„Ha valakinek szép a mosolya, az jó ember.” – Dosztojevszkij

Nem teszem fel magamnak a kérdést: „Ki a jó ember?”

Vajon melyik a jobb, ha egy jó ember keveset mosolyog vagy a rossz emberek gúnyos mosolya? Annak ellenére, hogy az egyes kérdésekre adott válaszokat meg is találjuk magunkban, az ember általában nem kérdezi meg attól, aki gyönyörűen nevet.

Szívének legreszketőbb részét az asztal közepére tette. Tetőtől talpig végigmért, olyan volt a szeme, mint egy idős nő megfontolt tekintete. Bár nyolcéves volt, mégis sihedernek tűnt.

– Micsoda? – kérdeztem olyan hangsúllyal, ami egy 9 évesre jellemző.

Apránként elmondta újévi terveit, úgy beszélt, mintha zsemlemorzsával lett volna teletömve a szája, és vigyázott volna arra, hogy a morzsák ne essenek ki belőle és ne szóródjanak szét mindenhol.

Az ablakra „Üdv 1990” -et akartunk írni. A 80-as éveket ezzel a gesztussal szerettük volna a történelem sötétjébe temetni, egy kis ragasztó és egy kis vatta segítségével, amelyet édesanyja fiókjából akart elemelni. Hakan mindent megtervezett. A nappali ablakát használnák újévkor. Családjaink összegyűlnének a házunkban. Lesz mandarin, kişir, bingózunk, majd lefekszünk. Nem feledkeznénk meg a havas hatásról sem, a gondosan kialakított kis vattacsomókat használnánk fel erre. Annak ellenére, hogy a kinti hó valósága arcul csapott bennünket, mi inkább a dekorálást kedveltük. A japán ragasztót később ismertük meg, de Japán mindig Barış Mançora fog bennünket emlékeztetni.

Hakan nagyon izgatott volt. Annyi mindent akart csinálni, hogy szinte el is felejtette, hogy nyolc éves, és erre emlékeztetnie kellett valakinek. A kinti hó nemcsak a vattapamacsokat gúnyolta, amelyeket felragasztottunk az ablakra, hanem mondott valamit a 80-as éveknek is. Talán hiányozni fognak a szerény 80-as évek, de olyan erős elvárásaink voltak a 90-es évektől, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a 2000-es évek hogyan fogják majd túlszárnyalni ezeket.
Miután leszedtük a ragasztót a kezünkről, Hakan elmondta nekem a második tervét:

– Építsünk egy hóembert. Amikor éjfélt üt az óra, vigyük a családjainkat a kertbe, és mutassuk meg nekik a hóemberünket. Szép terv volt, és nagyszerű megoldást jelentene a 80-as évek egycsatornás életéhez.

Annak a napnak a fontossága és jelentősége egyaránt színesítette magányunkat, és segített abban, hogy minél több emléket gyűjtsünk össze. A hűtőből sárgarépát vettem ki, Hakan vattát csent el az anyja fiókjából. Hogy esztétikai szempontból szép legyen a hóemberünk, megálltam a szenespince mellett, és összeszedtem egy marék gondosan kiválasztott széndarabot.

A hátsó udvarban először egy nagy testet építettünk a hóból, amelyet összelapátoltunk. Hakan letérdelt, és úgy tett, mintha fáradt volna, de közben ismét megmutatta, milyen vakmerő gyermek. Én eközben hideg kezeimmel elkészítettem a második darabot és aprólékosan kidolgoztam a nyaka és a hasa közötti részt. Besötétedett. Hideg kezeim egyre gyorsabban, sebészi pontossággal alakították ki a hóember arcát; hófehér és sima bőr, két szem kis széndarabokból, és mosolygós arc kisebb széndarabokkal … A hóember mosolya olyan gyönyörű volt, hogy a széndarabok sötétsége megmelegítette a szívemet. Orrának beszúrtam a sárgarépát és seprűt rögzítettem a testéhez, befejeztem a hóembert, amely szikrázóan mosolygott.

A hóemberem volt az egyetlen dolog, ami tetszett az elmúlt 8 évem során. Ehhez képest pasztell festményeim és burgonyanyomataim olyanok voltak, mint a paleolit korszak szörnyei. Az az ösztön, hogy valamit létrehozzunk, és csodáljuk, amit létrehoztunk, csak egy sárgarépával és zonguldaki szénnel érhető el.

Egycsatornás életünk hangja, amely megnyugtatott minket, és időnként el is altatott, izgatottá tett minket a visszaszámlálás kezdetekor. Az utcák úgy csillogtak, mintha olyan 8 évesek lennének, akik erre a napra várnak. Nyilvánvaló, hogy nem szerettük a 80-as éveket.

Amikor a bemondó a török nyelv minden finomságát felhasználva kihirdette a nyertes sorsjegy számát, otthonunkban ismét a legkisebb nyeremény csendje érződött. Az anyáink által elkészített ételek, a narancsillat, és mi, akik a „Bingó”-tól eljutottak a „Bocsánat”-ig, megpróbáltunk nem elaludni, a 80-as évektől akartunk búcsút venni. 10, 9, 8, 7, 6.…

Az új év kezdete, ölelésünk új reményekkel és a jövőbe vetett fantasztikus hitünk megmutatta, hogy ettől függetlenül emberek maradhatunk.

Mielőtt elaludtunk volna, kivittük az embereket a kertbe. Testvérek, nagymamák, sógornők jöttek velünk. Részeg vagy dohányzó közönségünk is volt, akik az erkélyükről figyeltek minket. A hátsó udvar piactérré vált. Hakan apja azt kérdezte:

– Szóval?

Én csak annyit mondtam:

– Itt van, és kezemmel rámutattam a hóemberre. Az egész környék arra fordította a fejét, amerre én, amikor a hóemberre néztem. Kis csend után, ahogy a hóemberemhez közeledtem, láttam, hogy a sárgarépa orra eldeformálódott, és mosolygós arca pedig illetlen gyerekek gonosz játékává vált. A hóemberemet mindenki kigúnyolta, beleértve a részeg Selim bácsit is az erkélyén, mert az alsó negyed gyűlölködő tekintetű gyermekei gúnyolódtak rajta. A tömeg morgó nevetése és az idős hölgyek hangjai azt mutatták, hogy még mindig zavarba hozhatunk embereket egy sárgarépával. Könnyek szöktek a szemembe, és alig tudtam visszatartani a sírást. Egyáltalán nem tetszett a 90-es évek. Azonnal le akartam feküdni, magamra húzni a takarót és elfelejteni ezt az éjszakát. Ami a hóemberemmel történt, jobban idegesített, mint az emberek, akik nevettek rajtam.

Olyan szépen mosolygott. Azt kívántam, bárcsak mindenki tudna így mosolyogni. Mintha a fülembe, a 8 éves lelkembe fújtak volna valamit. Az évek alatt magam gyűjtöttem az összes mosolyt. Több tíz mosolyt gyűjtöttem össze az általam szeretett arcokról és tekintetekről, amelyek olyanok voltak, mint egy élethosszig tartó lélegzet. Azt tapasztaltam, hogy ezek a mosolyok néha egy szerető gödröcskéjében vannak eltemetve, vagy egy barátom felém nyújtott kezén, vagy ami a legfontosabb, miközben nevetünk, mintha a tükörből néznek ránk.

Amint felébredek, jó képet vágok majd a hóemberemnek. Reggel anyám hangjára ébredtem. Majdnem délután volt. Futni akartam a hátsó udvarba, de kővé dermedtem, amikor megláttam az esőcseppeket az ablakon. Esett az eső és elolvasztotta a havat. A könnyek, amelyeket az elmúlt éjszaka óta próbáltam visszatartani, most hullani kezdtek. Futottam a hátsó udvarba, és láttam a mosolygós széndarabokat, a sárgarépát és a seprűt állni a nedves talajon. Amíg a kis széndarabokat gyűjtöttem, meghallottam anyám hangját:

– Gyere be, meg fogsz fázni.

A kezemben lévő széndarabokra nézve, mintha a hóemberemmel beszéltem volna, megkérdeztem:

– Anya, a jó emberek mindig kedvesen mosolyognak?

– Hogy jutott ez eszedbe? Ki mondta ezt neked?

– Hogy ki? Hát a hóemberem.

A történet Engin Sessizlik című novelláskötetében is olvasható.

Kafasına göre 12. szám – 2017. január-február