Valahányszor eszébe jutott egy új történet, azonnal kivetette magát az utcára, és órákig sétált, amíg kitalálta az első mondatot. Számára a séta nem csak az utcákon való áthaladás volt, ahol minden nap megtesz egy lépést. Séta közben szétszórta azokat a mondatokat, amelyek morzsával töltötték járás közben, és amolyan lelki megtisztulással találta meg a megírható mondatokat. Sétálva lett az ország egyik megbecsült írója.
Amikor megtalálta a lehetőséget, hogy hasznot húzzon a gyaloglásból, az író azt javasolta, hogy az emberek az írói léten kívül a gyaloglást is fontosnak tartsák. Elmondta, hogy bár már elmúlt ötven, fiatalos megjelenését a sok sétának köszönheti. Hétköznap délben lehetett találkozni vele Ankarában, a Kızılay utcáin.
Nem szeretett sétautakon, erdőben, parkban sétálni. Az utcák zaja, az emberek aggódó arca, az üzletek ablakaiból visszaverődő képek táplálták, azok adtak ihletet számára az íráshoz, megnyugtatva az elméjét. Összezavarodott a csendben, elvesztette a szavait, ahogy végigment a sétaúton.
Utolsó regénye befejezésének békéjével és boldogságával az utcára vetette magát. Ha meg tudná írni az első mondatot, úgy érezné, hogy befejezte az egész regényt. Gyakran nem maradt hű a fejében megfogalmazott fikcióhoz, és ha megszakította az útját, ismeretlen útra tévedt.
Célkitűzés nélkül követte a homályt, amerre a lába vitte. Amíg lépésről-lépésre egy simittel sétált a Konur utcán, egy ismeretlen, de emlékezetet megragadó hang állította meg az utca közepén.
