Nagy zűrzavarban élünk. Az ablakunkból teherautók és markolók látszanak. A csend és a béke helyett frusztráló hangokat hallunk egész nap. A régi épületeket ugyanis lebontják és helyettük új, esztétikusakat építenek. Sinan mester leszármazottai (Sinan volt Szulejmán, II. Szelim és III. Murat szultánok egyik leghíresebb építésze) nem engedhetik meg maguknak, hogy maradandó épületek legyenek. Az utcánkban lévő épületet, ahol kiscicákra vigyáztunk, szintén lebontották. Egy idős néni gyönyörű rózsákkal díszített kertjét is felszámolták, parkolóhelyeket alakítottak ki a területen. A 60 éves épület két nap alatt vált semmivé, az ott élők elköltöztek és helyüket teherautók vették át. Az épület régi volt, a falakról a vakolat kezdett leválni, de azt hiszem, ennek a régi épületnek lelke volt.

Az építkezés megkezdése után új vendég jelent meg a házunknál. A buldózer közelében, az út közepén egy német juhászkutya állt. Fémrudakkal védték a lopás ellen. Úgy tűnt, hogy a kutya irányítja az építkezést és tőle függ mi fog történni ezután. A munkások mögött feküdt az utcán, újra és újra jobbra majd balra nézett, mintha megpróbált volna emlékezni az autók számára. A papírgyűjtők tökéletesen láthatták. A papírhulladék-gyűjtők fő problémája az volt, hogy nem tudtak átmenni az utcán. A hajlongó gyűjtögetőknek olyan volt a hátuk, mintha tevepúpot hordanának. Húzták kis kocsijukat és a gépek megtisztították az utcákat. Hiába panaszkodtak, harcoltak és kiabáltak, de ez semmin nem segített. Az utcán fekvő kutya nem reagált. Amikor a munkások elhagyták a terepet, ő is eltűnt, majd munkaidő után ismét megjelent és végezte dolgát.

Egymás között azt fogjuk mondani, hogy néhányszor megkergetett a sötétben és el is kapott engem. Nem reagált a gyerekekre. Amíg a családok gyerekekkel voltak, csendesen feküdt és tiszteletteljesen lehajtotta fejét. Nyilvánvalóan ezzel minden élőlény tisztában van. Reggelente sosem ugatott és mindig tudta, mikor kell elmennie. Német juhász volt a fajtája minden ismertetőjegyével. Nem tudtuk honnan jött, korábban milyen házaknál járt. Nem tudtunk róla semmit, azt sem milyen nemű. A helyes testtartása, a szőre egységes színe, világos bundája és az éberség a szemében arról árulkodott, hogy fajtiszta lehet.

Azért, hogy az utcai macskákat megvédjük a kutyáktól, másik területre vittük. Az idős néni kismacskáinak kényszerből kellett elköltöznie. A környék kutyái távol tartották magukat a mi német juhászunktól, nem akartak támadás áldozatává válni. Az alapozás olyan gyorsan haladt, hogy egy hónap alatt elkészültek vele. Rosszul nézett ki, a vas a deszkák és a nedves beton úgy nézett ki, mintha emberi belső szervek lettek volna. Kíváncsi voltam, hogy ez a csúnya belső látvány milyen külsővel lesz majd felruházva. Amikor besötétedett, a német juhász gyakran vált láthatatlanná. Nagyon jól tudta, hogy az utca minden szegletében elrejtőzhet.

Gyorsan lépkedtem és csendesen suttogtam. Volt egy valami, amivel átvert engem és az egész környéket is. Abban a pillanatban, amikor az éberségünk alábbhagyott, kiugrott az autó mögül és elkezdett ugatni. Nevetést hallottam az ugatás mellett. Az ugatása az utcán olyan volt, mint a lehulló levelek visszhangja. Ez volt a legfőbb szórakozási lehetőség az erkélyen állók számára. A kutya boldogan ugatott, az erkélyeken állók pedig elfojtva nevettek, de amikor magukban arra gondoltak, hogy ők is áldozatává válhatnak ennek a játéknak, elkomorult arcuk. Amikor a kutya észrevette új „áldozatát” az emberek a függönyök mögé bújva ismét nevetni kezdtek. A kutya, mint egy színész, függöny előtt adta elő szerepét.

Mire az építkezés a végére ért, már mindannyian hozzászoktunk ehhez a kutyához. Lelkünk mélyén szerettük is őt. Egyfajta biztonságot adott a környék számára. Azok, akik korábban a legtöbbet panaszkodtak rá, elkezdtek vizet és élelmet adni neki. De ezt addig sosem ette meg, míg vele voltunk. Úgy járt körbe-körbe, mint egy igazi művész és úgy tűnt, mintha azt mondaná, ha ragaszkodnak hozzá, a végén mindent megeszek.

Ahogy az építkezés a vége felé közeledett, kezdett megszűnni az utca zsúfoltsága. Az épületek olyanok voltak, mint az emberek, lelkük volt. Az emberek lelket adtak az épületeknek, majd a tapasztalatokkal gazdagított lélek az utcára kerül és a város ezen szellemi része fordul Mekka felé.

Az egész környék rossz napra ébredt. Az ablakok előtt egy fényes üzletközpont állt. Az, hogy olyan drága anyagokat használtak, amelyek ezt a ragyogást adták az épületnek, nem tudott megnyugtatni bennünket, szomorúak voltunk. Mint már korábban mondtam, az utca szellemét elpusztítottuk, és ami még fontosabb, a város szellemét is. A német juhász annyira a részünkké vált, hogy aggódtunk miatta. Eltűnt a látása és a szaglása is. Egy kis idő kellett, amíg az autó eltűnik a látókörünkből. Annyira meggyőző volt a lelket és testet elvesztő szokás. Minden élőlénynek szüksége van teljességre.

Az őrök és az építőmunkások visszatértek országukba, a kutya viszont úgy döntött, hogy külföldön marad. Egy ideig nem láttuk, de egy éjjel felvonyított. Egész héten nem láttam őt, nem tudtam mit evett, mit ivott, vagy hogy hol volt. Amikor meghallotta beszédünket, büszkén csóválta a farkát. Nem akartuk, hogy elmenjen. Úgy tűnt, büszke arra, hogy nyugdíjazták, mert nem akarta hátralévő életét őrkutyaként leélni. Élvezni akarta azt a nyugalmat, amelyhez már hozzászokott.

A régi tulajdonosokon kívül új bérlők is érkeztek az épületbe. A kiscicákat visszahozták és ők a gazdájukra vártak. Mivel az új bérlőknek nem kellettek a cicák, kirakták őket az utcára, így ők is az utcán éltek a német juhászhoz hasonlóan. A kiscicák mellett a kutya helyreállította a békét a környéken. Még mindig német juhásznak hívtuk. Talán azért, mert nem tudtunk neki megfelelő nevet kitalálni. Annak ellenére, hogy a nénikék eltűntek, a régi épületeket lebontották és tornyokat emeltek városszerte, a német juhászunk megmaradt. Volt egy kutyánk, akit német juhásznak hívtunk.

Forrás: Engin Akyürek for ever Puerto Rico Facebook oldal angol szövege