Vannak, akik sok mindent álmaikban tesznek meg. Mindazt, ami nem történt meg, ami nincs, amit nem tudnak szeretni gondolataik függönye mögé rejtik. Időnként megtalálják a módját, hogy boldogok legyenek, hogy néha elhagyják a testüket még ha a valóságban vannak is, és hagyják, hogy a szél elfújja azt, és álmaikat a lelkükbe rejtik.

Ali İhsan termetes testét a buszmegállónak támasztotta, lehunyta a szemét, és álmaiban kezdett vándorolni. Azok, akik ismerték Ali İhsant tudták, hogy mindig ezt csinálja. Valahányszor ha talált egy helyet, ahol megpihenhette hatalmas testét, csukott szemmel álmodozott és magában beszélt, a testétől eltérő lágysággal. Noha általában dühös, veszekedő, sértődékeny férfiként ismerik, de akárkivel is beszél és bárhová is megy álmaiban, a pufók arcán végigfutó szavak vattacukorra emlékeztetnek. Ali İhsan a harmincas évei közepén járt. Ijesztő külsejével és nagy termetével testőr volt Ankara híres pavilonjaiban. Elégedett volt-e azzal, amit csinál, vagy elégedett volt önmagával, már régóta nem tettem fel ezeket a kérdéseket magának. Mintha Ali İhsan kapott volna időt, és ezt próbálta volna meg kitölteni. Céljait, álmait nagyon fiatalon elvesztette, és amikor nem tudott ez ellen semmit tenni, elhatárolódott az emberektől és önmagától is.

Ali İhsan termetes testét a buszmegállónak támasztotta, lehunyta a szemét, és álmaiban kezdett vándorolni. A nap épp felkelt, és a Çankırı utca olyan üres volt, mint az éjszaka árnyéka, csak néhányan tartottak haza az éjszakai szórakozás után és a boltosok húzták fel boltjaik redőnyeit. Még húsz perc kellett, hogy a Mamak felé tartó busz megérkezzen. Ali İhsan a buszmegállóban lehunyta a szemét, és magában kezdett beszélni. A simitárus, aki kinyitotta boltját, jól ismerte Ali İhsan természetét, tudta, hogy ki nem állhatja a részegen támolygó embereket, ezért igyekezett nem a szeme elé kerülni. Öt perccel a busz érkezése előtt mintha a benne lévő ébresztőóra felébresztette volna, kinyitotta a szemét. Kiegyenesítette nagy testét, felállt, és ásított, mintha csak a napfénynek, a boltját kinyitó simitárusnak akarta volna bajt okozni. Haza akart menni és napnyugtáig aludni. Ahová álmában korábban vesszőt tett, amikor abbahagyta, most ott folytathatta volna, és addig nem emelte volna fel a fejét a párnáról, amíg pontot nem tesz a történet végére.

A Mamak felé tartó busz, hátterében a nappal, behajtott a Çankırı utcába. Ali İhsan ásított, nyújtózkodott, lerázta magáról az éjszakai fáradtságot, és felszállt a buszra. Csak leült az ablak mellé, és az üvegre hajtotta a fejét. Egy órája volt, hogy hazaérjen a reggeli forgalomban. A busz becsukta az ajtaját, és Ali İhsan szeme már félig csukva volt, amikor egy idős férfi összeesett a buszmegállóban. Ali İhsan felemelte a fejét és a földön fekvő öregúrra nézett. A hömpölygő tömeg, a várakozó emberek nem látták a földön fekvő öregembert. Akik pedig látták, azonnal elfordították szemüket, a földön hagyták az öreg embert és továbbmentek. Amikor Ali İhsan látta, hogy senki sem segít, a reggeli nyugalomban felemelte hangját:

„Az ajtót, nyissa ki az ajtót, egy ember elesett!”

Jó lenne hazamenni és aludni. Mintha nem lenne elég, hogy egész éjjel dolgozott, most a mentőkkel és a kórházzal kellett foglalkoznia. Amint kinyílt a busz ajtaja, ezek jutottak eszébe. Egy pillanatra azon emberek közé akart tartozni, akik nem látják az öreget, és nem is akarta látni. Arra is szeretett volna gondolni, hogy mennyire a kényelmes az az élet, amikor nem látunk semmit és nem veszünk tudomást semmiről, de ez csak kérdésként lógott a levegőben, miközben az öregember segítségére sietett. Amikor Ali İhsan felemelte a földön fekvő idős embert és a tenyerébe fogta az arcát, rájött, hogy a férfi szívrohamot kapott. Senki sem állt meg, nem kérdezték meg mi történt, kell-e segítség, elfordították a fejüket és elmentek, mintha a világot akarnák megváltani. Ali İhsan elszégyellte magát a levegőben lógó probléma miatt, amikor látta, hogy senki sem segít. Az ellenkezőjének kell történnie, amikor az embereket próbára teszik és tanúi lesznek egy ilyen eseménynek, egy kicsit emberibbé kell, hogy váljanak. Elővette a telefonját, és azonnal hívta a mentőket. Szerencsére a Çankırı utca közelében volt egy kórház, így a mentők öt percen belül odaértek és mindent megtettek, hogy megmentsék az idős férfi életét. A lelkiismeret olyan volt, mint az ember szívébe rejtett lámpa, nem tudhatod, mikor villan fel, és mikor alszik ki, de ha egyszer kigyullad, megmutatja a gyógyulás felé vezető utat.

Ali İhsan is a kórház felé tartó mentőautóban találta magát. Humanitárius kötelességét teljesítve az idős férfit a kórházba kísérte. Haza akart menni pihenni, megszabadulni az éjszakai fáradtságtól. Az emberiség is eljutott egy pontig, ahol voltak emberi szükségletek, és ahogy már mondta, ha egyszer kigyullad benne a lámpa, addig hordozza magában, amíg ki nem alszik. Ali İhsan egy padon ült a sürgősségi bejáratnál, információkat várt az idős férfiról, majd egy kórházi dolgozó néhány aláírást kért tőle miután kitöltötte a szükséges papírokat. Ali İhsan ezzel úgy gondolta, hogy ő megtette kötelességét, és lezárta a kérdést. Az idős férfit az intenzív osztályra vitték. Bár Ali İhsan órák óta várt a kórházban, senki sem jött, aki ismerte volna az öreget és aggódott volna érte.

A nap végén Ali İhsannak vissza kellett térnie a pavilonba, mielőtt hazamehetett volna. Kialvatlanul, fáradtan, munkavégzése közben is az idős emberre gondolt. Még a telefonszámát sem hagyta meg a kórházban. Ha felkel a nap, felszáll a buszra, hazamegy, és átöleli az álmait. Csak ennyit akart.

Ugyanebben a ruhában várt a buszmegállóban. Ezúttal nem alszik, vagyis inkább nem akart aludni. A leheletében megmagyarázhatatlan érzés rejtőzött, ami nyugtalanította. Úgy érezte, nyelnie kell, mert olyan volt, mintha egy rozsdás vasat nyalogatott volna. Ezúttal a busz sötét felhőkkel a háta mögött érkezett meg. Ali İhsan egy kis köhögéssel eloszlatta a torkában megtapadt ízt, kifújta a levegőt, és gyors léptekkel elindult a kórház felé. Olyan sokáig tartott, amíg próbált információkat szerezni egy férfiról, akinek csak a nevét tudta, hogy csak nehezen tudta türtőztetni magát. Az idős férfit szerencsére kihozták az intenzív osztályról és egy szobába szállították. Ali İhsan azon tűnődött, vajon az öregemberhez jött-e valaki. Ha valaki érdeklődött volna az idős férfi felől, ő azonnal taxiba szállt volna és hazament volna. Bár az íróasztalnál ülő lány nem akart tájékoztatást adni, Ali İhsan annyira ragaszkodott hozzá, hogy a lány végül elkezdett keresni a számítógépen:

„Telefonszámok voltak a papíron, ami a zsebéből került elő, felhívtunk, de senkit nem érdekelt. A férfinak mobiltelefonja nincs, a rendszer nyugdíjasként tartja nyilván.”

Ali İhsan két napja nem aludt, a pult melletti műanyag székre rogyott. Még mindig ugyanaz az íze volt a szájában. Megtudakolta az öregember szobaszámát. Mindezek után úgy döntött meglátogatja, jobbulást kíván neki, talán ez eloltja a benne égő tüzet. Ali İhsan a 407-es szobához ment, halkan kopogott és belépett. Bent 4 ágy volt. Minden ágy foglalt volt, az alvó betegek hozzátartozói is a szobában voltak. Az idős bácsi az ajtó melletti ágyon feküdt. Ali İhsan az üres széken ült a férfi mellett. Az öreg ember a plafont bámulta nyitott szemmel, és halkan lélegzett. Ali İhsan azt akarta mondani, hogy gyógyuljon meg hamar, és el akart menni anélkül, hogy zavarná őt. Az öregember, érezve Ali İhsan jelenlétét és ahogy mélyeket lélegzik, elfordította a fejét. Mielőtt Ali İhsan azt mondhatta volna, hogy gyógyuljon meg mielőbb, az öreg ember könnyekkel teli szemekkel így szólt:

„ Fiam, Kemalom, hát eljöttél. Nagyon hiányzol fiam, nagyon hiányzol. Megbocsátottál nekem?”

Az öregember Ali İhsan kezét fogta, és bocsánatért könyörgött. Ali İhsan úgy meglepődött, hogy még egy értelmes mondatot sem tudott alkotni, nemhogy azt mondani, gyógyuljon meg mielőbb. Csak mélyeket lélegzett. Az idős férfi sírására még az intenzív osztályról nemrég kikerült, altatásból felébresztett, alvó szobatársak is felébredtek. Voltak olyan kíváncsi emberek, akik a hangokat hallották a folyosón, és bedugták a fejüket az ajtón. Az öregember pedig csak sírt.

„Bocsáss meg nekem, fiam, bocsáss meg. Nagyon hiányzol.”

Ali İhsan a székében maradt, nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. A bámészkodók szeméből a „Bocsáss meg neki, megríkatod” kifejezés volt kiolvasható. Ali İhsan megfogta az öregember kezét, amely úgy nézett ki, mint a kiszáradt föld:

„Megbocsátok, ne sírj!”

Ali İhsan vett egy mély levegőt, lerohant a lépcsőn, és kiszaladt a szabadba. Nehezen tudta szabályozni a légzését. Leült egy padra és próbált megnyugodni. Megint ugyanaz az íze volt a szájában, és ez az íz nem tetszett neki. Elővette a telefonját, és felhívott egy számot, amelyet fejből tudott. A telefon a fülén volt, a lélegzete a szívében. A telefon hosszasan csengett, majd a „Hallo” elhangzása után Ali İhsan hangosan sírni kezdett a kórház kertjében:

„Apa, én vagyok, Ali İhsan. Bocsáss meg apa, nagyon hiányzol.”

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 43. szám: 2022. március-április