Régebben szokása volt a mondatok mögé bújni. Én viszont nem szerettem a látható dolgokat, és a ki nem mondott mondatokból jéghegyeket tudtam volna építeni.

Egyfolytában beszélt. Még csak levegőt sem vett, hogy egy pillanatra legalább megszakítsa véget nem érő mondatait.

– Elmegyek – mondta egyszer csak.

A „menni” igének természeténél fogva ilyen kegyetlennek kellett lennie? A korszak vagy az az időszak, amelyben éltünk, nem számított. Az asztalnál ülve és a modern kor nemeseinek megfelelő módon csacsogva teljes primitívségünket tűzbe dobtuk. A „menni” igét követő összes mondat teljes sebességgel jött le az úton, mint egy teherautó, amelynek tönkrement a fékje. A múlt időrendi megbánását és szenvedésünket egyenlővé tettük az emberekkel a történelem során. Amikor azt mondom, hogy „egyenlő”, akkor csak hallgattam rájuk, és hallgatással egyáltalán elszégyelltem magam. Mindig azt gondolom, hogy azok az emberek, akik fogfájásban szenvednek, ugyanazt a fájdalmat érzik. Bár a minket egyesítő fájdalmak olyan egyszerűnek tűntek, nagyon nehéz volt megtalálni azt a pár szót, amellyel szívfájdalmunk kifejezhettük. Azok a szép napok, amelyeknek velejét kipréselték, olyanok lettek, mintha az emésztőrendszerünk szemetévé váltak volna.

Az összes hang ereje eltűnt a csendben. A „menni” szó arra várt, hogy felrobbanjon, mint egy ránk dobott kézigránát. Ha a csendben eltöltött pillanatok egyre hosszabbak lettek a sok elhangzott mondat után, akkor ez azt jelentette, hogy ezek a mondatok üres mondatokká váltak. Eljött az az idő, amelyre vártunk, és ami már csak hivatalos kötelességgé tette az asztal körüli üldögélést. Ezek íratlan szabályok voltak. Aki erős tud maradni ebben a helyzetben, az kérheti a számlát, és távozhat. Erősnek lenni fontos dolog, mert már gyermekkorunkban is azt tanították nekünk, hogy erősnek kell lennünk. Úgy tűnt, hogy az, aki a másiknál hosszabb ideig maradt az asztalnál, többet szenvedett és jobban szeretett. Ez nem képmutatás?

Azt hiszem, nem akartam képmutató lenni, és azt mondtam:

– Ahogy akarod.

Ezek a szavak órákig vagy akár a teljes kapcsolatunk alatt jelen voltak, ez volt az egyetlen dolog, amit tudhattam. Tudom, hogy egy újabb pillanatnyi csend nem tenne jót, mert az összes mondat visszafelé sülhetne el. Láttam a harag felhőjét a szemében, mert azt mondtam:

– Menjünk.

Szerettük egymást, de elsősorban tudtuk egymást szeretni.

Kértem a számlát. A pincér olyan gyorsasággal hozta a visszajárót, amit nem vártam tőle. A kapcsolat megszűnése után elhangzott első mondat mindent úgy ír le a kapcsolatról, mint egy történelmi feljegyzés. Felvettük a dzsekinket és felálltunk, mint két idegen, anélkül, hogy egymásra néztünk volna.

– Akarod, hogy kitegyelek valahol? – kérdeztem.

Testünk olyan volt, mint két naiv emberé, akik csak most találkoztak, és az arcunk sem volt őszinte.

– Egyedül is hazatalálok.

Erre nem tudtam mit mondani, olyan volt, mintha még sosem kísértem volna el őt.

Álltunk. A jövőnk annál az asztalnál maradt. Hogy lehet, hogy nem nevetünk ezen a helyzeten? Egyre kisebbek lettünk, és az asztal egyik acéllábává váltunk ebben a hatalmas világban. Ő volt az, aki el akart menni, de most egyikünk sem tudott elindulni. Van, aki simán tönkreteszi az efféle pillanatokat. Amikor véget ért a várakozásunk, amely mindössze 10 másodpercig tartott, megláttunk egy régi barátot. Mindketten egyszerre intettünk neki, egyszerre karoltunk bele és öleltük át. Anélkül, hogy észrevette volna, mennyire szeretjük, az asztalunk díszvendége lett, aminek a számláját épp most fizettem ki. Visszahozták az étlapot, és mi a véget ért kapcsolatunk ráadását akartuk ezzel eljátszani, úgy hogy még egy utolsó teát iszunk.

– Nem akarlak titeket feltartani; épp indulni készültetek.

Bár barátom meglepett arccal próbálta udvarias lenni, mégis rendeltem még egy teát, mert tudtam, mennyire szereti.

– Rég nem láttalak; igyál egy kis teát. A vendégem vagy.

Amíg barátunk a teáját kortyolgatta, csak a pohár teáról tudtunk beszélgetni. Ha tehettem volna, hoztam volna egy szamovárt az asztal közepére. Nem számított, hogy a barátom beszélt-e, mindaddig, amíg folyamatosan teát ivott. Úgy játszottuk a szerelmesek szerepét, mintha nem nyomasztotta volna vállunkat egy hatalmas súly. Rendeltem még egy teát anélkül, hogy befejezte volna az előző teáját. Ekkor a barátom távozni akart azzal, hogy úgy tett, mintha megitta volna az utolsó korty teáját, azonban ekkor én saját kezemmel szolgáltam fel neki egy kis desszertet. Felidéztük egyik közös emlékünket, és beszélgettünk minden pillanatáról. A sütemény legkrémesebb részéhez érve szóba került a kapcsolatunk is.

– Esküszöm, nagyon jól összeilletek.

Lehajtottuk a fejünket és elengedtünk egy félmosolyt.

– Tényleg így gondolom.

Ezúttal nem hajtottuk le a fejünket, és nem is mosolyogtunk, de a szívünk égett a fájdalomtól. Gőgös arcot öltöttem, és egy „Te akartál menni” pillantást vetettem a lányra, majd felnevettem. Megetettük barátunkat, meghosszabbítottuk az életét és a figyelmünk középpontjába került.

– Most már had menjek, nem akarlak titeket feltartani!

– Várj … Hová rohansz?

Kérdeztem, bár jobban szerettem volna, ha nem is találkozunk. Barátunk felkelt az asztaltól és átkarolt a nyakunkat, felbátorodva. Nagyon kellemetlen volt látni, hogy valaki más megy el. Figyeltük a távolodó barátunkat. Hamis metaforákat hoztunk létre magunkban. Ki mondja ki az első mondatot? És az első mondat hatása megmarad-e az utolsó mondatra is?

A bosszantó pincér ismét hozta a számlát, és minden lehetséges módon próbálta megakadályozni, hogy elmenjünk. Nem volt sem olyan mondat, amelyben belekapaszkodhattam volna, sem olyan időszak, amely csendre adott volna lehetőséget. Ezúttal nem álltunk fel. Elfoglaltuk magunkat telefonjainkkal és nyugodtnak tűntünk, azonban büszkeségünk rabszolgái lettünk. A telefonunkat bámulva és úgy, hogy egymásra sem néztünk, egyszerre keltünk fel. A fejembe egy abszurd mondat fogalmazódott meg:

Milyen őszinte világban élhetnénk, ha láthatnánk egymás gondolatait!

Nem lenne félelmetes, ha a lány el tudná olvasni a gondolataimat, ha beszédbuborékot rajzolhatnák a fejem tetejére „Ne menj!” felirattal? Újabb gondolatok fogalmazódtak meg bennem és arra kértem az univerzum összes bálványát, hogy bárcsak a lány is látná, azokat a buborékokat, amelyek a szívem felett voltak. A pincér ismét megjelent, mintha arra várt volna, hogy elmenjünk, és letörölhesse az asztalt. Ideje volt elhagyni az asztalt, amely menedék volt szívünknek. Egyszerre mozdultunk meg egyszerre törtük meg a csendet.

– Akarod, hogy kitegyelek valahol?

– Egyedül megyek.

Ebben a pillanatban nem jutott eszünkbe más. Épp indulni készültünk, amikor a barátunk hozzánk rohant és megkérdezte:

– Holnap van a születésnapom. Eljöttök?

A legjobbat tettük, amit mindig is szoktunk, és egyszerre válaszoltunk:

– Persze.

Barátunk a megmentőnk lett. Figyeltük, ahogy visszamegy az asztalához, és mosolygós arcunkat egymás felé fordítva mormoltuk, de ezúttal nem egyszerre:

– Iszunk még egy teát?

Fordította: Kollár Kata

A történet Engin Sessizlik című novelláskötetében is olvasható.

Kafasına göre 14. szám – 2017. május-június