„Úgy érzem, már régóta várok rád.”

Így kezdődött Sinan és Eda kapcsolata. Sinan olyan meggyőződéssel mondta ezt a mondatot, hogy sokáig a lelkében hordozza ezt a szeretetet, és az arcán sokáig fog látszani. De történt valami, megváltozott, nem működött a dolog és az idő sötét felhőt sodort kapcsolatuk fölé. Néha azt mondják, nem működik, nem tudsz meggyógyulni anélkül, hogy átszúrnád a fejedben lévő sebet. Sinan nagyon szerette őt, Eda titkolta szerelmét… Egy botladozó, egy helyben toporgó, emészthetetlen kapcsolat volt kialakulóban. Egy idő után, amikor már mindenki ujjal mutogat a másikra, eljut odáig, hogy szorításnak érzi a kapcsolatot és másra vágyik. Ha a veszekedések között valamelyikük csöndben maradna, minden a helyére kerülne és emlékezhetnének arra, amikor átölelték egymást, de ez már nem volt lehetséges, mert mindketten elfelejtették személyiségüket, érzéseiket. Sem barátaik tanácsa, sem kemény mondataik, melyek pofonként próbálták észhez téríteni őket, már nem voltak elegendőek, ők folytatták tovább fájdalmas kapcsolatukat.

Az elválás gondolata már régóta ott lebegett Sinan szeme előtt, de nem volt olyan hely, ahol ez a gondolat gyökeret ereszthetett volna. Majdnem két évig éltek együtt, ugyanabban a házban. Nemcsak kapcsolatuknak vetnének véget, hanem közös életüknek és szokásaiknak is. Nem csak a veszekedés volt a probléma, azokat többször átbeszélték, de nem tudtak közös nevezőre jutni. Sinan megértette, hogy a veszekedés nem lehet az elválás oka. Valahányszor a problémákról beszéltek, azt mondták, hogy beteg kapcsolatuk volt, ami nem működöt. Ezek a beszélgetések mindig öleléssel, sírással végződtek, ami nem volt más, mint egy nyílt seb bekötözése. Sinan elszánt volt, az elmúlt egy évet azzal töltötte, hogy szakítani próbált azzal, akit nagyon szeretett, ettől még jobban dühbe gurult.

A veszekedéseik hangneme minden alkalommal emelkedett. Sinan arra gondolt, hogy talán Eda is szakítani akart vele, de nem mert. Ez az ördögi kör foglyul ejtette életüket és fiatalságukat. Talán ha visszaforgathatnák az időt, megtalálnák a módját a továbblépésnek. Sinan nem tudott kiverni a fejéből egy egyszerű kifogást, amely olyan alattomos volt, mintha ördögtől való lett volna. A kifogás jó volt, mert végülis ki kellett vágni a beteg sejtet. Az ember ellentmondásos lény volt, akinek nem okozott nehézséget az ilyen helyzetekben egy hazugságot kitalálni, de nem volt bátorsága ezt a hazugságot a gyakorlatba átültetni. Sinan erkölcsösebbnek találta, hogy saját hazugságait elhiggye, ahelyett, hogy mások hazugságait mondaná ki, és erről próbálta magát is meggyőzni:

„Beleszerettem valakibe.”

Ha ilyen mondatot mondasz, akkor a második mondatnak ennél erősebbnek kellett lennie. Sinan megpróbálta nem elfordítani a tekintetét, és az asztal közepén hagyta a hazugságát. Nem volt könnyű olyan hirtelen kimondani ezt a mondatot, már hosszú ideje várakozott készenlétben a szájában. Az elmúlt három hónap tele volt kimerítő mondatok és szavak sokaságával, amelyek felmelegítésre és tálalásra várnak. Beleszerettem valaki másba, ezen a hazugságon kívül nem volt egyéb logikus mondata a kapcsolat lezárására. Hatalmas üresség volt benne, érezte, talán már túl fáradt volt és csak egyedül akart lenni.

Eda megpróbálta nem szabadjára engedni kicsorduló könnyeit, igyekezett nem kimutatni az érzéseit. Ha kiengedné visszatartott lélegzetét, azonnal sírni kezdene. Ezért nyugodtan vett egy mély lélegzetet, felállt az asztaltól és elment. A lélegzet, amelyet Eda nem tudott kiengedni, Sinanból tört elő és egész testét beborította egy olyan megkönnyebbülés, amit nem tudott volna szavakba önteni.

Ahogy az a fél, aki szakított és azt a hazugságot mondta, hogy másba szerettem bele, azon a napon, amikor Eda otthagyta őt, összepakolta a cuccait és elköltözött. Új élet várt Sinanra. Annak ellenére, hogy az ismeretlen nyugtalansága mardosta lelkét, ragaszkodott a boldogsághoz, hogy megszabaduljon a nyüzsgéstől és zajtól, és úgy döntött, hogy egészséges életet él, miután megszabadult élete beteg sejtjeitől.

Sinan egy barátjának házába költözött, akit alig ismert, messze attól a háztól, ahol ő és Eda éltek. Így legalább csak a bérleti díj felét kell fizetnie és új bútorokra sem lesz szüksége. Gondosan válogatta össze, miket is visz magával. A sok felhajtás és a fárasztó nap ellenére az a tény, hogy minden új volt, jó érzéssel töltötte el. Annak ellenére, hogy még mindig szerelmes volt Edába, a remény, hogy újra szerethet valakit, annyira jól esett neki, eszébe jutott, hogy ő is ember, és érezte, hogy él.

A szobatársa bankár volt, otthon nem nagyon találkoztak. A férfinek, aki csak számlákról és kamatokról beszélt, még a tekintete is kiszámított volt. Ez a helyzet megfelelt Sinannak. Napközben otthon fordított, este pedig, amikor megjött a bankár szobatársa, ő ment el otthonról.

Szinte lehetetlen volt leülniük és beszélgetniük. Annyira nyilvánvaló volt, hogy nem szeretik egymást, hogy néha nem is köszöntek egymásnak.

Bár Sinan úgy érezte, hogy kezd meggyógyulni, a csend pillanataiban a megszokás és annak hiánya időről-időre mardosta lelkét. Hinni akart abban, hogy az idő mindent meggyógyít, minden méregnek van ellenszere, de nem tudott szabadulni az igazságtól, magába szívta torokszorító energiáját. Még mindig nagyon szerette Edát, nem tudta elfelejteni. Az elmondott hazugság után is azon töprengett, hogy vajon most mit csinál, hogyan érzi magát, hogyan vágatta le a haját. És ha egyszer a kíváncsiság felbukkan, nehéz megszabadulni tőle, mint a kukactól az almában. Mindent megtett azért, hogy felejteni tudjon és ne emlékezzen, törölte a fotókat, felejteni próbálta az emlékeket, lelkiismeretfurdalása volt, de Edat nehezen tudta elfelejteni. Sinan megpróbált szerelmes lenni, új embert hozni az életébe, de nem sikerült neki. Nem érezte magát jobban és ezt nem tudta elfogadni. A megismert lányok arcán és szemében, Eda vonásait kereste, bányász módjára próbált behatolni az előtte álló személy mélységébe és magánéletébe, és ezt tette az első randin, az első közösen elfogyasztott tea alkalmával és az első beszélgetés során is. Voltak olyanok is, akik felkeltették az érdeklődést, izgatottá tették, de amikor kezdett belelátni az életükbe, előkerültek a beteg kapcsolatok és ugyanazok a dolgok, amiken már ő is keresztülment.

Sinan szokásához híven későn ért haza, és anélkül ment a szobájába, hogy megállt volna a nappaliban. Valójában egy óra volt, amikor a szobatársának már aludnia kellett volna a szobájában, miután megszámolta a bárányokat. Bentről azonban hangok hallatszottak, egy férfi és egy nő suttogása, nevetésük visszhangzott az egész házban. Annak ellenére, hogy ez a bankár lakása volt, megbeszélték, hogy havonta egyszer ő is vendégeket fog hozni a házba. Két egyedülálló férfi élete, aki ugyanabban a házban él, egy idő után nehézkessé válhat. Szerencsére sikerült közös hangot találniuk a bankárral. Sinan nem akarta megszakítani mély álmát. Azonban ahogy lehunyta a szemét, a kuncogás visszarántotta a valóságba. A hangok olyan hangon visszhangoztak a szobába, hogy az zavarta magánéletét. Megpróbált aludni, miközben fejhallgatóval hallgatott zenét. A szomszéd szobából hallatszó hangok közepette megpróbált Edára gondolni. Amikor annyira nyugtalan volt, hogy képtelen volt aludni, Eda rabul ejtette a szívét, és órákat töltött el azzal, hogy közös emlékeiket elevenítette fel.

Belépett a kezében tartott telefon üzenetek részébe, és elkezdte írni azt az üzenetet, amit már régóta szeretett volna, de nem tudott megírni és nem is tudott elküldeni.

„Úgy érzem, már régóta várok rád.„

Mielőtt elküldte volna az üzenetet, mosoly jelent meg az arcán. Az állandó várakozás mentális állapota egyszer csak reménnyel teli lényekké változtathat bennünket és ismeretlen irányba terelhet.

Sinan újra mosolygott, és megnyomta a küldés gombot, ami a komoly dolgok lelassítására szolgált. Amint elküldte az üzenetet, egy üzenet érkezése hallatszott a szomszéd szobából, de a légzés hangjai közepette eltűnt.

Sinan egy ideig izgatottan figyelte, hogy elolvasták-e az üzenetet vagy sem. Szemei kezdtek lecsukódni, megkönnyebbült, hogy elküldte az üzenetet. Az alvás és az ébredés közti időben sikerült úgy alakítani álmait, hogy újra egy fedél alatt él Edaval, sőt az első adandó alkalommal meg is kéri a kezét. Azáltal, hogy átadta magát álmainak, Sinan békés álomba merült, ami már régóta hiányzott neki.

Amint a felkelő nap első sugarai beszűrődtek az ablakon, kinyitotta a szemét, és a telefonjára nézett. Eda vajon válaszolt? Az üzenet még mindig olvasatlan volt. Egy olvasatlan üzenet reményt kelt, míg egy olvasott, de válasz nélkül hagyott megerősíti azt az állapotot, amelyben már vagy.

A szomszéd szobából érkező hangokat később az előszobából, majd a bejárati ajtó küszöbe felől hallotta, a bankár pedig éppen búcsút vett vendégétől. A külső ajtó résén átszűrődő hanghatás úgy simogatta Sinan lábát, mintha mondani akarna valamit. Sinan a szobában maradt egy darabig, és várta, hogy a lány távozzon. Amint a külső ajtó becsukódott, kiment a szobából az erkélyre. Bankár szobatársa meggyújtotta a cigarettáját, kifújta a füstöt és az utcára nézett. Sinan vett egy mély levegőt, megnézte a kezében lévő telefont.

A lakás ajtaja kinyílt és Eda piros kabátban és piros svájcisapkában lépett ki onnan. Felnézett az erkélyen álló férfiakra. A bankár integetett neki, Sinan pedig a telefonját nézte. A bankár Edara nézve így szólt:

„Beleszerettem valakibe.”

Sinan a kezében lévő telefonra nézett és elolvasta az üzenetet:

„Én is.”

Mindkét férfi reményekkel telve nézett a jövőbe.