Gyermekkorom hazugságai pirítós szagúak voltak.

***

A tanár felvilágosult hangon azt kérdezte a fekete palatábla előtt állva:

– Ki akarja elmondani, melyik mesehős a kedvence?

Unalmas és merev, tantervbe nem illő kérdés volt ez. Elsőként emeltem fel a kezem, mintha mindig is ezt a pillanatot vártam volna 3 éves iskolai életem során. Ez olyan jó kérdés volt…

– Tanár úr…

Magas termetemmel a mutatóujjam az égbe emelve, az egész osztály inspiráltam. A társaim az ujjukat kinyújtva a tőlem kapott erővel kezdték a ki termetüknél magasabbra emelni ujjaikat és hangjukat.

– Tanár úr, tanár úr…

A tanár a plafon felé nyúló ujjak között az én mutatóujjamra nézett:

– Mondd el.

– Hát…. Pinokkió…

Amikor a mondanivalóm közben levegőt vettem, az egész osztály egyszerre kezdett el nevetni. Nagyon nehéz volt folytatnom. Miközben el akartam mondani, miért szeretem Pinokkiót, a torkomra forrasztotta mondandómat a lavinaként növekvő nevetés.

A tanár megtörte a nevetést, odajött hozzám, a szemem helyett az orromat nézve:

– Mond el, miért szereted!

Amikor a tanár odajött hozzám, a többiek elhallgattak és egymást böködve elkezdtek nevetni.

– Csend legyen!

A tanár szigorú hangja hatásos volt. A válaszom tartalmától függően egy ideig várakozásba ment át a röhögés.

– Rendben, akkor mindenkinek házi feladatot adok!

Uh, ki szereti a házi feladatot.

– Megírjátok kedvenc mesehősötök egy napját, egy olyat, ami nincs benne a könyvbe.

Lerogytam a padba. Az osztály elfelejtette, hogy nevetett, egymás szemébe nézve próbálták kiolvasni, mit kell írniuk. Bennem a szorongással vegyes boldogság lett úrrá. Pinokkiót nagyon szerettem, de nagyon nehéz volt leírnom azokat a szavakat, amelyek gyermek agyamban megfordultak. Talán rajongásom évek múlva elhalványul, de Pinokkió velünk megosztott gondjai soha nem érnek véget. Pinokkió emberibb és valóságosabb volt, mint azok a hősök, akik fellengzős mondatokat mondanak, miközben ujjukkal mutogatnak. Hosszú orrával a hazugság legjobb definícióját adta.

Egy hetem volt a házi feladatra, de fogalmam sem volt, mit írjak. Annak ellenére, hogy próbáltam minden este az íróasztalnál ülni és firkálni valamit, az üres fehér oldalt bámultam csak, mielőtt elkezdtem volna írni a második mondatot. Ha az írás valamiféle tett lenne, akkor az írói létet lehetne érezni. Nagyon nehéz volt írónak lenni úgy, hogy olyan mondatokat írjak, amiket megértenek. Talán úgy megírhattam volna, hogy az emberi természet mélységeibe belépve és ott elveszve, olyan dolgokon gondolkodtam volna, hogy ott a gondolataimat gyúrom át, és azután úgy megírom.

Természetesen ebben a korban nem tudtam ezekre gondolni a kezemben lévő radíros ceruzával, de emléksze, hogy féltékeny voltam az írni tudó emberekre. Könnyű volt elképzelnem Pinokkió íratlan napját, de nagyon nehéz volt leírnom. Amikor lehunytam a szemem, láttam az általam létrehozott Pinokkiót, behozhattam az osztályterembe és beszédre késztethettem. Bárcsak lenne egy olyan felvevő, ami láthatná, amit álmodok.

Mindenki a másikat figyelte az osztályba, hogy mit írt, azonban az, hogy mit álmodott meg, egyelőre nem derült ki. Mivel én hoztam fel Pinokkiót, ennek a házi feladatnak a felelőssége is rám hárult. engem úgy kezeltek, mint egy hosszúkás orrú bábut, mielőtt beadtam volna a feladatot.

A tanár minden nap valamilyen módon emlékeztetett bennünket a házi feladatra azzal, hogy olvassuk fel a tábla előtt, amit eddig írtunk.

– Ebben a munkában nem lesz jó vagy rossz eredmény, ezért ne legyetek félénkek írás közben. Kérem, hogy gondosan válasszátok ki a mondatokat és a helyesírás szabályainak betartásával írjátok le őket.

Egyes társaim nézéséből már világos volt, hogy ők megírták a feladatot. Az én nézésemből az látszott, hogy nem írtam semmit.

Eljött az utolsó nap, feladtam a reményt a házi feladatommal kapcsolatban, egyetlen mondatot sem tudtam írni. A tábla elé kimenő tanulók szipogva olvasták fel történetüket, amit írtak. A pimaszok mosolya jobban zavart, mint hogy nem tudtam semmit írni.

Noha megpróbáltam kisebbfajta csalást elkövetni azzal, hogy kiemeltem az előttem lévő Pinokkió könyv fontos részeit, nagyon nehéz volt ezt megtennem egy mindenki által olvasott könyvből. Ha a társaim nem is vették volna észre, a tanár azonnal kiszúrná. Míg azon aggódtam, hogy holnap mi történhet a fehér lappal, nem csak egy mondat jutott eszembe, hanem a tollam az agyamhoz is elért. Ez volt az utolsó éjszaka és a társaim hangja a fülemben csengett.

***

Ha Pinokkió lennék 

Egyik reggel felébredtem és láttam, hogy minden megváltozott. A kezem nehezebb volt a szokásosnál, a fejem nagyobb volt, mint amit meg tudtam volna tartani. Nem tudtam, hogy ilyen kemény és erős a lábam. A testem azonban mindig olyan nehéznek éreztem, amikor nem akartam hétfőn iskolába menni. Amikor megmostam az arcom, nedves fa illata kezdett terjedni az egész szobában. Belenéztem a tükörbe és láttam, hogy semmi nem változott. Még a harmadikos diák hajvágásom is teljesen rendben volt. A tükör hazudott vagy a kezem és a lában trükközött velem? 

A testem változását belül is érezni kezdtem. Egy kis félelemmel vegyes izgalommal alkottam meg a következő mondatot. 

– Oh, minden rendben van. 

Hirtelen nőni kezdett az orrom. Noha megpróbáltam lekicsinyíteni azt és visszanyomni a helyére, de nem sikerült. Elkezdtem sírni… 

Minden eddiginél jobban hallottam anyám, aki a konyhában reggelit készített. Az evőeszközök hangja visszhangzott a fülemben. 

Kimentem a konyhába, hogy megmutassam anyámnak az orrom. Anyám rám nézett és azt mondta: 

– Gyerünk, el fogsz késni az iskolából! 

Közelebb mentem anyámhoz, hogy lássa növekvő orromat. Anyám rám nézett és azt kérdezte: 

– Mi történt, ami miatt nem akarsz megint iskolába menni? 

Azonnal a fürdőszobába futottam. Hogy lehet, hogy anyám nem látja azt, amit én? Az orrom, amit a tükörbe láttam, még hosszabbra nőtt. Az az orrom, amit anyám nem látott, de én igen. 

Szemem ragyogott a tükörben. Próbáltam olyan közel kerülni a tükörhöz, amennyire a hosszú orrom csak engedte. Ragyogó szemem, mindent elmondott. A testem nem, de a lelkem Pinokkió lett.

***

Teljes, 10 oldalas történetet írtam. A történetbe olyanokat írtam, amelyek megérintették az életemet. Le tudtam írni, hogy kit szerettem igazán, és kit utáltam, annak ellenére is, hogy hosszú volt az orrom. Amikor elkezdem olvasni, lesz, akinek nem fog tetszeni.

Másnap a társaim elkezdték a táblától kezdve felolvasni a házi feladatokat. Amit hallottam, olyan kitalált mondatok voltak, amelyek csak a kitalált mesehősöket dicsőítették. Ahogy közeledett hozzám a sor, 10 oldalas történetem mintha kiugrott volna a táskámból és a szívem is. Egyszerre kezdtem hallani a szívverésem és a tanárom hangját:

– Rajtad a sor, Pinokkió….

A tanár a nevemen szólított és kihívott a táblához. A táskámban lévő 10 oldalas történetem elérte a szívem és azt mondtam:

– Tanár úr, én nem tudtam megírni.

– Hogyhogy nem írtad meg, nézd, a társaid megírták!

– Hát, nem tudtam.

– És még te voltál az első, aki felemelte a kezét.

Amíg a tanár felvonta a szemöldökét, én az orromra nézte, nem hosszabb-e. Az orrom nem nőtt, de az arcom egyre vörösebb lett. Bár a lelkem Pinokkió volt, én még mindig ember voltam.

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 32. szám: 2020. május-június