A cseresznyefa tetején voltam…

Hüseyin bácsi kertje és cseresznyefája olyan volt, mint egy frissen készült olajfestmény… Abban a kertben olyan rózsákat, virágokat, fákat láthattatok, amiket máshol nem. Hüseyin bácsi a nyugdíjas parkőr, mint egy botanikus gondozza a kertjét, kitanulta a kertészkedés csínját-bínját, ismeri a műtrágyázás tudományát. Hiába voltak szépek a kajszibarack fák és pompásak az eperfák, mégis mindig a cseresznyefája kapta az igazi dicséretet.

Hüseyin bácsi és felesége már aludtak. Ahogy sötétedni kezdett, a házaspár lekapcsolta a villanyt és korán ágyba bújtak. Amikor kialudtak a fények, a környékbeli haverokkal átugráltunk a dróttal körbevett falon és már Hüseyin bácsi kertjében is voltunk. Hakan felderítette a terepet, Mehmet a kajszi fára mászott, én pedig Selimmel a cseresznyefa legsűrűbb ágai közé. A cseresznyefa legtetején én voltam. Olyan öröm töltött el, mint a hegymászókat, akik megmásszák a Himaláját, és bár a házban lévő konyhaszekrény tele volt gyümölcsökkel, jó volt felmászni a fa tetejére és onnan szemezni a cseresznyét.

Éreztem, ahogy az adrenalin felszabadul gyermeki testemben és ez az érzés keveredik bennem a siker érzésével. Nem volt nálunk táska, nem tudtuk a zsebeinket megtömni, mindent megettük, amit találtunk. Farkas éhesek voltunk. Ahogy Hakan visszatért a felderítésből, megtöltöttük a zsebeinket, de nem éreztük magunkat bűnösnek. Voltak részletek, amikre figyelnünk kellett. Például soha nem dobtuk a cseresznye és a barackmagot a földre, mert ha Hüseyin bácsi reggel megtalálta volna a magokat a kertjében, jól ellátta volna a bajunk. A cseresznye evés legélvezetesebb része az volt, amikor a magot egy üregbe dobtuk, miközben a cseresznye édes-savanyú íze járta át szánkat, majd lenyeltük…

Egyszer csak Hakan hangját hallottuk. Megijedt és a pánik, ami eluralkodott rajta, fülsiketítő hangként hagyta el torkát. Hüseyin bácsi kapucsengője szólt. Hakan pánikba esett és leugrott a kerítésről, az ajtó azonban nem nyílt ki, azt reméltem, hogy Hüseyin bácsi még alszik. A csengő továbbra is szólt, én még mindig a fa tetején álltam. Ezen az órán vajon ki lehet az, aki Hüseyin bácsit és feleségét háborgatja…?

A vasajtó nem moccant, így a csengő hangja még élesebbnek hallatszott.

Ahogy meghallották, hogy nyílik az ajtó, Mehmet és Selim átugrottak a kerítésen és eltűntek a sötétben. Az ajtó kinyílt, a két ember fejének árnyéka ijesztő képet mutatott. Nem volt választásom, így fenn maradtam a cseresznyefa tetején. Fülsiketítő zaj hallatszott a csendben. Ahogy az árnyékok távolodtak, a lentről érkező hangok miatt a torkomban dobogott a szívem. Ekkor a két árnyékfej találkozott a testével. A fa tetején állva megláttam szüleimet. A négynapos ünnepet úgy szerették volna befejezni, hogy ezen a késői órán látogatják meg rokonaikat. A kezeim és a lábaim eggyé váltak a cseresznyefával. Vártam. Amikor Hüseyin bácsi felesége kinyitotta az ajtót és beengedte szüleimet, szinte levegőt sem mertem venni.

Hüseyin bácsi felesége kinyitotta az ajtót. Mielőtt levették volna a cipőjüket, Hüseyin bácsi mogorva hangja hallatszott a szobából, ahol korábban aludt.

„Üljünk le a kertben, olyan szép idő van!”

Az asztalt, székeket és a teát is a cseresznyefa alá tették. Hüseyin bácsi dekorációja, ami a cseresznyefát díszítette olyan fényesen világított, hogy úgy éreztem egy vidámparkban vagyok. Ha felemelik a fejüket, megláthatnak, csak üdvözölnünk kellett volna egymást és ünnepelni…

Az ünnepet köszöntő mondatok után beszédbe elegyedtek és teát ittak. A várakozásom a fa tetején kezdett fárasztó lenni és vécére is kellett mennem. Legszívesebben elengedtem volna magam és hagytam volna, hogy a gravitáció tegye a dolgát. A szemem előtt láttam Hüseyin bácsi kopasz fejét, innen könnyen kívánhattam volna boldog ünnepet nekik. Megpróbáltam nem a vécére gondolni, mikor a gyenge szellőtől megborzongtam, de az ágyékomban érzett fájdalom miatt lecsúsztam az ágról, amin ültem. Épp a lábuk elé érkeztem, Hüseyin bácsi mellé: Boldog ünnepet…

Sötétség vett körül. Volt egy új szín, ami sötétséget teremtett. Minden fekete még jobban felerősödött, új színeket hozott létre és gyűrű alakú fekete szivárvány vett körül.

Ágyban feküdtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem éreztem semmiféle fájdalmat, ami a testemből áradt volna. Naftalin illata árasztotta el az egész szobát. Hol vagyok, mit csinálok én ebben a szobában? Amit láttam a szobából, abból nyilvánvaló volt számomra, hogy nem kórházi szobában vagyok. Amikor megpróbáltam kiszállni az ágyból, nem bírtam el a testem és a földre estem. Olyan egyensúlyi és aránytalansági problémáim voltak, amihez fiatal testem nem volt hozzászokva. Ahogy az ablak felé sétáltam, észrevettem egy tükröt a falon és amikor belenéztem, rájöttem, hogy ez egy sötét rémálom. Rémálom volt ez egy 15 éves gyermek tudatalattijában. Serdülőkori testem egy 50 éves férfi testébe költözött. A hangom megváltozott és a hajam kihullott. Ahogy megvizsgáltam az arcom a tükörben úgy ébredtem fel, mint minden gyerek, aki rájön, hogy rémálma van. Keményen bevertem a fejem a padlóba, az ajtót nem tudtam kinyitni. Talán kellett volna valamit éreznem, ez egy rémálom volt, de mindent kontrollálni tudtam. Ezek után már tudtam, hogy ez biztos egy álom, tehát kiélvezem, amíg fel nem ébredek…

A hangom gyenge volt. A hang, ami megütötte a fülem, régi emlékeket idézett fel bennem… Hirtelen egy a férfikoromhoz hasonló korú nő jelent meg a szobában.

„Készen vagy?”

Ilyen ijesztő lenne a rémálmom? Minden részlet annyira valóságos volt, hogy még az ajtó kilincsén is láttam a zár márkáját. Nyilvánvaló volt, hogy a nő évek óta él ebben a szobában. A nő egy pillanat alatt kicserélte a lepedőt, gyakorlott mozdulatokkal tett mindent a szekrényben a helyére. Bár rémálom volt, az biztos, hogy ez nem az én szobám volt. A nő, akiről úgy gondoltam, hogy a feleségem, meleg, együtt érző hangon ugyanazt kérdezte:

 „Készen vagy?”

A tükör előtt álltam szemben azzal az emberrel, aki a feleségem volt. Ez egy rémálom, tudtam jól, de a szavak, amiknek ki kellett volna jönnie a számon, nem jöttek. A nő a kezét a fejemre tette, így szembetaláltam magam nevető szemeivel.

„Jól vagy? Nincs lázad.”

„Jól vagyok.”

„Készülnünk kell.”

„Miért?”

A szavak, amik elhagyták a szám koromhoz illőek voltak, amikor megpróbáltam elmondani, hogy ez egy rémálom, minden elcsendesült, és azok, akik a rémálmom alkotói, nem engedték, hogy kimondjam ezt a mondatot.

„Mi az, hogy miért? Elfelejtetted, hogy ma jönnek megkérni a lányod kezét?”

Tehát házas vagyok, van egy lányom és olyan korban van, amikor már házasodhat.

Nem emlékeztem rá, hogy a feleségem mit viselt, de a vasalt ruha, amit óvatosan letett az ágyra, egy különleges alkalomra való ruha volt, az biztos. Én egy család feje vagyok, azt nem tudtam mennyi gyerekem van, hány éves vagyok… úgy éreztem egy díszletbe kerültem, amikor kidugtam a fejem a hálószoba ajtaján.

Óvatosan lépdeltem. Valami különös hangot hallottam a lépteim nyomán. Az ételek, amelyek ízlésesen voltak elhelyezve az asztalon, nagyon jól néztek ki. Egy fiatal lány tálcával a kezében érkezett a konyhából, a tálcát az asztalra tette és felém szaladt.

„Drága apukám!”

Nagyon hasonlított az anyjára és az arca minden apró részletét megfigyeltem. Bár megpróbáltam nevetni, de az arcizmaim, amelyek nem működtek évek óta, nem engedelmeskedtek, így csak egy félmosolyra futotta.

Illedelmesen megtámaszkodtam az asztal melletti szék háttámláján, hogy a vasalt ruhám ne gyűrődjön. A lányom csodásan szép volt. Nézzük, a vőlegényjelölt, aki azért jön, hogy megkérje a kezét, megérdemli-e őt. A konyha melletti ajtó kinyílt és egy fiatal fiú, egy serdülőkorú fiú jött ki rajta. Látszott rajta, hogy rám hasonlít… A lányommal és anyjával ellentétben egy szeplős fiú volt. Látszott rajta, hogy most kelt fel, a haja kócos volt és a fürdőbe ment. A testvérével ellentétben nem köszönt és oda sem jött hozzám, hogy megöleljen… Unatkoztam. Le kellett vetnem a ruhámat, le kellett feküdnöm és aludnom kellet, hogy megszabaduljak ettől a rémálomtól és attól a diófából készült vitrintől, ami előttem állt. Jól ismertem a diófákat, Hüseyin bácsinak is volt, de kivágta.

Egy újság hevert a vitrin fiókja előtt. Ránéztem az újság címlapjára és azon az 1940-es évszámot láttam. A rémálom, amely 100 évvel későbbre visz, sokkal szórakoztatóbb lett volna. Amiket látok, átélek, azok a mai napig is részei álmaimnak.

A feleségem rémálmomban két dirhamos ruhában volt. Kirázta a port a kezében lévő porrongyból, letörölte az asztalt a konyha felé tartva, kiigazította a kisfiú ruháját, miközben behozta az ételt. Onnan, ahol én ültem, jól megtudtam nézni a kis családomat és kezdtem megszokni ezt a naftalinszagú házat.

Megszólalt a csengő, mint egy harang és közben valami rovar is elrepült. Tudtam, hogy apaként nyugodtnak kell maradnom. Az ajtón belépett egy szerény fiú és hangoskodó családja. A fiú, a vőlegény, a húszas évei elején volt, az apja haja pedig az enyémhez hasonló színű volt. Annak ellenére, hogy a szülők reálisan gondolkodónak tűntek, nem tudták, mit mondjanak. Én csak ültem a széken és a vőlegényt figyeltem. Még ha gyerek is voltam, próbáltam megérteni az embereket. Miután üdvözöltük egymást, megérkezett a kávé. Gyönyörű lányom kávét készített, így tizenöt évesen életemben először ittam török kávét.

A vőlegény anyja sokat beszélt, csak úgy záporoztak szájából a mondatok. Szemem a vőlegényre tévedt, nem volt valami nyugodt. A vőlegény apja végre átvette a szót és a beszélgetést a lánykérés felé irányította. Ha az apám lennék, enyém lenne az utolsó szó….

A lányom úgy nézett a szemembe, mint egy kölyökkutya és arra várt, hogy igent mondjak. Nekem viszont nem tetszett a lófarkas vőlegény, mert sem a kinézete, sem a testtartása nem sugárzott magabiztosságot. Nem nézett rám, mély levegőt vett és a kifújt lélegzete keveredett a házat átlengő naftalin illattal. Gyönyörű lányom a kávéscsészéket szedte össze, a csokoládét a vőlegény mellé tette és a szekrényen lévő tortát a dohányzóasztal közepére. A rémálom legjobb része az volt, hogy a kávé és a sütemény nem ártott meg.  Elvettem egy csokoládét a dohányzóasztalról és elrejtettem a kezembe. Az apa szerep eléggé élvezetes volt, de a rémálom többi része rémálom maradt. A családom rám nézett, ahogy a csokoládét ettem, aminek egyáltalán nem volt kakaó íze és még a fogaimra és az ajkamra is rátapadt. Ezt más is észrevette, így engedélyt kértem és a fürdőszobába mentem. Ahogy mostam a számat a fürdőszobában, a hátam mögött, a nyitott ajtóban a vőlegény jelent meg.

Becsukta a nyitott fürdőszoba ajtót, de előtte még hátra nézett. Majd rám nézett.

„Nem ismersz meg?”

„Mit mondasz fiam? Ne kezd most el fiam!”

„Nem ismersz meg?”

„Oh…”

„Hakan, fiam, Hakan…”

„Hakan, milyen Hakan?”

„Hány Hakant ismersz?”

Mit csinál Hakan a rémálmomban? Leugrott a falról, még csak vissza sem nézett.

„Mi a fenét keresel itt?”

„Mintha jó szántamból lennék itt!”

Közelebb mentem Hakanhoz, láttam a sápadt testét és megráztam a fejemet. Apai hangomat hallottam:

„Ez az én rémálmom, te mit keresel itt?”

„Már hogy lenne a te rémálmod, ez az én rémálmom!”

A fürdőszobába voltunk a vőlegénnyel, akinek a rémálmában harcoltunk.

„Haver te leugrottál a falról és elfutottál, én a cseresznyefa tetején voltam, ahonnan leestem ide…”

„Mintha nem estem volna le…”

„Hogyan?”

„Amikor leugrottam a falról, elvesztettem az egyensúlyomat a sötétben és a földre estem, azután, amikor kinyitottam a szememet ilyen vőlegényszerűség voltam. Órák óta próbálom elmondani mi történt, próbálok megszabadulni tőle, de ….”

„Gyerünk, mi az, hogy nem tudunk kijutni innen?”

„Nem tudom, próbáltam aludni., meg ilyenek…”

Megborzongtam.

„Hogyhogy felismertél engem? Teljesen megváltozott a testalkatom, lehetetlen felismerni.”

„Tudom.”

„Nem értem, miért?”

„Úgy gondolom, tetszik neked az apa szerep.”

„Beszélj… még mindig akarod a lányomat?”

„Miről beszélsz haver, milyen lányt akarok?  És hol van az a lány?”

„Most had mondjak el neked mindent, amit láttam…”

Halkan kopogtak az ajtón és meghallottam a feleségem hangját:

„Itt vagy, uram?”

„Jövök már asszony.”

Egymásra néztünk Hakannal és elkezdtünk nevetni és megveregettük egymás vállát.

„Uram…”

Ahogy kiment az ajtón, Hakan még visszaszólt:

„A lányod csodaszép.”

Tudtam, hogy Hakan csak a rémálmomban van, és ezt nem mondta komolyan. Visszatértem a fürdőbe, rendbe tettem az arcom és visszatértem a szerepemhez. Nem akartam a lányom hozzáadni ehhez a fickóhoz. Óvatosan ránéztem a vőlegény apjára, a feleségemre, mindannyian az előszobában voltak.

A vőlegény apja a beszéd végére ért és megkérte Allah nevében a lányom kezét. Csend volt, mindenki a válaszomra várt. A csokoládé után most a torta felé indultam, ami a dohányzóasztalon volt. A csend csak fokozta a válaszom fontosságát és mindenki a szobában arra várt, hogy mit mondok.

„Ez az én házasságom…”

Mielőtt befejeztem volna a mondatot, ismét minden elsötétült és ismét a földön voltam. A fény, ami megérintette a szemem, a dohányzóasztalon lévő torta felől jött. Az egész család, a vőlegénnyel együtt befészkelte magát a fejembe és hatalmas zűrzavart okoztak. Próbáltam ettől megszabadulni, de csak a cseresznye tortát láttam az asztalon.

Amikor kinyitottam a szemem, egy kórház vizsgálójában voltam. A szüleim pánikba esve néztek rám. Az anyám így szólt:

„Jól vagy fiam?”

„Jól vagyok, anya.”

A fejem be volt kötözve, a szám megsérült. Apám már el is felejtette miért vagyok itt, csak a fejemet simogatta és így szólt:

„Hüseyin bácsi cseresznyét küldött neked, kérsz, beletegyem a szádba?”

Anélkül, hogy tudtam volna valamit mondani, Hakan hangját hallottam a vizsgáló másik részéből:

„Aaaa…”

Anyám csak ennyit mondott:

„Nos, Hakan a fejére esett, miközben leugrott a falról. Allah megvédte.”

Amikor oldalra fordítottam a fejem, láttam Hakant a függönyön keresztül. Épp a sérülését öltötték össze a fején. A függöny úgy mozgott, ahogy az orvos mozgott mögötte. Amíg az orvos befejezte a kötözést, Hakan halkan csak ennyit mondott:

„Ne edd meg azt a cseresznyét!”

Behunytam a szemem és a párnába temettem a fejem. Egyetlen dolgot éreztem csupán a számban: cseresznye ízt….

Forrás: Engin Akyürek: Sessizlik