Egy ideig nem értette, hol van, és a megértésben, sem az esze, sem az érzelmei nem segítettek neki. A fülében vendégeskedő elfojtott hangok egymáshoz járultak, diszharmonikus módon éreztették vele, hogy nincs jó helyzetben. Megpróbálta kinyitni a szemét, ami olyan érzés volt, mintha egy vékony redőnyt húzna fel, a pupilláján keresztül látott kép olyan volt, mint a szürke mennyezetdarab repedezett részei. Úgy érezte, mintha egy ágyban lett volna. Pontosabban most már megértette, hogy nincs más módja annak, hogy keze, karja és lába a levegőben lógjon, mintha ott van.

– Nail úr, Nail úr

Eszébe jutott, hogy Nailnek hívják, és az úr megszólítás miatt, idősebb ember lehet. Megpróbált emlékezni valamire, miközben lélegezni próbált, a lélegzetvételével keveredő sípoló hangok feketére festették az emlékéből előbukó képeket. Legalább ketten tartózkodtak azon a helyen, ahonnan a hangokat hallotta. Kicsit jobban kinyitotta a szemét, és megpróbálta kiszélesíteni a látóterét úgy, hogy megemelte az állát és felemelte a fejét. Amikor felnézett, egy nő és két férfi ugyanazokat a mondatokat ismételgette. Fehér köpenyt viseltek. Hangszínükből és a szoba szagából egyértelműen kiderült, hogy kórházban van. A többszöri ismétlés révén megtudta, hogy a neve Nail. Az emlékezés furcsa dolog, az ember nem emlékezhet a nevére, de arra igen, hogy hogy kórházban lehet, ahol az orvosok fehér köpenyt viselnek. Ahogy Nail úrnak szólították, elvesztette az emlékezetét, és még mindig a belső zsebében hordta a külvilágot. Ha tudna beszélni, tükröt kérne, megnézné az arcát, a korát, hogy milyen ember. A doktornő, aki azt éreztette, hogy idősebb, kicsit hangosabb hangon kezdett beszélni:

– Nail úr, jól van?

Nail úr meg akarta nedvesíteni kiszáradt ajkait a nyelvével, majd egy lélegzetvétellel kimondta az egyetlen mondatát:

– Tükör.

A három fehérköpenyes egyszerre kérdezte:

– Tükör?

Nyelvét végig futtatva az ajkán próbált erőt gyűjteni a mondanivalójához.

– Megakarom nézni az arcom. Kérek egy tükröt!

A doktornő a kissé mögötte álló segédorvoshoz fordult:

– Kérnél egy tükröt a nővértől?

A segédorvos kiszaladt a folyosóra, izgatottan azon töprengve, vajon milyen hatást fog kiváltani a tükör.

Szemei ​​kezdtek lecsukódni, mivel minden energiáját arra fordította, amit mondott. A segédorvos kíváncsian lépett be a szobába, majd a doktornő kezébe adta a tükröt.

– Nail úr, Nail úr, a kért tükör megérkezett!

Megpróbált a függönyként nehezedő szemhéját kinyitni és megpróbált a feléje nyújtott tükörbe nézni. A doktornő egy kicsit közelebb hozta a kezében tartott tükröt, és a látószögnek megfelelően beállította.

Szemhéja tágra nyílt, és szembenézett a férfival a tükörben. Egy öreg arcot látott benne. A kilencvenéves korukig lépcsőn járó emberekre jellemző arckifejezés sápadtan nézett vissza rá. Amikor így látta magát, mintha felélénkült volna,  és kicsit közelebb hajolt a tükörhöz. Az arcát borító erek beárnyékolták, amit érzett, az élettel kapcsolatos összes érzést. Újra lehunyta a szemét, és a belső hangján kezdett beszélni:

Igaz, a nevem Nail, öreg vagyok, kilencven éves. Egy kórházi szobában vagyok és hamarosan meghalok. Azt hiszem, az ember mindent tisztábban hall és érez a halál pillanatában. Hallom a mellettem álló orvosok szívverését, hamarosan az enyém leáll, de több milliárd ember szíve dobog tovább. Érzem a kórház szagát, a betegek elkeseredettségét. A lélegzetvétellel meg tudom különböztetni a jó és rossz szagokat, amelyek átjárják a világot. Nem tudom, mióta vagyok ebben a kórházban és mióta fekszem ezen a kórházi ágyon. A szemeim fehér fényben járnak körülöttem, szeretem ilyen tisztán látni az emlékezetemben lévő dolgokat. Úgy látom és érzem életem minden részletét, mintha fénysebességgel mentem volna vissza a múltba.

A benne lévő Naillel beszélgetett, meghagyva nekik azt az örökséget, amit halála előtt érzett. Miközben beszélt, egyszerre közeledett a halálhoz, és megpróbált ragaszkodni az élethez. Nem bírt tovább a benne lévő Naillel, mert tudta, hogy kevés az ideje:

– Békés, elégedett vagy velünk?

Nem tudott mit válaszolni, mert nem számított ilyen kérdésre.

– Természetesen sajnálom… Ilyen az élet, és senki sem mondhatja, hogy nem helyesen használtam ki az időmet.

– Mik azok, amiket sajnálsz?

– Szeretnék még több időt tölteni a szeretteimmel.

– Még nincs itt a vég.

– Csak egy fehér kép van a szememben, de ebben a fehérségben látom minden élményemet, beleértve a gyerekkoromat is. Hiányzik a gyerekkorom.

– Mit látsz még?

– Látom a szép emlékeket, amiket szeretteimmel éltem át.

– Meg fogsz halni, ha a látott emlékek eltűnnek?

– Azt hiszem.

– Bárcsak lennének még szép pillanatok.

– Bárcsak…

– Ez lenne a halál előtt érzett megbánás?

– Azt hiszem.

– Nem látsz rossz dolgokat?

– Nem, soha nem láttam, talán nem is akartam látni. Valójában túl sok van belőlük.

– Miért kezdtek elhalkulni a hallott hangok?

– A szívverésem lelassul. Azt hiszem, minden szép emlékem eltűnt, a szememben a fehérség kezd elsötétülni.

A hangok kezdtek feloldódni, és egy hangos, fojtott hang kezdett belerohanni a fehérségbe. az idő megállt, a hangok elszálltak, a fojtott hangok eltűntek. A csendben egyetlen hang hallatszott: a szívverés.

Amikor kinyitotta a szemét, látni akarta, hol halt meg és honnan jött. Mindene fájt, a fájdalom, amit inkább érzett, mint a szánalom, elég erős volt ahhoz, hogy megölje halandó lelkét. Miközben megpróbálta becsukni a szemét, mert nem tudta elviselni a fájdalmat, ismét hallani kezdte a hangokat a kórházi szobában. Ismét kinyitotta a szemét, és megpróbálta fájó szemeivel kitalálni, hol van. A kórházban tartózkodó három orvos sürgősségi dolgozókká vált. A doktornő szívmasszázst végzett, az egyik orvos a Nail fején lévő sebet tamponálta, a másik pedig izgatottan beszélt telefonon. Nail láthatta a lábát, érezte a kezét, az arcát a tükör nélkül is. Nem kilencven éves volt, hanem huszonöt éves építőmunkás. Fél órája esett le az ötödik emeletről. A doktornő szívmasszázst végzett, és mesterséges lélegeztetéssel életre keltette Nailt. Nailt a mentőhöz vitték, amikor a szíve elkezdett verni, bár eléggé gyengén. A doktornő még mindig enyhe szívmasszázst végzett.

– Türelem Nail, türelem, mindjárt a kórházban leszünk.

Nail a benne lévő Nailhez beszélt, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét:

– Hívd fel Neclat, hogy jöjjön.

A doktornő elmosolyodott ezen az élethez tapadt mondaton.

– Persze, azonnal hívjuk, ki az a Necla?

–  A szeretett, drága feleségem.

Fordította: Flor és Kata

Kafasına göre magazin 47. szám: 2022. november-december