Nagyon fázott …

Ismail nem tudta megszokni, hogy járás közben érzi a hideget a lábán. Ankara hidege kegyetlenül be tudott szivárogni a testedbe a leggyengébb pontodnál, és a tested belsejében utazva el tudott jutni olyan helyekre, ahol az érzés fokozódhat. Ismail lábai mindig hidegek voltak. Gyenge lábai, amelyek ellentmondanak a rendezetlen arcának, nehezen viselik a testét. Éppen be akarta fejezni a középiskolát. Ha a lába nem fagynának meg ezeken az utakon, ahol járni szokott, bekerülhetne ösztöndíjjal egy egyetemre.

A hideg levegő, amelyet belélegzett, elakadt a torkában. Érezte a hideget a lábán és a lélegzetét a talpán. A cipő talpán lévő kötések jól illeszkedtek rendezetlen arcához. Azt kívánta, bárcsak vastag talpú csizmája lenne; akkor nem bánná Ankara hidegét vagy az iskolába vezető utat.

Ha elég gyorsan meg tudná mászni ezt a dombot, akkor megérkezne egyemeletes otthonába, ahol kályha volt. A domb legmeredekebb részén botlott apjába, az ócskásba.

– Hazamész, apa?

– Igen, segíts.

Ismail segített apjának tolni négykerekű kocsiját, miközben reménykedve nézett rá. Ha apja meglátja a reményt a szemében, akkor fel fog háborodni; ezért megpróbálta elrejteni. Ismail, elfordítva a tekintetét.

A szekéren fazekak és serpenyők, valamint egy régi tűzhely volt.

– Hogy telt a napod, apa?

– Ugyanúgy. Régi, ócska edények, serpenyők…

– Akkor semmi olyan, amiért pénzt kaptál volna …

– Ne is törődj vele, hogy megy az iskola?

– Jól, nagyon jól.

Apjának mindig volt egy kedves mosolya. Amit a fia mondott neki, melegebbé tette a mosolyát a vastag bajusza alatt. Olyan napokról álmodott, amikor az emberek arról fognak beszélni, hogy Nizam, az ócskás, fia hogyan lett orvos. Imádná ennek a gondolatát, ami mosolyra késztette.

Apa és fia felértek a dombra, és elérték az utcát, ahol a házuk volt. Ismail kissé megfeledkezett a hidegről, miközben törékeny testével a szekeret tolta.

Kertjük olyan volt, mint egy kis ócskapiac: vasrudak, rozsdás áruk, régi ruhák a hideg ellen …

Ismail az egyemeletes házuk kéményére nézett, és sietni kezdett, remélve, hogy anyja már visszatért a munkából és begyújthatnak a kályhába.

– Ismail, segíts, hogy a kályhát a házhoz vigyem.

A kémény nem füstölt, és Ismail a hideg miatt összehúzta a lábát.

– Begyújtjuk a kályhát?

– A kályhánk kilyukadt, ezért nem tartja meg a meleget.

Ismail dacolva a hideggel, egyedül vitte a kályhát házukba, mintha bosszút állna rajta. Összehasonlította a kilyukadt kályhájukat és a csizmáját. Mindegyiknek az lett volna a feladata, hogy melegítsen.

Nizam észrevette, milyen hideg Imsail lába, miközben épp azt ecsetelte fiának hogyan kell a kályhát megfelelően begyújtani, és azt mondta:

– Vegyél fel tiszta ruhát! Anyád hamarosan itt lesz.

– Begyújtjuk a kályhát, apa?

– Megcsinálom, megcsinálom.

Ismail gondosan felakasztotta vasalt fehér inget és kabátját az ajtó mögé. Hideg lábának egyetlen gyógyszere a meleg kályha és a vastag gyapjú zokni volt. Érezte a belülről jövő hőt, miközben megmosta az arcát és a kezét. Milyen csodálatos volt az új kályha! Nem csak az egész szobát fűtötte, hanem más helyiségeket is. Ülhetett a kályha közelében gyapjú zokniját viselve és tanulhatott, vagy aludhatott, hallva annak hangját.

Apja szétszedte a hátsó udvaron a régi kályhát, miközben a hideggel kűzdött. Ismail nem akarta, hogy apja meglássa, miközben figyelte őt. Lehet, hogy segítségre lesz szüksége. Közelebb tette a lábát a kályhához, leguggolt és összehúzta magát.

Ismail úgy hallgatta a kályha recsegő hangját, mintha altatódal lenne. Míg a szeme átadta magát a melegnek, füle kivörösödött a melegtől.

– Ismail! Ismail!

Éppen elaludni készült:

– Ismail, fiam, alszol?

Ismail hagyta, hogy olyan hang jöjjön ki a száján, ami miatt apja egyáltalán ne akarja, hogy segítsen.

– Ismail, fiam?

– Apa…

– Elmegyek édesanyádért a munkahelyére és elmegyek a piacra is.

– Oké, apa.

Ismail örülve, hogy apja nem akar segítséget, kényelmesen elhelyezkedett, és még egy kicsit közelebb ment a kályhához. A lába felmelegedett, és lábujjai már nem voltak elgémberedve.

Apja, miközben elhagyta a házat, azt mondta:

– Ha éhes leszel, van némi étel a hűtőben. Nem maradunk sokáig.

A nap éppen lemenni készült, és a sötétség lassan befestette a szürke eget. A keddi piac maradványai és a vásárolt holmik édesanyjára vártak. Nagyon fontos volt, hogy mikor kellett a  piacra menni. Nagyjából sötétedés előtt, amikor a sötétség árnyékot vetett már a holmikra.

A recsegő kályha vesztett lendületéből, és tüze hamarosan kialudt, mert az alján lévő szén már nem égett. Ismail a könyvével a kezében, a tollal a hasán és a gyapjú zoknijával a kályha részévé vált. A lábai mozogni kezdtek, és jelezték, hogy kezd hideg lenni. Nagyon jól ismerte ezt az érzést. A lábától indult, átjárta az egész testét és órákig nem is múlt el.

Amikor kinyitotta a szemét, a hideg újfajta látásmódot teremtett, és keveredve a kilélegzett hideg lélegzettel, a ház belseje elmosódottá vált. Felegyenesedett, és a kályha belsejébe nézett. Annak ellenére, hogy Ismail összehasonlítást akart tenni lyukas csizmájával, elméjét egy gondosan lángoló kályha foglalkoztatta. Ellenőrizte az óráját; szülei hamarosan visszatérnek, de bár Ismail tudott volna addig várni, a lábai nem. Körülnézett a szobában, hogy találjon egy hasznos dolgot, amellyel felkavarhatja a parazsat a kályha alján, hogy lángot hozzon létre. Megpróbálta meggyújtani a szén tetejére rakott fadarabokat azzal, hogy kiszakított pár oldalt a füzetéből, de hiába. Nem akart kimenn, mert túlságosan hideg volt kint. Gyúlékony dolgokat keresett a házban. Miközben a szekrény belsejébe nézett, látta, hogy egy régi kabát kacsint rá. Ez egy kifakult, szakadt bélésű kabát volt, amelyet édesapja már régóta nem viselt. Elővette a bársonykabátot, összehajtotta, majd a kályhába dobta. Amikor a kabát meggyulladt, a parázs megadta magát a tűznek.

Ismail folytatta alvását, és takaróként borította be magát a lángoló kályhával. A kályha felől érkező hang olyan volt, mint egy hadsereg lépései egy hadjáratban.

Az ajtót kinyitották, és Nizam és felesége beléptek a házba. Mosolyogtak. Szerencséjük volt a piacon és a heti bevásárlást is meg tudták csinálni. Nizam, miközben a hűtőbe tette, amit vásároltak, így szólt:

– Fiam, ébredj fel! Nem tudsz majd aludni éjjel.

Ismail nem akart felébredni, de a forróság éhessé tette.

Az anyja felkiáltottt:

– Istenem!

– Mi történt?

– Tolvaj! Kiraboltak minket.

Ismail felegyenesedett, és megpróbálta megérteni a „tolvaj” szót.

– Tolvaj!

Anyja szeme tele volt könnyekkel, és síró hangon mondta:

– Egy tolvaj ellopta a bársonykabátot.

Nizam megpróbálta megérteni síró feleségét:

– Miről beszélsz? Milyen tolvaj? Melyik kabát?

– A régi kabát a szekrényben. Eltűnt.

– Na és? Egyáltalán nem hordtam.

– A megtakarított pénzt a kabát szakadt bélésébe rejtettem.

Ismail összehúzta magát.

– Új csizmát akartam venni az Ismailnek. Bizonyára valaki elvitte.

Ismail lábára nézve összekuporodott. A lábai perzselőek voltak, a talpa égett a pokol tüzében, a lábujjai melegsége remegően füstölgött ki a fülén. Sem azt nem tudta megmondani, hogy elégette a kabátot, sem megemlíteni szakadt csizmáját. Tolvaj volt a házba! Tolvaj!

Attól a naptól kezdve Ismail lába soha többé nem fázott..

Forrás: Engin Akyürek Universal Fan Club angol szövege

Kafasına göre 26. szám: 2019. május-június