A préri közepén volt egy falu, rideg levegőjű és talajú. A szél elmélyíti az ember arcán a finom vonalakat és mindenki arcára mosolyra hasonlító kifejezést kölcsönöz. A birkáktól a kecskéig, a szarvasmarháktól a rókákig, minden élőlény szelleme elszabadult itt a hatalmas prérin. Több ezer éves fájdalmat hordoznak magukban, amely minden lélegzetvétellel átjárja a földet, anélkül, hogy az emberek észrevennék. És bár a falu neve Şenköy volt, a szél által hajlított nyárfákon kívül nem lehet találkozni itt egyetlen mosolygós, a természettel összefonódó lénnyel sem. Először a falut kellett szeretni és birtokolni, mint egy szerető, aki messziről figyel, sokáig nem mutatja ki érzéseit, szerelmét. Még ha szeret is, nem enged el, az általa okozott fájdalommal kihasználja az érzéseidet, és ott összeköt benneteket a földet erősen fújó széllel.

Durmuş nyolc testvér közül az utolsóként született ebben a tizenöt házas faluban. Mivel a falu lakossága nem volt elegendő az iskola megnyitásához, az öt kilométerre lévő Karasu városába járt iskolába. Oda öt kilométer, vissza öt kilométer, a lába olyan volt, mint a pata, de Durmuş nem adta fel, minden nap táskával és műanyag cipővel ment végig az úton. A tizenöt házból álló faluban szinte senki sem tanult tovább a középiskola után. Testvérei között olyanok is voltak, akik még füzetet sem láttak. Ezen a kietlen vidéken felnőni egyet jelentett azzal, hogy tudod hol a helyed és ki előtt hajolsz meg, mint a szélben fújó nyárfák. Durmuş volt az egyetlen, aki javította a falu oktatási és képzési életét, aki a felsőtagozat után középiskolába járt. Ha tenni akarsz valamit Şenköyben, egyedül maradsz, mint a sárga fű, ami repül a levegőben… Durmuş soha nem szerette ezt a kietlen vidéket, olyan helyen élt, amelynek belső világa négy évszakon át zöldellt és nevét még nem fedezte fel – ez a méreg, amelyet ebben az életben kötelességnek neveznek, megteremti az ember poklát a földön – ez volt az a mondta, amit az iskolai füzete hátuljára írta, ahol talált egy üres helyet. Durmuş befejezte a középiskolát, és azonnal bevonult katonának. Arról álmodott, hogy köztisztviselő lesz. Az ötvenes években az érettségizettek elhelyezkedhettek és ilyen pozíciót vállalhattak. Durmuş, amint visszatért a katonaságból, letette az önkormányzat által tartott vizsgákat, és önkormányzati rendőr lett. Arról a napról álmodozott, amikor a falubeli rendőr főállást kínál majd neki. Ez a paraszti nemzet szerette az egyenruhát, és nagy gondot fordított rá. A központi önkormányzattól a falujához közeli Susuzlar városába nevezték ki. Felvette a legtisztább ruháját és a polgármesterhez ment. A polgármester távolságtartóan üdvözölte Durmuşt, nem állt fel a helyéről, és úgy beszélt, hogy fel sem emelte a fejét. Mivel Durmuş azonnal fel akarta ölteni a rendőregyenruhát, félrevonult a tömegből, és mosolygós arccal várakozott a polgármesteri hivatalban. A polgármester még egy kicsit nézegette a kezében tartott papírokat, és jegyzetelt, komolysága miatt arca olyan sápadt volt, mint az irodája falai. A polgármester kinyújtotta a kezében tartott papírt, csak egy nevet és egy számot írt rá.

„Vedd ezt a papírt, keresd meg a Sabri biztost. Vele fogsz dolgozni.”

Durmuş megpróbálta elolvasni a szöveget, mint egy hangyához írt imát, de nem tudta, ezért zavartan, anélkül, hogy felemelte volna a fejét ezt mormolta:

„Uram, nem tudtam elolvasni, mi van a papírra írva.”

„Ha nem tudsz írni vagy olvasni, menj innen.”

Durmuş kezében a papírral zavartan Sabri rendőrt kezdte keresni. A városháza mögött egy sátorból kialakított helyiséghez ért. Tenyerébe tette a kezében lévő papírt, és a rozoga építménybe dugta a fejét:

„Sabri úr…”

A bent lévő csípős dohánnyal kevert állott tea szagát a bentről kiszűrődő sistergő hang oszlatta el:

„Gyere, gyere, bent vagyok.”

„A főnök küldött.”

„Tudom, tudom, tudom.”

Megállt, és a szeme sarkából körbenézett. Nem volt sem egyenruha, sem semmi, ami rendészre utalt volna. Sabri nyelve hegyével megnyalta a becsomagolt dohánypapírt, és gúnyos, vicsorgó hangon így szólt:

„Nézd, öcsém, csak mi ketten vagyunk itt. Azok, akik előtted jöttek, nem bírták ki, és elmentek. Lássuk, te meddig bírod.”

„Miért mentek el?”

„Nem bírták ki, felmondtak, öcsém…”

„Nagyon szeretnék rendőr lenni. Én nem megyek el.”

„Majd meglátjuk.”

Durmuş zsebre tette a papírt, Sabri mélyen beleszippantott a dohányba:

„Olvastad, mi van a papírra írva?”

Durmuş zavartan válaszolt:

„Nem tudtam elolvasni.”

„Add ide.”

Ahogy Durmuş közeledett felé, megjelent előtte a rendőr Sabri arca, és a férfi ijesztő arckifejezése kezdett életre kelni. Sabri arca tükröződött a szemében, és a torkából jövő hangja mintha az egész testén átfutott volna. Ősz hajából ki lehetett következtetni, hogy már nyugdíjas korba lépett. Sabri úgy gyújtott mosolyt, mint egy cigarettát, anélkül, hogy a kezében lévő papírra nézett volna:

„Tudod mi van itt leírva?”

„Mi van oda írva?”

„Kutyaölő seriff.”

„Hogyan, én rendőr akarok lenni, azért jöttem.”

„Oké, te rendőr vagy, én is rendőr vagyok, sőt a főnököd is. De most csak mi ketten vagyunk itt.”

„Mit fogsz csinálni?”

„Nézd, öcsém, sok a veszettség errefelé, meg fogjuk találni és megölni a veszett kutyákat, ez a mi dolgunk.”

„Şenköyből származom, nem hallottam veszettségről ezen a területen.”

„Azt akarom, hogy ezek a szavaid ne jussanak a polgármester fülébe, érted, öcsém?”

Durmuş álmai, aki azon gondolkodott, hogy rendőregyenruhát vegyen fel, és levegőt keressen a faluban, kárba vesztek ezen a rögtönzött büdös helyen. Durmuş sokat gondolkodott azon, hogy felmondjon és Isztambulba vándoroljon aznap este, de a falubeliek a háta mögött pletykáltak, és nem hagytak nyugalmat testvéreinek. A pletyka jobban fájt neki, mint a préri levegője… Másnap Durmus megkérdezte a falubelieket és a városlakók által is simert boltost, nyomozott, de senki sem hallott veszettségről ezen a környéken. Naiv volt, jószívű, de azonnal megérezte a rosszat, még ha a pusztai szele meg is érintette, megérezte az emberi gonoszságot.

Durmuş hétfő reggel dolgozni ment, hogy megértse a helyzetet. Sabri készenlétben volt a fegyvereivel, várt rá, és adott Durmuşnak egy puskát.

„Te olyan ember vagy, aki katonai szolgálatot teljesített, lássuk.”

Beültek a dobozos teherautóba és elindultak. Sabri az összes utat fejből tudta, hunyorított szemével. Amikor beléptek a Çamlıca negyedbe, a téren az összes kutya menekülni kezdett, majd amikor meglátták a dobozos teherautót, a környék kutyái ugatva kezdték figyelmeztetni egymást. Mivel Durmuş falusi fiú volt, azonnal megértette, hogy a kutyák nem veszettek. Amikor a kutyák elszaladtak, Sabri is elvesztette a nyomot:

„Ezek a kutyák ma már nem jönnek vissza. Igyunk egy teát és este majd visszajövünk.”

Durmuş rájött, hogy a szívében lévő fájdalommal kell döntést hoznia. Miközben Sabri a teáját itta, a kutyaölő főnök által raktárnak használt szeméttelephez érkezett. Az elejtett kutyák bőre és húsdarabjai zsákokba rakva álltak. Durmuş azonnal rájött, hogy Sabri kutyákat gyilkol és árul, és úgy döntött, hogy a szélben hajló nyárfák ellenére megtölt egy zacskót kábító lövedékekkel.

Éjszaka az általa át nem adott puskából kilőtt lövedékkel elkábította  a kóbor kutyákat, és elkezdte összeszedni őket. Távol a falutól elkerítette rögtönzött kőházát az öreg elől, és ott kezdte etetni az általa elkábított és elrabolt kutyákat. A kutyák először meglepődtek, aztán dühösek voltak, majd amikor meglátták Durmuşt, mindent megértettek, mintha egy nyelvet beszélnének. Durmuş nem aludt éjszakánként. Megjegyezte Sabri útvonalait, elkábította az éjszakai lelövésre szánt kutyákat, és elkezdte cipelni őket a házba. Egy hét alatt száz kutya volt a bekerített falusi házban.

Mivel a kutyák megértették a helyzetet, nem lázadtak fel, és tisztességesen kezdték el enni az eléjük tett ételt. Ahogy hétről hétre nőtt a létszám, vezetőt választottak maguk közül, a farkasölő Karabaş lett a vezetője ennek a százötven lakosú kutyaháznak. Sabri gyanút fogott, miután egy hónapig nem ölt kutyát:

„Nos, öcsém, mióta eljöttél, nem láttunk kutyát az utcán.”

„Nem tudom miért, főnök, biztosan megérezték.”

„A fenébe velük, hogy érezhették meg.”

Durmuş csontot, húst, kenyeret és rizst vett a fizetéséből, elkezdte etetni a kutyákat, együtt evett és aludt velük. A főtt húsról, amelyet a hentestől vásárolt, amint megkapta a fizetését, Sabri is hallott, és egy idő után felkeltette a figyelmet. Sabri egyesítette az okokat az eredménnyel, és mindenről beszámolt a polgármesternek:

„Amíg ez a fiú itt van, nem tudjuk a dolgunk végezni, főnök.”

„Mit tegyünk, küldjük máshova?”

„Ha elküldjük és elmondja, amit tud, azzal bajt okoz nekünk, ezt hagyja rám.”

Sabri volt a démon képviselője a földön. Nehéz volt megjósolni, mire képes. Patkánymérget adott Durmuş teájához, de olyan mennyiségbe, hogy az elég erős legyen a tevék és zsiráfok megdöntéséhez és megöléséhez. Durmuş megitta a teát, amit Sabri töltött a munkaidő végén, aláírta a jelentést, majd elindult a falu felé. Először rosszul volt, majd szédült, és összeesett, mielőtt a faluba ért volna. Sabri messziről nézte, ahogy Durmuş a földre esik és meghal, miközben cigarettázott. Sötét volt, a kutyák Karabaş vezetésével várták Durmuşt. Az éjszakából nappal lett és napkeltekor a nőstény Boncuk vadászkutyának három kölyke született, kettő elpusztult, egy pedig életben maradt. Az összes kutya Boncuk köré gyűlt, mintha érzékelné, mi történik. Karabaş könnyes szemmel így szólt:

„Legyen ennek az újszülöttnek a neve Durmus.”

Boncuk sírt, újszülött kölykét szoptatta, a többi kutya pedig azt ugatta:

„Durmuş, Durmuş, Durmuş.

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 49. szám: 2023. március-április