskát, akit Diónak hívnak?

– Miért ne? Én szeretem a görög diót.

A macska bejött a házamba és elhelyezkedett a könyveken. Szerettem volna úgy hívni a macskát, ahogy elneveztük. De a történet megváltozott, nem beszélek görögül és a dió felsérti a számat! Végül hárman éltünk itt!

Amikor jobban megismertük, rájöttünk, hogy közömbös a környezetével és csak a saját öröme érdekli, így rá kellett jönni, hogy a Dió név egyáltalán nem megfelelő számára.

– Gyere, gyere ide, Dió!

– Murrrr..

Egész életét azzal töltötte, hogy mindenbe a lehető legkevesebb energiát fektesse, és haszontalan dolgokat csinált.

– Drágám, hívjuk Sefanak!

– Sefa? Lehet egy macska neve Sefa?

Ez lehet a lehető legjobb név, amit adhattunk neki, és ha már lehet a neve Dió, miért ne lehetne Sefa? Nem akartam olyan lenni, mint azok a szülők, akik vicces nevet adnak gyereküknek. Olyan nevet akartam, amire büszke lehet. Olyan nevet kell kapnia, ami jellemző rá. Amikor megemlítem a nevét, meglepettnek tűnt, majd egy pillanat múlva megfordult, és távozott.

Read More

Nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, hogy volt barátnőm velem szemben ül egy asztalnál, nem is olyan messze tőlem. Ő nem látott engem, de ha látott volna, biztosan lefagyott volna arcáról a mosoly, az én arcomról viszont nem lehetett volna letörölni. Egy drága étteremben voltunk, ahol olyan vendégek voltak rajtunk kívül, akik jó vaskos számlákat is ki tudnának fizetni. Figyelnem kellett arra, merre nézek, mert olyan lánnyal voltam, aki két hónapja a kedvesem és női megérzéseivel mindenre rájönne. Ma éjszaka nem voltam erre kész, olyan voltam, mint egy diák, aki nem tanult a vizsgára. A férfi énem számára, amelyet ép ma támasztottam fel, olyan volt, mintha a ruhámat vasalnám. Allahnak hála, a lelkemben lévő kettős érzés, eléggé gyengének bizonyult. A mindennapi életben mindez lehetséges, de ennél az asztalnál, ebben a pillanatban védtelennek éreztem magam.

Ahogy korábbi barátnőm nevetése csillapodott, az arcán megjelent egy mosoly és láthatóvá vált a mellette lévő ember. Hangja minden sarokban hallatszott, szétáradt az étterem valamennyi műanyag felületén. Ebből a viselkedéséből arra következtettem, hogy a férfi a szerelme. Mindketten gyűrűt viseltek, mosolyogtak és testtartásuk nyugalmat és magabiztosságot árasztott. A velem szemben ülő férfi olyan lett számomra, mint egyfajta ellenőrzőpont a múltam és a jövőm között. Ha ez a gondolat már korábban megfogalmazódik a fejemben, csak nevettem volna rajta. Ez azonban egyáltalán nem volt nevetséges, volt egy új kapcsolatom, jó volt a hangulatom és nem tettem fel felesleges kérdéseket.

Ha most felállnék – és a gyomromban repkedő lepkékre hallgatva – kérném a számlát, akkor minden jó lenne ahhoz, hogy ez az egész a feledés homályába merüljön. Azonban az volt a helyzet, hogy a kíváncsiság átvette a testem felett az uralmat és összejátszott az asztalunkkal. Nem akartam mindezt megbeszélni magammal. Az agyam azt súgta, hogy álljak fel, távozzam és azzal véget is érne ez a kínos helyzet.

Az arcomra erőltetett mosoly nem volt valami meggyőző. Úgy néztem ki, mint egy gyilkos, aki visszatér a tett színhelyére, az arcomra kiülő ostoba mosoly olyan volt, mint egy tükör, ami rögtön megmutatja ki a gyilkos.

Vajon ez egy szerelmi történet vagy csak egy újabb közhely?

Időnként lehetetlen leírni mi megy végbe az emberben. Mindenhonnan képek ugrottak be, és olyan rejtett mondatok, amelyekre nem is emlékeztem. A legtöbb gondolt nem maradt meg, de voltak olyan képek is, amelyek melegséggel töltötték el a lelkem.

Az arcom kivörösödött, mint a sülthús és kissé meg is dagadt, olyan volt, mint a tiniké. Szerelmem észrevette, hogy remegek:

– Drágám, jól vagy?

– Igen.

– Hmm…, de sosem szoktál ilyen gyorsan enni.

– Éhes vagyok.

Read More

Hakan gyászos hangon, összeomolva szólt bele a telefonba:

– Nagyapa meghalt…

İsmet bácsi, Hakan nagyapja, gyermekkorom mentora volt, annak ellenére, hogy vak volt, belelátott a lelkembe. Egy gyermekkori betegség miatt vesztette el látását. Gyermekkorában, annak ellenére, hogy sötétségben élt, megtalálta a színeket, elhelyezte azokat szívébe és egész eddigi 90 évében táplálkozott belőlük. Nem bánta, hogy nem lát. Amikor a sötét világról kérdezték, rágyújtott egy újabb cigarettára – három csomaggal is elszívott egy nap – és témát váltott.

Fiatalabbnak nézett ki, mint a korosztálya tagjai, kiegyenesedve járt. Ha feleségét, Haticet kérdezték róla, azt mondta, hogy İsmet mindig inget és nyakkendőt viselt a hivatalos eseményeken. Ha a szomszédot kérdezték róla, ő azt mondta, hogy annak ellenére, hogy vak, nem ideges semmi miatt, nem bán semmit, mindent elintéz a szája szegletében bujkáló félmosollyal. Ha engem kérdeztek volna – de nem tették – sokat tudtam volna beszélni róla. Amikor mosolygott, azzal meghívott egy csodás helyre az ő sötét világába.

Amikor Hakan és én valami csínyt követtünk el és szüleink megbüntettek minket, ő csak lágy hangon, fejünket simogatva szólt hozzánk. Amikor cigarettázott, azt mesterien csinálta. A cigarettát a kezébe vette, beleszippantott, bevette a szájába és úgy fújta ki a füstöt, mintha egy szerelmes verset olvasott volna.

– Látni kellett volna…

Gyermekei féltették őt és mindent megpróbáltak azért, hogy leszoktassák a dohányzásról, de İsmet bácsi ekkor mindig azt mondta, hogy valahányszor beleszív a cigarettájába, úgy érzi, volt értelme az életének. Sosem vesztette el a mosolyát, és nem tért le az útról, amelyen járt. Apró lépésekkel közlekedett, nem kérdezett meg senkit, mégis mindig odatalált, ahová indult. Felesége, Hatice halála után, annak ellenére, hogy néha „púpnak érzete a hátán”, magányos lett, mert elvesztette élete párját, élete értelmét, akivel ötven évig voltak együtt.

Minden év április 23-án, május 19-én és október 29-én összeszedte a környék gyerekeit és taxival elvitte őket Ankarába. Itt a stadionban zászlókat lengetve ünnepeltünk, ő is mosolygott „Az ünnepet meg kell ünnepelni” ezek nem az én szavaim, hanem İsmet bácsié voltak.

Az ünnep első napja volt, anyám éppen befejezte a nagytakarítást. Felvettem az ünneplő ruhámat, mosollyal az arcomon vártam az érkező vendégeket, akiket a kis asztal mellé ültettünk le. A szomszéd gyerekek csokoládét és bonbont kaptak, amikor bekopogtak hozzánk és mindent átjárt az ünnepi citromos kolonya illata. Mivel İsmet bácsi nagyon szerette apámat, az ünnepek első napját mindig nálunk töltötte. A szabály szerint ez az első nap volt a legfontosabb. Az ünnepek első napján tett látogatás a szeretet és tisztelet kifejezése, valamint a kölcsönös látogatásokra vonatkozó lehetőséget jelentette.

Read More