„A lovagiasság elveszett, amikor a fegyvereket feltalálták. Az enciklopédiák úgy tűntek el, mint a szálló kuponok, amikor a Google-t megalapították. Keresőmotorjaink (azaz enciklopédiáink), amelyeket 180 kuponért vásároltunk meg, kartondobozokba süllyesztve kezdtek megsárgulni. Dekoratív információforrásaink (azaz enciklopédiáink) eltűntek nappalijainkból és az életünkből is. A telefonunkon található információk bűzleni kezdtek a kezünkben, mint a Maltepe szemétdomb. Vagyis a tokjában lévő ívelt penge (handzsár) rozsdásodni kezd.”

Porfelhő kerekedett, ahogy egy autó elhaladt mellettünk. Hakan, mindig mosolygós arccal mondta el, milyen drága az autó és még hozzátette:

– Nézd meg azt az autót, dízel.

Szép volt, hogy iskolába menet nem tudtunk miről beszélgetni. Az út poros volt, a cipőinket a Bayram ünnepre vettük fel. Ha gyaloglás közben az autókról beszéltünk, a poros utak elkápráztattak bennünket. Ha azt akarjátok, hogy írjam le az utakat, amelyeken jártunk, néhány épület közötti üres területek voltak.

Az üres terület labdát, játékot jelentett. Hakan és én egymásra néztünk. A tekintetünk olyan volt, mint olyan két emberé, akik alig várják, hogy belerúghassanak a labdába. A tekintetével már a labdát kereste, és ezzel egyidőben a táskáját félredobva a terület felé szaladt, mintha máris gólt rúgnék neki. Metin, Ali, Feyyaz neve egyértelműen gólt jelentett. Rögtön utána futotta, hogy focizhassunk. A nyakkendőmet kapitányszalaggá változtatva a bicepszem köré kötve passzoltam a labdát Hakannak. Izzadt hónaljunk és nyakunk serdülőkori feszültséget keltett. Második órán földrajztanárunk arcunkra nézve elmondhatta volna az országok földrajzát. Hakan izzadt arca afrikai sivatagot formált, én pedig kivörösödött arcommal a világatlasz vöröses részeire emlékeztettem. Azt nem tudtuk, kivel focizunk; mindenki izgatottan rúgta a nekik passzolt műanyag labdát. Olyan volt, mintha nem fociznánk, hanem inkább gerelyt hajítanánk. Boldogok voltunk, és jól éreztünk magunkat azzal a tudattal, hogy nem megyünk az első órára. És persze ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az első óránk fizika volt.

Ez az üres terület egyenértékű volt számunkra az iskolakerülés örömével. És az is igaz volt, hogy a labda egymásnak passzolása olyan volt, mint egy jelenléti ív, mivel ugyanarról a környékről származtunk. A nadrágomhoz érő labda volt a pecsét a más környékről származó gyerekeknek. Egyszer csak a fal mellett találtam magam, amikor elestem és folyt rólam a verejték a sok futkosás és rugdosás miatt. Olyan volt, mintha rózsafüzért késztettem volna a nyelvem segítségével az orromról a számra hulló izzadságcseppekből. Olyan szomjas voltam, hogy észre sem vettem az idős nénit, aki odajött hozzám. Amikor az ember szomjas, az élet is megszűnik körülötte.

– Fiam…. kezdte. Amikor felemeltem a fejem, egy embert láttam szánakozó szemekkel és idős testtel.

– Igen, asszonyom – mondtam.

– Fiam, ne gondold, hogy én kéregető vagyok.

Ahogy azt mondta nekem, hogy ő nem koldus, ez arra engedett következtetni, hogy akar valamit. Az idős nő férje tavaly elhunyt, és haszontalan fia elköltött minden nyugdíját. A szegényházban kötött ki, és még egy olyan kisgyerek segítségére is szüksége volt, mint én, aki csurom vizes volt az izzadságtól. Azok a dolgok, amelyeket az idős néni mondott nekem, szökőárat hoztak létre szomjas nyelvemen. Szomorú lettem, ami bebizonyította, hogy szomjas ember is lehet szomorú. Az idős néni pénzt akart a gyógyszerére, én viszont diák voltam, és a zsebpénzemen még placebo hatást sem tudott volna kiváltani, nemhogy a szükséges gyógyszereket.

Elkiáltottam magam:

– Hakan!

Amikor Hakan felemelte a fejét, és meglátott minket, rögtön megértette a helyzetet, és azonnal odajött hozzánk. Az idős néni elmesélte Hakannak is a történetét, belőlem merítve az erőt, anélkül, hogy elfáradt vagy zavarba jött volna. Mintha izzadt arcunk nem lenne elég, a szemünk is megizzadt attól, amit mondott nekünk. Vajon túl szentimentálisak voltunk, vagy az idős néni létrehozott egy „Kemalettin Tuğcu jelenetet” a fejünkben? Hakannal egymásra néztünk. Ezúttal csak kacsintottam egyet. Segítenünk kell az idős néninek; legalább vegyünk neki gyógyszert. Már elfelejtettem a szomjúságomat. Izzadságom lehűtötte testemet és a levegő is hűvösebb lett. Hakan és én egymást bámultuk, azon gondolkodtunk, mit tehetnénk, de ezen, a szemünkkel játszott focimeccsen nem tudtunk gólt szerezni.

Hakan, megfogta a karom, és azt mondta:

– Te menj, és törd fel a perselyed, én pedig elhozom azt a pénzt, amelyet a bátyám elrejtett.

Azt hiszem, amit mondott, „Robin Hood” hatást váltott ki belőlem és azt mondtam:

– Oké.

Pedig ezzel volt egy kis probléma. Az első órám fizika volt, és anyám a perselyemet a nappaliban tartotta, amely a ház központi részében volt. Hakan mosolygós arca olyan komolyságot tükrözött, mintha már megoldotta volna a problémát, és azt mondta:

– Mondjuk azt szüleinknek, hogy elfelejtettük a házi feladatainkat. Így megszerezheted a perselyt, én pedig a bátyám elrejtett pénzét.

Én miért nem tudtam egy ilyen egyszerű tervet kigondolni? Pár másodpercig féltékeny voltam Hakanra amiért ez az ötlet nekem nem jutott eszembe.
– Néni, várjon itt, visszajövünk – mondtam.

Az idős néni leült egy kőre és olyan tekintettel bámult ránk, ami azt sugallta, hogy örökké várhat. A néni utolsó pillantása miatt szedtük a lábunkat, rohantunk haza. Én hoztam a perselyem, Hakan pedig elvette bátyja elrejtett pénzét. Vajon a jövőben milyen fényt vetne ránk, ha ellopnánk gyermekeink pénzét? Amíg visszafelé mentünk, Hakannak új ötlete támadt. Szomszédunk Nesrin nővér, a szomszéd utcában lévő közösségi klinikán dolgozott, ápolónő volt. Arra gondolt, hogy vigyük el az idős nénit a klinikára, és kezeljék ott. Ez Hakan napja volt, de az már az én ötletem volt, hogy az érméket cseréljük ki papírpénzre és úgy tegyük a borítékba. A klinikára is elmentünk, és elvittük magunkkal a ránk váró idős nénit. A néni engedelmeskedett nekünk, bármit is mondtunk, ő volt lelkiismeretünk legfiatalabb hangja.

Amíg Hakan Nesrin nővérrel beszélgetett, én betettem a pénzt a borítékba, amelyet a közeli boltban vásároltam, és odaadtam az idős néninek, aki könnyekig meghatódott és ekkor még egyszer eltört a perselyem. Hakan, kinyújtva a fejét a klinika ablakán, azt mondta:

– Gyertek, gyertek!

A klinika úgy nézett ki, mint egy második világháborús képeslap, amelyen síró csecsemők és mumpsszal fertőzött gyerekek várakoznak. Nesrin nővér azt mondta nekünk, hogy hosszú a sor, ezért kicsit várnunk kell. Azt sem felejtette el megkérdezni, hogy miért nem vagyunk az iskolában. Amikor kijöttünk a klinikáról, nem láttuk az idős hölgyet a kertben. Megnéztük a mellékhelyiséget, a folyosót, még azt a területet is, ahol korábban fociztunk. Azt hittük, hogy az idős hölgy zavarban van, és nem akarja, hogy megsérüljön. Rossz gyerekek voltunk. Zavarba hoztuk. Figyelmetlen gyerekek voltunk, akik pénzt loptak testvéreiktől; akik persely kifosztók voltak, akikből a jövő igazi bankrablói lesznek.

Itt abbahagyom az írást, és elmondok valamit. Hallom is, ahogy ostobának hívnak minket. Tudom azt is, hogy ez nem olyan történet, amelyet manapság érdemes elmesélni. Bölcsebbek vagyunk ma? „A tokjában lévő ívelt penge rozsdásodik.”

Másnap elmeséltük a történetünket osztálytársainknak is. Nem tudom, azért volt-e, mert nem tudtunk többet tenni, de mindenkit érdekelt az idős néni története. Hakan és én minden nap megálltunk az üres területnél, abban a reményben, hogy ott találjuk őt. Mindkettőnknek hiányzott az idős hölgy. Ha megtalálnánk az idős hölgyet, sok barátunk lenne, akik segíteni tudnának úgy, hogy pénzt vesznek el a szüleiktől. Még az iskolában tanító tanáraink is segíteni akartak. Ennyi év után ennek a történetnek az egyszerűsége és az élettapasztalatunk bizonyította, hogy két kamasz eszén hogyan tud túljárni egy idős ember.

Tapasztalataink, szenvedéseink, boldogságunk ellopta ennek a történetnek az ártatlanságát, és idiótának titulált minket. Minél bölcsebbek lettünk, annál ostobábbak is, és tapasztalataink háttérbe szorították lelkiismeretünket. Amíg iskolába jártunk, mindig megálltunk azon az üres területen. A kő, amelyen az idős néni ült, olyan volt, mint Geyikli apó szentélye. Meghívtuk oda osztálytársainkat és misztikus utazást szerveztünk nekik. Mi voltunk a segítőkész tolvajok, akikre a szünetekben mutogattak. Minden történetnek szüksége van egy kis időre a befejezéséhez.

Hónapokkal később, egy másik környéken bukkantunk rá az idős nénire. Nagyon örültünk, amikor megláttuk. Végre megtaláltuk. Sok kérdésünk volt felé. Megvette a gyógyszerét? Mi történt a nyugdíjával és a haszontalan fiával? A néni, aki látta a boldogságunkat, el akart futni, de a lábai nem engedték. Azt kérdeztük:

– Merre volt, néni?

Az idős hölgy csak tátogott, és nem tudott mit mondani. Hakan mosolygó arca mindent elmondott. Én megkérdeztem tőle, hogy megvette-e a gyógyszerét. Az idős hölgy nézése és meglepettsége ma is érvényes információ volt. Nem is akarok arról beszélni, hogy nézett ki az arca, amikor elmondtam neki, hogy még az igazgató is segíteni akar neki. Az igazgatótól kezdve a környéken élő kézművesekig mindenki ismerte a történetét. Még a szomszédságunkban élő fiataloknak is volt egy terve, hogy hogyan büntessék meg haszontalan fiát. A történetet kissé eltúloztuk, és haszontalan fiát részegnek tüntettük fel, aki megverte az anyját. A kreativitás és a pletyka nem ismert korlátokat az ilyen helyzetekben.

Az idős hölgy csendben volt, és nem válaszolt a kérdéseinkre. Úgy gondoltuk, hogy zavarban van, így mi válaszoltuk meg saját kérdéseinket. Olyanok voltunk, mint az önkormányzati választások jelöltjei. Székeket vettünk az idős hölgynek, pedig nem volt hitelkártyánk. Az idős hölgy, megkötötte a haját teljesen eltakaró kendőt és csak annyit kérdezett:

– Fiam, te hol élsz?

Óh, az az idős néni!

Kafasına göre 9. szám – 2016. július-augusztus