A préri közepén volt egy falu, rideg levegőjű és talajú. A szél elmélyíti az ember arcán a finom vonalakat és mindenki arcára mosolyra hasonlító kifejezést kölcsönöz. A birkáktól a kecskéig, a szarvasmarháktól a rókákig, minden élőlény szelleme elszabadult itt a hatalmas prérin. Több ezer éves fájdalmat hordoznak magukban, amely minden lélegzetvétellel átjárja a földet, anélkül, hogy az emberek észrevennék. És bár a falu neve Şenköy volt, a szél által hajlított nyárfákon kívül nem lehet találkozni itt egyetlen mosolygós, a természettel összefonódó lénnyel sem. Először a falut kellett szeretni és birtokolni, mint egy szerető, aki messziről figyel, sokáig nem mutatja ki érzéseit, szerelmét. Még ha szeret is, nem enged el, az általa okozott fájdalommal kihasználja az érzéseidet, és ott összeköt benneteket a földet erősen fújó széllel.
Durmuş nyolc testvér közül az utolsóként született ebben a tizenöt házas faluban. Mivel a falu lakossága nem volt elegendő az iskola megnyitásához, az öt kilométerre lévő Karasu városába járt iskolába. Oda öt kilométer, vissza öt kilométer, a lába olyan volt, mint a pata, de Durmuş nem adta fel, minden nap táskával és műanyag cipővel ment végig az úton. A tizenöt házból álló faluban szinte senki sem tanult tovább a középiskola után. Testvérei között olyanok is voltak, akik még füzetet sem láttak. Ezen a kietlen vidéken felnőni egyet jelentett azzal, hogy tudod hol a helyed és ki előtt hajolsz meg, mint a szélben fújó nyárfák. Durmuş volt az egyetlen, aki javította a falu oktatási és képzési életét, aki a felsőtagozat után középiskolába járt. Ha tenni akarsz valamit Şenköyben, egyedül maradsz, mint a sárga fű, ami repül a levegőben… Durmuş soha nem szerette ezt a kietlen vidéket, olyan helyen élt, amelynek belső világa négy évszakon át zöldellt és nevét még nem fedezte fel – ez a méreg, amelyet ebben az életben kötelességnek neveznek, megteremti az ember poklát a földön – ez volt az a mondta, amit az iskolai füzete hátuljára írta, ahol talált egy üres helyet. Durmuş befejezte a középiskolát, és azonnal bevonult katonának. Arról álmodott, hogy köztisztviselő lesz. Az ötvenes években az érettségizettek elhelyezkedhettek és ilyen pozíciót vállalhattak. Durmuş, amint visszatért a katonaságból, letette az önkormányzat által tartott vizsgákat, és önkormányzati rendőr lett. Arról a napról álmodozott, amikor a falubeli rendőr főállást kínál majd neki. Ez a paraszti nemzet szerette az egyenruhát, és nagy gondot fordított rá. A központi önkormányzattól a falujához közeli Susuzlar városába nevezték ki. Felvette a legtisztább ruháját és a polgármesterhez ment. A polgármester távolságtartóan üdvözölte Durmuşt, nem állt fel a helyéről, és úgy beszélt, hogy fel sem emelte a fejét. Mivel Durmuş azonnal fel akarta ölteni a rendőregyenruhát, félrevonult a tömegből, és mosolygós arccal várakozott a polgármesteri hivatalban. A polgármester még egy kicsit nézegette a kezében tartott papírokat, és jegyzetelt, komolysága miatt arca olyan sápadt volt, mint az irodája falai. A polgármester kinyújtotta a kezében tartott papírt, csak egy nevet és egy számot írt rá.
