A macska:

Ha kíváncsi vagy a nevemre, azonnal elmondhatom. A nevem: „macska”. Macska, csakúgy, mint mindegyik másé, akit ismersz, látsz az utcán, és otthon etetsz. Nyilvánvalóan csak ti, emberek csináljátok ezt a hülyeséget a névadással. Neveket adtok nekünk, és ezeknek a neveknek jelentése is van. Azonban minden macska, csak macska. Nem érezzük szükségét, hogy név szerint szólítsuk egymást, mindig felismerjük egymást. Ha két teljesen egyforma macska jelenik meg, akkor ez a világ bajban lesz. Csak ti, emberek, hasonlítotok egymásra annyira, hogy neveket kell adnotok egymásnak; de megértem, mert így akartok kitűnni a tömegből.

Ha többet szeretnél megtudni rólam, annyit mondhatok, hogy csíkos macska vagyok, 6 éves. Ennek az információnak elegendőnek kell lennie számodra. Életem hat évét azzal töltöttem, hogy életben maradjak. Nem, nem panaszkodom. Mi, macskák, olyan élőlények vagyunk, akik mindig boldogok lehetnek. Vagy ahogy ti, emberek fogalmaztok, mi macskák tudjuk, hogyan legyünk itt és most minden erőfeszítés nélkül boldogok. Minden macska megragadja a megfelelő pillanatot.

A férfi:

Ali vagyok, 30 éves, ennek a történetnek a főszereplője, és amit el fogok mondani nektek, túlzásnak tűnhet, a mondatok felépítése kicsúszhat a kezeim közül, és az érzelmeim sem biztos, hogy féken tudom tartani.

Minden hat évvel ezelőtt kezdődött. Akkor asszisztensként dolgoztam egy nyomdában. Kaptam egy roncs autót, hogy körbejárjam Ankara összes kerületét. Nyomtattunk nyomtatványokat és nyugtákat és ezeket én élelmiszerboltokba, hentesekhez és könyvesboltokba szállítottam. Egy esős napon Ankarában a Küçükesat lejtőjén parkoltam le a kocsimmal. Felkaptam néhány nyomtatványt a kezemben, és siettem leadni őket, majd visszatértem. Nem volt nálam esernyő. Ez az eső Ankarában a nyár közepén azonban túl fontos lesz személyes világom számára. Az ujjbegyemmel megfogtam a nadrágszáram, és a zoknit annyira felhúztam a bokámról, amennyire csak lehetséges volt. Az eső elől bujkálva aggályos feszültséget keltett a testemben az a félelem, hogy a rendőrség elveszi az autómat. Nem akartam, hogy pénzbüntetést kapjak tilosban parkolásért, és büntetést fizessek a csekély fizetésből, amit kapok. Ha valaki most kezdett új munkát, óriási az esélye annak, hogy minden lehetséges szerencsétlenséget megtapasztaljon. A nedves, fehér ing a vékony testemhez tapadt, és műanyag linóként borította kiálló bordáimat. Olyan szorosan fogtam a számlákat, amiket összegyűjtöttem a tenyerembe, hogy a csuklóm erei egészen a nyakamig dudorodni kezdtek.

A lejtőn leparkolt autóroncs még mindig ott volt és várt, mintha ott született volna, mosott és tiszta állapotban. Azonnal odarohantam. A nedves számlákat ledobtam az ülésre, megtöröltem a tenyeremet és mélyet sóhajtottam. Beindítottam a motort, az ablaktörlők bekapcsoltak, és megtörölték az esővel párásított üveget.

Arra vártam, hogy ez a rohadt autó végre elinduljon. Abban a pillanatban, hogy sebességbe raktam az autót, a motorháztető mögé bújó nő felemelte a fejét, és rám nézett. Megdöbbentem, nem tudtam, mi történik. Rám nézett, esőtől elázva, és megpróbált mondani valamit. Betettem a pénzt az erszénybe, és becsuktam. Ekkor észrevettem, hogy a nő idegesen néz rám. Hirtelen kopogni kezdett az ablakon, épp úgy, mint az eső. Ha kinyitnám az ablakot, az autóba beesne az eső, és a rám bízott áruk megsérülnének. Kiszálltam az autóból. Olyan szempár fogadott, amelyet a ködös üvegen keresztül idáig nem láttam.

Hosszú, nedves haja a nyakához tapadt, gesztenyebarna szemei megérintették a szívemet, és tisztává tették. Lelkem elernyedt; a pulzusom vidámabban kezdett verni, mint valaha. Mintha az eső kimosta volna korommal borított szívemet. Próbált elmagyarázni valamit, de én nem hallottam, mármint nem tudtam meghallani:

 – Hallasz?

A hangja olyan gyönyörű volt, mint ő. Nem volt első látásra szerelem, sokkal inkább egy olyan lélek emléke, akit évek óta ismertem és láttam. Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta kiszálltam a kocsiból, de életem hátralévő részét őt figyelve tölthettem. A szavak kenyérmorzsaként jöttek ki a számból:

 – Igen, hallak.

 – Hála Istennek! Már azt hittem egész nap magyarázkodnom kell neked.

 „Igen.” Ez a hülye „igen” csak úgy kicsúszott a számból. Életmentő „igen” volt, megmentett a csendtől.

 – Le tudnád állítani a motort?

Olyan dühösen mondta, hogy azonnal kinyújtottam a hosszú karomat, és leállítottam a motort.

– Süket vagy? Egy macska került be a kocsi kasznija alá.

– Egy macska?

– Igen, egy macska. Még ez a macska is. Nem hallom nyávogni.

Lehajoltam a motorháztető alá, és ekkor hallottam a nyávogást.

 – Ááá, egy macska!

 – Ezt próbáltam meg elmagyarázni, de úgy tűnik, hogy nem hallottad. Mi lett volna, ha elmész?

A cica miatt aggódó arca még kegyesebb kifejezést kapott. Lehajtottam a fejem, bepillantottam a kocsi alá, és keresni kezdtem a cicát.

– Cica-cica, hol vagy?

Nem, ne, így nem tudod megtalálni. Hívjunk segítséget?

A fejemet az autó alá dugtam, és megpróbáltam felderíteni a cica pontos helyét. Ragyogó szemmel nézett rám, és nyávogott.

– Cica-cica, gyere ide!

Az általam használt szavak azt mutatták, hogy eddig nem jött létre kapcsolat köztem és a macska között:

– Cica-cica, hadd lássalak … hova bújtál, hogyan kerültél ide?

A cica egyenesen a szemembe nézett, nyávogott, és megpróbált mondani valamit. Egy darabig rám meredt, majd egyenesen a kezembe csúszott rejtekhelyéről. Ebben a pillanatban ideges lettem; gyerekkorom óta nem nyúltam macskához. És most én voltam ennek a tenyeremben fekvő cicának a megmentője. Szuperhős módjára kinyújtottam a kezem a lány felé:

– Hála Istennek, a cica rendben van. Egyébként Ali vagyok.

 A nő:

Ti csak a történet bevezetését olvastátok el eddig. A kezembe adta a cicát, de ő volt a legdurvább ember, egy férfi, aki idáig szóhoz sem jutott, de az ázott szőrű és rémült szemű cica irgalmasabbá tette.

 – És én Canan vagyok.

Már megszoktam az esőt, valószínűleg egyetlen száraz folt sem volt rajtam. A férfi ismét megállt, és rám meredt. Meg akartam menteni a tenyeremben lévő cicát az esőtől, és a közeli élelmiszerbolthoz szaladtam. A férfi egy ideig nézett utánam, majd ő is odafutott.

A férfi:

Futás közben zoknim belseje az esőtől átitatott nadrágomra nyúlt. Bőrcipőm sarka megakadt a járdán valamiben, így megcsúsztam. Ebben a pillanatban elestem. Az élelmiszerüzlet előtt állt a cicával a karjában, és rám nézett. Megpróbáltam felkelni a földről, ahol teljes szelességemben kifeküdtem, de nem tudtam megmozdulni.

A nő:

Betettem a cicát a kocsiba. Ilyen idióta pillanatokban nevetés lett úrrá rajtam, nem tehettem róla. Ahogy a földön vergődő férfinak nyújtottam a kezem, hirtelen felkacagtam.

A férfi:

A keze nem csak a tenyeremet fogta meg; megérintette a lelkem is. Nem éreztem a fájdalmat a hátam alsó részén, és az eső is esett. Egyenesen az arcomba nézve nevetni kezdett. Hogyan tud ilyen szépen nevetni az ember! Le akartam ülni valahol, és órákat eltölteni azzal a szépséggel, amely megnevettetett.

 A nő:

Annak a férfinak a kocsijában ültünk, akinek tudom, hogy Ali volt a neve. A vezetőülésben ültem, ő pedig mellette. A hátsó ülésen a cica nyalogatta a szőrét és ránk nézett.

– Hadd vigyelek kórházba.

– Nem szükséges.

Nem, ez így nem jó. Akkor elviszem a cicát az állatorvoshoz.

A macska:

Ez a történet hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor két hónapos cica voltam. Amikor a fiatalember bedugta a fejét az autó alá, a tekintetünk találkozott. Neki volt szüksége segítségre abban a pillanatban, nem nekem. A szemét borító sötétség nagyon hamar megbénítja egész lelket. Mi macskák többet érezünk, mint amennyit megértünk. Kezébe ugorva adtam egy kulcsot a szeretet és a boldogság útjához ennek a fiatalembernek, aki azt képzelte, hogy megmentett.

A férfi:

A kocsiban ültünk, a szívem a derékfájástól szenvedett, és természetes fájdalomcsillapítóként is hatott. A hátsó ülésen lévő cica nyalogatta a szőrét, és valószínűleg engem figyelt. Az autó nem indult el, az önindító nem működött. Tudtam, hogy ilyen pillanatokban csak én tudtam elindítani, de elégedett voltam a helyzettel. Örökké ugyanazon autóban élhettem.

A macska:

Kórház, majd állatorvos, majd telefonszámok cseréje … Csak egy pillantás Alira elég volt ahhoz, hogy örökbe fogadjon. Aztán éttermi találkozók kezdődtek, beszélgetések, szerelmes évődések …

– Yağmur, gyere, menjünk …

Ez a Yağmur én vagyok. Néha udvariasságból megfordulok és ránézek. Nézzék csak meg, milyen nevet adtak macskának … Ah, az emberi hülyeségnek nincs határa.

– Yağmur, gyere ide, itt az ideje enni!

Hívhatsz egyszerűen csak macskának. Egyébként Ali és Canan öt éve házasok, attól a naptól kezdve, hogy hárman eláztunk az esőben. Ugyanabban a házban lakunk.

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 39. szám: 2021. július-augusztus