Az idő a legjobb szerző. Mindig a tökéletes befejezést írja. (Rivaldafény című film 1952.)
1 óra 13 perc telt el azóta, hogy találkoztunk.
Honnan tudom? Soha nem éltem olyan pillanatot, hogy teljesen jelen lennék, anélkül, hogy az időre gondolnék. Meg kellett néznem a telefonom képernyőjét, hogy megemészthessem, amit érzek. Szerelmes voltam? Vagy egy újonnan megismert személy ismeretlenje hívott meg utamra?
Olyan voltam, mintha egy szikla szélén lennék, ahonnan egyetlen óvatlan lépéssel leeshetnék. Az adrenalin nevű vegyi anyag irányította a testemet. Egy másik lélek, amelyet még soha nem éreztem, megszállta a szívemet és a hangomat. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy találkoztam valakivel a Bagdad sugárút egyik kávézójában.
Szerintem nincsenek olyan véletlenek, amelyek összekötötték az időt a helyszínekkel. Ebben az egyszerűségben volt mélység, és ebben a mélységben egyfajta kapcsolat lebegett a sekély vizekben.
Mivel a szél a háta mögött fújt, nyugodtan ült a velem szemben lévő asztalnál. A lány kávét ivott, és a könyvét olvasta, anélkül, hogy zavarta voln, hogy a szél fújja a haját. Először is a könyve borítója keltette fel a figyelmemet. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, megláttam meleg arcát, mély szemeit és meghallottam hangját, amely melegebb volt, mint az arca. Tudta, hogy gyönyörű. A szeme kifejezése összekötötte lelkét a külvilággal. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, arca üdvözölte a szelet, engem és a többi asztalt. Nagyon meleg mosoly volt az arcán.
A kezébe vette a könyvet, felemelte a fejét, és rám nézett.
– Gondolom, érdekel a könyv, igaz? Tudta, hogy őt nézem, és a szememmel követem őt, ürügyként használva a könyvet.
– Igen, a borítója nagyon szép. Még soha nem hallottam az író nevét.”
Bosszantott, hogy nem tudok semmit a szerzőről. Beszélhettünk volna az író legkedveltebb könyveiről, és ez lehetett volna a beszélgetésünk kezdete.
– Szeretem Taylor Harrist.
Én is szerettem volna. Kicsit kutakodtam a telefonomban, elrejtve azt az asztal alatt, és megpróbáltam több információt szerezni a szerzőről anélkül, hogy úgy néztem volna rá, mintha valami titkosat csinálnék.
– Megveszem, ha ajánlod a szerzőt.
– Igen. Különösen szeretem ezt a könyvet.
– Ez regény?
– Ez egy regény …
Az „Időtlen” című regény, amelyet Taylor Harris 1997 -ben írt, összehozott minket. A könyv borítója, amely érdekesebb volt, mint a neve, olyan jól elmagyarázta az időtlenséget, hogy ha megláttam volna, biztosan megvettem és elolvastam volna.
Sárgult lapjai és borítója élettel átitatott színe azt mutatta, hogy régi kiadásról van szó.
– Régi kiadás?
– 1997-ben adták ki. Évekkel ezelőtt használt könyvesboltban vettem. Mondhatom, hogy ez az elalváshoz használt könyvem.
Kíváncsi voltam, miről szól a könyv, és úgy akartam aludni, mint egy mese hőse úgy, hogy mellé hajtom a fejem. Tiszta lélek, meleg csend és elég nagy szív az egész emberiség számára … Mintha mindannyian összegyűltek volna a testében. Úgy tűnt, belső szépsége könnyedén árad a lelkéből.
– Tessék, itt van… ha meg akarod nézni.
A könyv, amit átnyújtott, varázsgömbbé változott. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. A lábaim gyorsabban cselekedtek, mint az elmém, még gyorsabban, mint az érzéseim, és az asztalához vittek. A mellette lévő szék üres volt. Ahogy ott álltam mellette, úgy tettem, mintha a könyv borítójára néznék.
– Szeretnél leülni?
– Köszönöm.
Lábam, ami az asztalához vezetett, testemet a székre zúdította. Kinyújtotta a kezét, amely meleg volt, mint az arca:
– A nevem Ebru.
– Általában összekeverem az emberek nevét, ne érts félre, ha Burcunak hívlak. Milyen nevetséges bevezető mondat!
– Burcu?
– Ez nem a tudatalattimba rejtett név. Ha Burcu lenne a neved, nagyon valószínű, hogy Ebrunak szólítanálak.
– Érdekes…
– Ez egy trükk, amit az elmém játszik velem.
Arcán mosoly jelent meg. Ez annak a jele volt, hogy tudunk csevegni.
– Szeretnél inni valamit?
– Persze, teát.
10 perc 25 másodperc telt el azóta, hogy találkoztunk. Ajkaink a legszebb beszélgetést folytatták a földön. Úgy adtam meg magam, mintha évek óta egy asztalnál ültem volna vele. Még ha a szél nem is fújta a hajam, mégis csiklandozta a szívemet. Éltem a pillanatot, amikor a szél simogatta az arcomat egy szikla szélén. Most nem volt sem domb, sem szikla. Volt egy asztal, egy meleg lélek és egy primitíven összegyúrt beszélgetés.
Belekortyoltam a teámba. A telefonom fájdalmasan csengett, bár néma volt. Öt perce szerelmes voltam, de még mindig vendég voltam az asztalnál. Óvatosan felkaptam a telefonomat, és kimentem a kávézóból. Meztelennek éreztem magam, miközben telefonon beszéltem. A számból kijövő mondatok csúnyán megjelentek a lelkemben az álomszép mondatokhoz képest, amelyeket az asztalnál használtam. Nem akartam, hogy így lásson. Meztelen voltam és csúnya. Értelmetlen mondatokkal és megoldhatatlan problémákkal teli telefonbeszélgetés antihőse voltam. Erős késztetésre volt szükségem, hogy visszamenjek az asztalhoz.
– Beszéljünk később. Most leteszem a telefont.
– Csak mondd meg, mikor. Mindig ezt teszed.
A mondataim egy kapcsolat nyugtalanságát tükrözték, amely nem volt tudatában annak, hogy már véget ért.
– Később beszélünk.
Az izgalommal, hogy visszamehetek az asztalhoz, letettem a telefont, és beléptem a kávézóba. Nem volt az asztalnál. A regény ott volt, a teáspoharam mellett. A mellékhelyiségek felé néztem, és leültem a székemre, és megpróbáltam rájönni, hol van. Tizenöt perce és 45 másodperce nem volt itt. Körülnéztem a kávézóban. Felvette a táskáját, és elment. Talán el kellett mennie. Egy tea, az „Időtlen” című regény, és én… Vártunk rá.
Három óra 12 perc telt el azóta, hogy találkoztunk. Hiányzott. Léte áthatotta álmaimat, beszélgetéseimet és légzésemet. Mindennap ugyanabba a kávézóba jártam, és ugyanannál az asztalnál ültem abban a reményben, hogy visszaadom neki a könyvet, és megpróbáltam a könyv oldalairól valami hasonlóra következtetni. Én voltam a házigazda a vendég sarokban.
Miközben a legjobban kedvelt oldalakat olvastam, egy suttogás melegséget hagyott a fülemben, majd a lelkemben.
– Szia.
Az ő hangja volt. Léte, mint egy hangfelhő, leszállt az asztalomra. Gondolom ez hiányzott.
– Szia.
Némán válaszoltam a lelkembe áradó hangra.
– Szia.
– Ne aggódj, nem bolondultál meg, és nem is álmodsz.
Magamhoz beszéltem, és kívülről valószínűleg őrültnek tűntem. Suttogtam, az első kérdés, ami eszembe jutott:
– Miért mentél el?
– Nem én mentem el, te küldtél el.
– Hogyan?
– Én vagyok az általad írt történet hősnője.
– Nem értem.
– Az általad írt történetnek nem volt vége, és te akartál befejezést írni azzal, hogy elküldted nekem.
– Hiányoztál.
– Azért küldtél el a kávézóból, mert hiányoztam?
– Kezdhetjük elölről?
– Persze.
– Akarod, hogy megváltoztassam a könyv címét?
– Te vagy a szerző.
– Akkor kezdjük.
– Szia, a nevem Burcu.
Kaptam egy új oldalt, és írtam egy bevezető mondatot:
10 perc telt el azóta, hogy találkoztunk…
Fordította: Kollár Kata
Kafasına göre magazin 28. szám: 2019. szeptember-október
