A csengő folyamatosan csengett. Szinte éreztem, ahogy az a valaki hüvelykujjával lázasan nyomja a csengő gombját, testével az ajtónak támaszkodik, hogy csillapítsa a belső izgatottságát, és a fülét rátapasztja az ajtóra, hogy a belülről jövő hangokat hallhassa. A türelmetlen csengetés miatt azonnal kinyitottam az ajtót. A szemközti szomszédunk, Necati bátyám az orra hegyére biggyesztett szemüvege fölött nézett rám, a mögötte megbújó testvére, Niyazi, pedig határozottan, az arcához tapadt vastag üvegű szemüveget viselve állt. Meglepődtem, amikor este a negyven éve a szomszédunkban lakók szenvedélyesen és leírhatatlanul csengettek az ajtón. Kezemmel a folyosó felé mutattam, üdvözöltem és beinvitáltam őket. Azt mondanám, nagyon idegesek voltak, mert a cipőfűző kioldása nélkül vették le a cipőjüket, és olyan volt, mintha lábujjaikkal kotorták volna a földet. Kényelembe helyezték magukat a nappali háromszemélyes kanapéján. Necati bátyám a földre hajtotta a fejét, Niyazi pedig a mennyezet repedésére szegezte a tekintetét.

Szerettem volna eloszlatni a közénk telepedett feszültséget:

„Kértek valamit inni?”

Necati bátyám mély levegőt vett anélkül, hogy felemelte volna a fejét:

„Nem, nem, nem kell, máris kellemetlenséget okozunk! Ne álldogálj ott, ülj le!”

A szék szélén ültem, és azon töprengtem, mi az oka a látogatásnak. Ezúttal Necati bátyám felemelte a fejét a földről, és az orra hegyén lévő szemüveget a szemére igazította:

„Te is tudod, hogy apánk beteg, már régóta nem tud elmenni otthonról, és tegnap este még rosszabbul lett. Így hát sietve otthagytuk a munkánkat és hazajöttünk. Reggelre rosszabb lett az állapota, és folyamatosan félrebeszél. Azt mondogatja: „Gökhanom, Gökhanom.”

Necati és Niyazi testvérek voltak és a negyven éve a szomszédunkban lakó Hacı bácsinak a gyermekei. Volt egy Gökhan nevű bátyjuk is, akit gyerekkoromban láttam utoljára. A szomszédunk, Hacı bácsi már évekkel ezelőtt megcáfolta a nevét (hacı = Mekkát megjárt zarándok).  Imádott inni, szerencsejátékokat játszott és szórakozóhelyeket látogatott. A gyermekei étkezéséhez szükséges pénzt elitta és lejátszotta. Néhai felesége, Hacer néném helyett, a kuplerájban lévő mosolygós arcú nők után járt. Volt olyan, hogy azért, hogy három fiát iskolába küldhesse, ő maga inkább nem evett, hanem a fiainak vett ételt és ruhát. Hacı bácsi ezen kívül Ankarában a legjobb asztalos volt, ha nem iszik, nem játssza el a pénzét, világszínvonalú munkái lehetnének.

Hacı bácsi készítette a környék valamennyi asztalát és székét. Azzal szerzett magának hírnevet, hogy azt a figyelmet, szeretetet és pénzt, amit nem osztott meg a családjával és a gyerekeivel, mindenki mással megosztotta.  Ágyakat, asztalokat, vitrines szekrényeket készített az ifjú házasoknak, a bútorok árát négy-öt év alatt kellett nekik részletekben kifizetni és azt mondta: „Ha nem tudsz fizetni, ajándékba adom!” Meghódította az egész környéket. Ezért a helyiek figyelmen kívül hagyták azt, hogy Hacı bácsi iszik, játszik és hogy családjával kegyetlenül bánik. Hacer néném sem a rokonainak, sem a szomszédoknak nem mondta el a problémáját. Amint Hacı bácsi elment otthonról, felvonta lelógó szemöldökét, és széles mosolyt erőltetett az arcára. Hacı bácsi készítette a mi asztalunkat és a székeket is. Hacer néném lefogyott, miközben magába temette bajait. Minden, ami miatt aggódott, beteggé és sápadttá tette. Emlékszem, amikor gyerek voltam, először jött a hír, hogy beteg, majd két héten belül a halálhíre. Legidősebb fiát, Gökhant utoljára a temetési imán láttam.

A temetési ima után Gökhan soha többé nem látogatta meg a házat, levelet írt apjának, és elment. Ezeket akkor tudtuk meg, amikor Hacı bácsi elment a mekkai zarándoklatra, mintha a nevéhez méltóan élt volna. Hacı bácsit lelkiismeret-furdalás gyötörte, abbahagyta az ivást és a szerencsejátékot, és naponta ötször imádkozott. Felhagyott az asztalossággal is, és éjjel-nappal imádkozni kezdett. Senki sem látta idősebb fiát, Gökhant a temetés után. Bárki, aki Gökhanról kérdezte Hacı bácsit, láthatta, hogy ő csak imádkozott és sírt.

Necati bátyám kicsit mélyebbet lélegzett, és zavartan folytatta a magyarázkodást, ami azt mutatta, hogy akar valamit:

„Apám folyton a bátyámra, Göhkhanra gondol. Ő egy tüske, amely huszonöt éve benne van. A bátyám Amerikában van, beszéltem vele, nem hiszem, hogy eljön. És azt sem hiszem, hogy apám túlélné a mai estét.”

Amit Necati bátyám mondott, szomorú csendet teremtett. Hangszálaiban volt egy olyan hang, amely bármelyik pillanatban sírássá változik. A földet nézve próbálta elrejteni nedves szemeit.
Úgy tűnt, a legkisebb érintéstől és szemkontaktustól hangosan sírni fog. Mély lélegzetvétellel próbálta kiküszöbölni a sírásra váró hangot a hangjából:

„Lenne egy kérésünk hozzád. Apám félrebeszél, nem biztos, hogy megéri a reggelt és a bátyánkat huszonöt éve nem látta. Legalább a másik oldalon legyen neki jó. Megtennéd, hogy ma este úgy teszel, mintha te lennél a bátyánk?”

Annak ellenére, hogy a kérés nagyon ártatlan volt, nem tetszett az ötlet, hogy becsapjak egy embert, aki a halálos ágyán feküdt. Niyazi bátyám is levette a szemét a plafonról, és a dohányzóasztal alatti futót kezdte nézni, miközben az orrán lévő szemüvege bepárásodott.

Nem számít, mit tettem, bármilyen meggyőző mondatot mondtam, nem tudtam megbirkózni az előttem álló érzelmekkel. Éjjel tizenkét óra volt, és új nap kezdődött. Átöltöztem pizsamába, és felkészültem a huszonöt éve nem látott amerikai fiú szerepére.

„Nem kell tenned semmit, csak fogd meg apám kezét, és mondd: „Apa, hiányoztál, megbocsátok”.

A negyven éve a szomszédunkban élők bejárati ajtaja úgy nézett ki, mint egy ócska bolt. Minden kort és nemet képviselő cipők voltak felhalmozva a lépcsőn. A cipők zűrzavara mintha a belső világomat fejezte volna ki, és attól, hogy becsapok valakit, aki meg fog halni, olyan kavarodás támadt a gyomromban, mint amilyen az ajtó előtti cipők tömege volt. A tömeg, amely arcon ütött, amikor beléptem a házba, olyan volt, mint egy figyelmeztetés, hogy közeleg a halál. A nappaliban összegyűltek a család idős férfiai és imát mondtak, a másik szobában az asszonyok fejet hajtva kísérték az előszobából érkező imákat, a kis szobában pedig a fiatalok itták a teájukat és beszélgettek suttogva. Necati bátyám a vállamra tette a kezét, és a folyosó végén lévő szobára mutatott. Gyenge volt a világítás a szobában, Hacı bácsi az ablak mellett feküdt az ágyon. A terem falain Gökhan bátyám fényképei lógtak, akit sok évvel ezelőtt láttam utoljára. A szoba inkább látszott szentélynek, mint betegszobának. Ebbe a szobába kerültem, ahol Gökhan bátyám egyetlen holmiját sem dobták ki, mióta megharagudott az apjára és elment. Necati bátyám gyengéden megérintette a vállam, és leültetett az ágy melletti fotelbe.

„Ez a szoba a bátyám szobája volt. Amióta elment, apám minden reggel bejön ebbe a szobába sír, megérinti a bútorokat és úgy beszél, mintha a fia itt lenne előtte. Nézd, még az az ágy is amin alszik az is a bátyám ágya. Ezt az ágyat ő maga készítette, tudod, hogy apám jó asztalos.”

Hacı bácsi mozgatni kezdte az ajkait, mintha érezné, hogy róla beszélünk. Nem tudtam, hogyan viselkedjek fiaként a fotelben. Necati bátyám biztosan megérezte a szorongásomat, mert megérintette apja kezét:

„Apa, nézd, ki van itt! Mint mondtam, beszéltem a bátyámmal és a bátyám most eljött Amerikából.”

Hacı bácsi megpróbálta kinyitni a szemét, és mondani próbált valamit. Necati bátyám az apja kezében tette a kezemet:

„Apa, nézd, itt van Gökhan bátyám!”

Nyugtalanságomat félretéve úgy döntöttem, eljátszom a szerepemet, amikor megláttam Hacı bácsit.

„Apa, itt vagyok. Gökhan vagyok.”

Amikor Hacı bácsi meghallotta a Gökhan nevet egy másik embertől, mindkét szeme kinyílt. Necati bátyámra néztem, félve, mi van, ha felismer.

„Ne félj, apám emlékezete nem jó!”

Hacı bácsi megrázta a kezemet, és bár az arca nem mosolygott, elhomályosult szeme fénye még mindig égett.

„Gökhan fiam!”

„Itt vagyok apa, hiányoztál!”

Hacı bácsi szeme mosolygott, mosolygó szeméből könnyek folytak.

„Apa, megbocsátok, ne légy többé szomorú, rendben?”

Váratlan mondatot fogalmaztam meg magamban. Necati bátyámra néztem, hogy ellenőrizzem, nem játszom-e túl a rám bízott szerepet. Necati bátyám szeme tele volt könnyel, és hangosan sírt.

„Jól van, ennyi elég lesz! Menjünk”

Hacı bácsi szeme lassan lecsukódott, mintha azt várná, hogy induljunk.

A nappali közepén lévő asztalnál elkezdtek enni. Ételszag áradt a konyhából. Furcsának találtam, hogy az emberek hajnali kettőkor buzgón étkeznek egy olyan helyen, ahol várhatóan valaki meghal. Talán kihívás volt a halállal szemben, egyfajta kifejezése annak, hogy egészségesek vagyunk, és az élet megy tovább.
Szégyelltem magam, így az asztal legtávolabbi végére ültem. Egy tányér levest tettek elém. Az öregek úgy ettek, mintha éheznének, a középkorúak mindent félretettek, a fiatalok pedig tisztelettel tették le a kanalat az asztalra. Az asztal legelőkelőbb helyén ülő öreg bácsi lenyelte a levesébe mártott kenyeret és így szólt:

„Ez a Gökhan egy rosszfiú, el sem jött, hogy bocsánatot kérjen az apjától!”

Az evőeszközök hangja elhalkult, és az idős bácsi szavai emlékeztették az étketőket az igazságra. Az előttem lévő lencselevest nézve így feleltem:

„Valamilyen módon mindannyian megfizetjük az árát annak, amit a múltban tettünk, nem tudjuk, min ment keresztül Gökhan bátyám, őt is meg lehet érteni.”

Amikor felemeltem a fejem a tányérból mindenki engem nézett. Azt hiszem, túlságosan elmerültem a szerepemben, nem tudom, miért éreztem úgy, hogy ki kell mondanom ezeket. Az asztal körül fülzúgásra emlékeztető hang keringett, mindenki összeráncolt szemöldökkel nézett rám, Necati és Niyazi testvérek sírtak a levesestálat nézve. Annak ellenére, hogy úgy gondoltam, haza kellene mennem, jó érzés volt tudni, hogy valaki boldogan fog meghalni. Fel akartam állni az asztaltól, és a mosdóba menni, hogy kezet és arcomat mossak. A folyosón haladva minden szobából beszélgetések hangja hallatszott, mintha eloszlatnák a házat átható ételszagokat, az evőeszközök hangja pedig az ajkak csattanásával párosult.

Benéztem Hacı bácsi szobájába, mielőtt bementem volna a folyosó közepén lévő mosdóba. Hacı bácsi biztosan érezte, ahogy belestem a szobába:

„Gyere gyere!”

Meglepődtem, be volt csukva a szeme, mégis érezte, hogy ott vagyok és tisztán beszélt.

„Megjöttem, apa!”

Hacı bácsinak csukva volt a szeme és keserű mosoly ült ki az arcára:

„Fiam, tudom, hogy nem Gökhan vagy, hanem a szomszédunk fia.”

A szégyen miatt nem tudtam mit mondani, sírtam és vártam, hogy jöjjön Necati  bátyám.

„Csak az előbb jöttem rá, de nem akartam szólni, nehogy a gyerekeim idegesek legyenek, és így azt hiszik, békésen haltam meg.”

A szemem megtelt könnyel. A szívem beszélni akart, de a nyelvem nem tudott mozdulni, a fogaim nem engedték, hogy a szavak elhagyják a számat. Hacı bácsi nyelvével megnyalta kiszáradt ajkát:

Két kérésem van hozzád! Először is ne mondd el a fiaimnak, hogy felismertelek, hadd higgyék, hogy elbúcsúztam Gökhantól!”

„És mi a másik kérése, Hacı bácsi?”

„Ide tennéd mellém a falon lévő képet, amin Gökhan van?”
Gökhan bátyám középiskolás éveiről készült fotója lógott a falon, amit most Hacı bácsi mellkasára tettem. Mintha csukott szemei ​​még egy kicsit jobban lecsukódtak volna, és egész teste nyugalmat talált, fiát átölelve lehelte ki a lelkét.

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 54. szám: 2024. január-február