Isten ilyenné teremtette. Anyja és apja ebben nem bűnös. Legalábbis Bahtiyar ezt tudja, ezt hiszi, vagy talán ez az, amit hinni akar.

Rokonházasságból született gyerek, szóval nem tud beszélni, nem tud szavakat kiejteni, és ezzel már úgy tűnik megbékélt. Beburkolta magát az alázat által hozott békébe. Bahtiyar a legidősebb az öt fogyatékos gyermek közül, és az általános iskola után otthagyja az iskolát, hogy testvérei megélhetéséért dolgozzon. És még ha haragszik is az apjára és az anyjára, és legszívesebben azt mondaná nekik:

– Nos, miután fogyatékosnak születtem, mit vártatok a testvéreimtől – soha nem mondja.

De amikor a legfiatalabb testvére is fogyatékosnak született, félrehívta az anyját, és a szemével azt sugallta felé: „Anya, elég”. Anyja látta az üzenetet fia szemében, elszégyellte magát, és sírni kezdett. Bahtiyar szeme mindig felcsillan és nevet, minden szava felhalmozódik a szemében, és bármit is akar mondani – a bajairól és aggodalmairól – egyetlen pillantással el tudja magyarázni.

Bahtiyar már majdnem huszonöt éves. Boldog, mert keres egy kis pénzt testvérei taníttatására. Felfedezte a benne rejtőző fájdalom ellenszerét, azt a fájdalmat, amely erősebbé teszi az embert. Nem engedi meg magának, hogy álmodozzon, vagy, hogy bármit is akarjon, csakis magának. A fogyatékos testvérei tanulmányi költségei, a kórházi kezelések és egyebek túl magasak egy szűkös jövedelmű család számára. Bahtiyar folyamatosan dolgozik, kivéve az alvásidőt. Amint felkel a nap, kimegy kartont szedni, esténként pedig egy kocsmába mosogat. Éjszaka, ha nem alszik, előveszi a szekerét, és az utcai kutyákkal együtt alaposan áttúrja az összes szemetet kenyeret keresve. Alszik néhány órát, és újra talpra áll. És ha a fáradtságtól csukva is van a szeme, soha nem engedi, hogy családja érzékelje ezt. Mosolygó szemei ​​előtt soha nem húz le sötét függönyt. És bár ez a helyzet őszintén felzaklatja édesanyját, ő nem tehet ellene semmit, és csak imáival próbálja megvédeni fiát.

A hónap végén Bahtiyar nevető szemekkel önti édesanyja kezébe a kemény munkával megkeresett pénzt. Az anyja könnyes szemekkel néz rá:

– Tedd el ezt a pénzt, és menj és vegyél valamit, te fiatal ember vagy.

Bahtiyar nem csodálkozik, mert édesanyja évek óta ezt ismétli szemével és viselkedésével. Bár nem tudja, hogyan költse el a pénzt, Bahtiyar kiveszi a nehéz kuruşokat anyja kezéből, és mosolyogva megy el, mint egy csecsemő, aki megtette az első lépést, elégedetten. Mivel sokat dolgozik, amúgy sincs sok barátja. A kóbor kutyákon kívül senki más nem értheti problémáit, hallgatását, senki sem sejtheti a szemében megjelenő gondolatokat; senki sem fárasztaná magát velük.

Amint elhagyja az otthonát, Bahtiyar a bevásárlóközpont felé veszi az irányt. Az összes emeletet bejárja, de nem tudja eldönteni, mit vegyen. Ráadásul azt sem tudja, mire van igazán szüksége. Bahtiyar, aki a mai napig nem kért magának semmit, mintha elhatározta volna, hogy valami újra tanítja a lelkét, ezért felajánl neki egy sétát az üzletek kirakata előtt. A legfelső emeleten besétál egy műszaki boltba, és vesz egy asztali számítógépet, amivel azt mondja, hogy ajtót nyit egy furcsa, de hasznos világba. A számítógépet a szoba közepére teszi, ahol a testvéreivel alszik.

Apja és testvérei csodálkoznak, miért adott pénzt erre a dologra. Miután már van számítógépük, be kell állítaniuk az internetet is. Bahtiyar úgy dönt, megspórol valamit a megkeresett pénzéből, és egy kicsit később beállíttatja az internetet. A számítógép használatához készít egy ütemtervet a testvérei számára, hogy ki és mikor használhatja. Annak ellenére, hogy nincs végzettsége, Bahtiyarnak minden munkáját gondosan meg kell terveznie. Miután hazatér a munkából, és a testvérei elalszanak, felmegy az internetre. Ha idegenekkel cseveg, akikkel nem beszél személyesen, és nem mondja el nekik a bajait, jól érzi magát. Mintha az önismeret képletét fedezné fel. Éjszaka már nem jár munkába, reggel nem tud felébredni. Az apja csalódik benne, ezért  elrejti a számítógépet. És amikor Bahtiyar látja, hogy nincs ott a számítógép, elkeseredik, és egyenesen az apjára önti az évek során felgyülemlett haragját…

Azért nem alszik, mert az egész világ a világhálón van és ott ismeretlen emberekkel tud beszélni. Amikor az éjszaka sötétje üdvözli az új napot, Bahtiyar megismerkedik egy lánnyal. Beleszeret a profilképén látható mosolyába, érdeklik a mosolyban rejlő színes világok. Bármit ír is neki a mosolygós lány, azt nagy csodálattal olvassa, és igyekszik válaszolni. Folyik a beszélgetés, kicsírázik egy érzés a mondatok között, majd egyre csak nő és kivirágzik. Bahtiyar bátorságot merít, hogy elküldje fényképét a lánynak, küldés közben pedig majd kiugrik a szíve a helyéről. Egy ideig nem ír neki semmit. A profilképén egy kóbor kutya látható. Bahtiyar visszatartja a lélegzetét, és vár, anélkül, hogy levenné a szemét a képernyőről. Napokig, hónapokig tud lélegzet nélkül várni, hogy a lány írjon neki. Eszébe jut, hogy nem biztos, hogy szereti, ha valaki egy kóbor kutya mögé bújik; olyan következtetésre jut, amelyre még sohasem jutott.

Amíg a saját világában élt, és nem nézett szembe vele, nyugodtnak érezte magát. De abban a pillanatban, amikor minden reménye szertefoszlik, és elkezd leszállni a sötétség, válasz érkezik a lánytól. Ezzel együtt egy mosolygós fotó érkezik, és Bahtiyar fellélegzik. Telnek a napok, a csevegés folytatódik, tele meleg érzésekkel. Bahtiyar fő célja, hogy lássa a lányt, éreztesse vele, mennyire szereti. Nem írhatja meg neki, hogy fogyatékos, de az is lehet, hogy inkább nem akarja. Találkozási vágya mögött ez az ok rejtőzik. Elgondolkodik, majd ezt írja:

– Találkozhatnánk?

– Igen, nagyon szeretném.

15 napon belül döntenek arról, hogy találkoznak. Bahtiyar azon gondolkodik, mit fog tenni, hogyan építsen ki vele kapcsolatot. Összeszorul a szíve – egy dolog a kapcsolat a számítógép képernyőjén keresztül, és teljesen más, hogy ha valósággá válik. Egy hazugságról van szó, és ez felzaklatja Bahtiyart, és megremeg attól, hogy elveszíti a lányt. Aztán előáll egy ötlettel.

Ragaszkodik is hozzá, és lelkében még a frissesség is megindul, remegő szíve reménnyel kezd megtelni. Rohan megvalósítani ötletét – vesz egy papagájt. Éjjel-nappal beszélteti testvéreit a madárral. Feladja a munkáját, és az egyetlen feladatává ez válik – a két hálószobás lakásban nem hallatszik más, mint egy madárhang.

Eljön a randevú napja. Bahtiyar két órával korábban érkezik a helyre, a kalitkával a kezében. Két órán keresztül teát iszik, nézi a madarat, és várja, hogy jöjjön a lány. Teljes szépségében, meleg mosolyával érkezik. Bahtiyar azonnal felpattan, és átadja a papagáj ketrecét a lánynak ajándékba. Finom kezével megfogja, és leül az asztal másik oldalára.

– Szia.

– Szia. Nagyon szép, köszönöm szépen.

Bahtiyar mosolyog és bólint. Megböki a kalitkát, és harmadszorra a madár beszélni kezd:

– Bahtiyar szeret, Bahtiyar szeret, Bahtiyar szeret…

Árnyék vetül a lány arcára; nem a madárra néz, hanem megpróbálja megérteni Bahtiyar arcán az ürességet. Miközben a férfi azon fáradozik, hogy előhúzza a zsebéből a papírt, amelyre leírta a problémáját, és átadja neki, a lány megtöri a csendet:

– Bahtiyar, nagyon sajnálom, hogy ezt most és itt mondom csak el neked, de szinte teljesen süket vagyok. Bocsáss meg, hogy nem írtam róla a beszélgetéseink során, de ne aggódj, tudok szájról olvasni…

Bahtiyar a kezében tartott papírra néz, a papagáj pedig tovább énekli:

– Bahtiyar szeret, Bahtiyar szeret…

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 40. szám: 2021. szeptember-október