A nyaralásom három hónappal azután kezdődött, hogy megtanultam olvasni. Nem volt piros szalagom, amelyet büszkén viselhettem a mellkasom bal oldalán (megjegyzés: amikor az első osztályosok megtanulnak olvasni, kapnak egy piros szalagot, amit az egyenruhájukra tűznek és ezzel tudatják mindenkinek, hogy tudnak olvasni). A fekete iskolai egyenruhám nem volt begombolva, és mint egy köpeny repült a szélben, a bizonyítvány, amit a kezemben szorongattam pedig tele volt jó jegyekkel. Egyik kezemben a bizonyítványom, a másikban a vakációra szóló füzetet tartottam. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a hátamon lévő iskolatáska miatt olyan voltam, mint egy púpos teve. Bár ez volt az iskola utolsó napja, nem tudtam beletenni a munkafüzetet a táskámba, mert tele volt babbal és színes olvasnivalókkal. A táskám olyan volt, mint egy zöldségraktár. Természetesen ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ahogy növünk, az agyunk egyre inkább dagasztóteknőre kezd hasonlítani (megjegyzés: olyan üres lesz, mint egy dagasztóteknő). Mellesleg ne nézzétek le ezt a nyári gyakorlófüzetet, mert ez mentette meg az egész nyarunkat és a jövőnk biztosítéka is volt. Nem volt több, mint egy színes könyv, ami egyrészt az emberi intelligencia megsértése volt, másrészt viszont színes elfoglaltságot adott a forró nyári napokra. Lehetetlen volt szeretni a gyereket a könyv borítóján, még akkor sem, ha ez a te gyereked lett volna, olyan rossz volt. Úgy nézett ránk, mintha azt mondaná, „idióta vagy”. Igen, az egyiptomi hieroglifák megfejtését még nem sajátítottuk el, így csupán annyit tehettünk, hogy leírtuk:

– Ali a lovat nézi.

De végül is emberek voltunk, nem lovak. Évekkel később értettük meg, hogy túl sokat vártak el attól a generációtól, akik bíztak ebben a gyakorlófüzetben. Egyáltalán nem tetszett a könyv, nagy csalódás volt számomra.

Miután megmutattam a családomnak a bizonyítványomat, a füzetet elrejtettem a szekrény egyik titkos sarkában. Teával töltött whiskyes üvegeket tettem elé. Nem lehetett ugyanis a szemétbe dobni, mert a tanárunk az iskolakezdéskor ellenőrizni fogja a házi feladatokat. Azt tudni kell, hogy ekkorra a borítón lévő gyereknek már bajuszt és szakállat is rajzoltam. Az volt a tervem, hogy két nappal az iskola kezdete előtt fogom megoldani az összes benne lévő feladatot. Szép terv volt.

A nyári szünidő könnyen eltölthető volt, mint a semmiből előkerült pénz. Még 15 nap volt az üveggolyó szezon kezdetéig. A németországi törökök és családjaik még nem érkeztek meg. Amikor itt voltak, szórakoztató volt egy-egy golyós játékban legyőzni őket és megszerezni az üveggolyóikat. Mivel egy magasabb domb volt a szomszédunkban, így ott kicsit nehéz volt játszani. A távolabb lévő gyerekek egy kicsit féltek attól, hogy látogatóként kell játszaniuk. Nagy és hangos csatákat vívtunk vacsoráig, vagy amíg nem hallottuk meg valamelyikünk anyjának hangját. Ha már játszottál valaha üveggolyókkal, akkor tudod, hogy minden játéknak megvan a maga helye. Ezért egy adott környéken biztos, hogy az ott élő nagyobb fiúk játszottak. Kis kezünk mindenféle geometriai alakzatot mutathatott, mint egy szögmérő. Ha gödrös, lejtős vagy éppen a fő játékot akartad játszani, akkor a hüvelykujjadnak, a csuklódnak és a szemednek is erősnek kellett lennie.

Nagyon erős belépővel akartam az üveggolyó szezont kezdeni, mivel nagyon kevés tőkével rendelkeztem. Tudtuk, hogy nem lesz nagy üveggolyó csere addig, amíg a németországi török gyerekek meg nem érkeznek. Mind az üveggolyókat, mind a Kapıkule határátkelőt szemmel tartottam.

Időnként ellenőriztem a munkafüzetet. Ha anyám megtalálta volna, akkor nem állhattam volna fel mellőle, amíg katonai szolgálatom el nem kezdődik, nem hogy üveggolyókkal játsszak. A szakáll és a bajusz, amit a borítón lévő gyereknek rajzoltam, annak bizonyítéka volt, hogy anyukám mennyire figyelt rám. Legyen szó játékról az alsó szomszédoknál, vagy egy otthoni játékról, ahol én voltam a házigazda, a kezeim kezdtek berepedezni és hámlani, mint egy szomáliai térkép.

Különösen a gödrös játéknál olyan szorosan nyomtuk a kezünk a földhöz, hogy az szinte átvette a föld színét. Igaz, hogy szappannal mostam a kezem, hogy apám ne vegyen észre semmit az étkezőasztalnál, de a kirepedezett arcom, a leégett nyakam és kezeim olyanok voltak, mint egy sült csirkecomb, és ez jól összefoglalta azt a három hónapot, ami azóta eltelt, hogy megtanultam olvasni. Az üveggolyóim száma növekedni kezdett és a cipős szekrénybe már a téli cipők közé is kerültek. Nagyon büszke voltam magamra, mert kis tőkével is ilyen sokra vittem. Szerettem volna, ha a gyerek, a munkafüzet borítóján, láthatta volna a sikeremet.

Nagyon nehéz volt minden este elrejteni a golyókat. Ha apám megtalálja őket, a helyi bíróság (vagyis a család) megtiltotta volna, hogy játsszak még mielőtt a németországi törökök megérkeztek volna. Isten ments.

A vakáció fele már eltelt. Reggelente hullámokat tudtam fésülni a hajamba. A tükörből visszanéző arc azt mutatta, hogy kissé megnőttem. Nos, már majdnem négy hónap telt el azóta, hogy megtanultam olvasni.

A szünetben egyetlen oktatásom az volt, hogy minden reggel olvasnom kellett anyámnak az újságból. Minden könyv unalmas volt. A könyvek szereplői vagy idióták, vagy lótusz-evők voltak, akik itt és ott is élvezték a vakációt. Könnyű volt nyáron egy napernyő alatt beszélgetni, de én inkább azzal töltöttem a nyaram, hogy üveggolyókkal játszottam a koszban. Az élet hamarosan megtanított olyan dolgokat is értékelni, amelyek később a hasznomra váltak.

Amikor a németországi török gyerekek megérkeztek, a környék felélénkült. A német autók olyanok voltak, mintha megátkozták volna a mi Tofas márkájú autóinkat. Sosem akartam látni, hogy a Sast (megjegyzés: a Tofas autó 1980-as évekbeli szériája) ilyen módon lekicsinylik. Az erős német autók annyi helyet foglaltak el, mint amekkora volt tulajdonosaik hasa. Ha lett volna olyan okostelefonunk, aminek a hátoldalán is volt kamera, akkor készíthettünk volna szelfiket, de akkoriban még csak a németországi törököknek volt. Az egyik németországi török, aki hasával a falnak támaszkodott, sorba állított minket, mint az üvegeket, és azt mondta:

– Srácok, had csináljak rólatok fényképet az autó előtt!

Akkoriban az új fehér szerkezetek előtt is készültek rólunk képek (megjegyzés: az 1980-as években a fehér szerkezetek és a külföldi márkájú autók beszerzése nem volt könnyű, mert a török gazdaság az állam ellenőrzése alatt állt). Úgy álltunk sorba a németországi törökök autói előtt, mint a pingvinek, de úgy mosolyogtunk, mint az emberek. A fickó ezek után így szólt:

– Majd mindenkinek elküldöm a képeket!

De még egy egyszerű köszönömöt sem kaptunk tőle, nemhogy egyetlen képet. Az a fénykép is örökre elveszett, amelyet rólam készített az üveggolyókkal a zsebemben éppúgy, mint a német márka bankjegyek, amiket a zsíros hasa alá rejtett. Pedig annyira szépen mosolyogtunk azon a képen.

Sorra győztem a golyós játékban és folyamatosan gyűjtöttem be a németországi török gyerekek üveggolyóit, hogy azután napi kerekített árfolyamon adjam el őket. Nagyon boldog voltam. Az egész környék bízott benne, hogy a németországi törökök hazajönnek; hogy hagyhatnának el egy ilyen gyönyörű országot?

A nyári szünet végére már egy zacskónyi üveggolyóm volt. Megértettem, hogyan jött létre a bankszektor, mert elég nehéz volt elrejtenem ennyi golyót a lakásban. A ház szinte minden sarkába dugdostam már őket.

Anyám szerencsére csak egy héttel iskolakezdés előtt találta meg a nyári gyakorlófüzetem. Az üveggolyóim is lelepleződtek, mintha a füzet borítóján lévő gyerek mindent elmondott volna nekik. Apám, hogy még rosszabbul érezzem magam, azt mondta:

– Vidd ki ezeket a golyókat és soha ne hozd vissza őket. Az iskola a jövő héten kezdődik. Nézd meg a kezed, nem lehet rólad megmondani, hogy koldus vagy-e vagy diák!

Az otthon tárolt üveggolyók csak egy részét adták a gyűjteményemnek, az igazi kincseim a fák alatt vagy a tető alatt elrejtettek voltak. A németországi török gyerekek minden szerencséjüket elveszítették.

Egy hét volt az iskolakezdésig. Hosszú és hullámos hajamat nagyon rövidre vágták (ez egy olyan hajvágási stílus volt, amitől az ember nem érezte magát férfinek), ezért nagyon szenvedtem. Este haza kellett mennem és meg kellett oldanom a munkafüzetből feladatokat. Elvesztettem minden szellemi és fizikális kapcsolatot az üveggolyókkal. Apámnak igaza volt; kezdődött az iskola és nekem nem volt dolgom az üveggolyókkal. Úgy döntöttem, hogy szólok a környékbeli gyerekeknek, hogy a közeli dombon találkozzunk és szétosztom közöttük golyóimat anélkül, hogy engem veszteség érne.

A megadott időpontban ott is voltam, ahogy ígértem. Amerre elláttam, hatalmas tömeg fogadott. Még messzebbről is voltak ott gyerekek, sőt a németországi török gyerekek is ott voltak, hátha visszaszerezhetik, azokat az üveggolyókat, amiket elnyertem tőlük. A szemükben olyan voltam, mint egy gazember, aki most osztja szét a vagyonát.

A golyók, amiket két nagy fekete zacskóba tettem, nem voltak láthatók. A környékbeli idősebb fiúk, megfenyegettek, ha nem kapnak a golyókból, megfizetek. Tudtam, hogy megteszik. Lábujjhegyre álltam, és elkezdtem dobálni az üveggolyókat. Nagy tülekedés támadt, mindenki meg akarta őket szerezni. Úgy dobáltam a golyókat, hogy távol tartsam magamtól a tömeget. A karjaim madárszárnnyá váltak és repültek, a könyököm pedig, mint egy nyíl, repült az ég felé. Féltem és szomorú voltam, de élveztem is ezt a helyzetet. A golyók dobálása, amelyeket becsületesen szereztem, önző hullámokat gerjesztett bennem. Olyan messzire dobtam a golyókat, hogy szinte két szomszédnyi távolságra kellett menni összeszedni őket.

Amikor este hazaértem, láttam, hogy apám valamit szegel. Szögek voltak a szájában és kalapács a kezében. A szája sarkában lévő szög azt mutatta, hogy dühös.

– Apám, mi történt?

– Betört az ablakunk. Valamelyik gazember bedobta a dombról.

Forrás: Engin Akyürek for ever Puerto Rico Facebook oldal angol szövege