Valahányszor eszébe jutott egy új történet, azonnal kivetette magát az utcára, és órákig sétált, amíg kitalálta az első mondatot. Számára a séta nem csak az utcákon való áthaladás volt, ahol minden nap megtesz egy lépést. Séta közben szétszórta azokat a mondatokat, amelyek morzsával töltötték járás közben, és amolyan lelki megtisztulással találta meg a megírható mondatokat. Sétálva lett az ország egyik megbecsült írója.

Amikor megtalálta a lehetőséget, hogy hasznot húzzon a gyaloglásból, az író azt javasolta, hogy az emberek az írói léten kívül a gyaloglást is fontosnak tartsák. Elmondta, hogy bár már elmúlt ötven, fiatalos megjelenését a sok sétának köszönheti. Hétköznap délben lehetett találkozni vele Ankarában, a Kızılay utcáin.

Nem szeretett sétautakon, erdőben, parkban sétálni. Az utcák zaja, az emberek aggódó arca, az üzletek ablakaiból visszaverődő képek táplálták, azok adtak ihletet számára az íráshoz, megnyugtatva az elméjét. Összezavarodott a csendben, elvesztette a szavait, ahogy végigment a sétaúton.

Utolsó regénye befejezésének békéjével és boldogságával az utcára vetette magát. Ha meg tudná írni az első mondatot, úgy érezné, hogy befejezte az egész regényt. Gyakran nem maradt hű a fejében megfogalmazott fikcióhoz, és ha megszakította az útját, ismeretlen útra tévedt.

Célkitűzés nélkül követte a homályt, amerre a lába vitte. Amíg lépésről-lépésre egy simittel sétált a Konur utcán, egy ismeretlen, de emlékezetet megragadó hang állította meg az utca közepén.

Megpróbálta lenyelni a torkán akadt simitet, de nem járt sikerrel. A fülében csengő hang olyan érzés volt, mintha gombóc lenne a torkában. Kinyújtotta a kezét segítségért, miközben megpróbált lélegezni. Megpróbált lélegezni, segítségre várt, és hadonászott a karjával, mintha ki akarna jutni a mocsárból. Amíg arra várt, hogy a hang forrása segítsen, a hang forrása a levegőben lógó szabad kezével hadonászott és ugyanazt a mondatot ismételgette:

– Szia, emlékszel rám?

A férfi összeesett ott, ahol volt, mielőtt a hang forrása felé fordíthatta volna a fejét. Elernyedt keze a hang tulajdonosára mutatott, aki megbújt a fölötte hemzsegő tömegben. Amikor a kórházban kinyitotta a szemét, megkérdezte a rá váró nővért, hogy nem jön-e hozzá valaki, és remélte, hogy a hang tulajdonosát látja majd maga előtt.

Az író egy ideig nem tudott elmenni sétálni és írni sem. Legújabb regénye még a bestsellerlistára is felkerült. Egy esős ankarai napon kiment az utcára, hogy tisztázza szavait.

Az arcán utolsó regényének sikere, testén pedig annak a súlya, amit írni készült. Az eső az égből szivárgott a betonjárdákra, ami megnehezítette a sáros utakon való járást. Széttárta a lábát, mint egy körzőt, és meggyorsította a járását, hogy sáros lábai ne legyenek piszkosabbak. Az ablakok előtt sétált, haragudott magára, amiért nem vitt magával esernyőt. Ugyanez a hang lebegett az esőben, amikor az a szó kavargott a fejében, ami kellett, hogy a regénye első szava legyen: eső.

– Szia, emlékszel rám?

Az író meg akart fordulni, és elkapni a hang tulajdonosát. Úgy tűnt, a hang csak egy leheletnyire volt a nyak tövénél. Amikor hátat fordított, nem volt ott más, csak az esővel borított tömeg. Azt hitte, a hang tulajdonosa beleolvadt a tömegbe. Ismerős arcot keresett az áramló tömeg között. Az arcán a boldogság nyugtalanító vonalakká változott, az eső intenzitása nőtt, és a nyaka egyre vizesebb lett. A hang tulajdonosa úgy kezdett beszélni, mintha az író vizes nyaka körül fütyörészne:

– Ne keress a tömegben, itt vagyok.
– Merre vagy?
– A fejedben vagyok.
– Nem értem, hogy érted, hogy a fejedben vagy?

Az író kezdte azt hinni, hogy megőrült. Az író egyre jobban félni kezdett a hang tulajdonosától.

– Ne félj, nincs mitől félned, csak azt kell tenned, amit mondok.

Az író a sáros, nedves járdán állva próbálta megérteni, mit mond a hang tulajdonosa.

– Mond meg, ki vagy te, vagy megőrültem?
– Az utolsó regény, amit írtál…. emlékszel, aki összeesett és átázott.
– Az utolsó regény, amit írtam?
– Én vagyok annak hőse, Cemal.

Az író azt hitte, megőrült, egyike lett azoknak a beteg íróknak, akik írásaik hatása alá kerültek.

– Ne félj, még nem vagy őrült, mindent hallok, ami a fejedben jár. Ha nem teszed azt, amit mondok, rosszabb dolgokat csinálhatok, mint, hogy megőrjítelek.

Cemal volt az egyik karakter, akiről az író írt utolsó regényében. A regénynek úgy lett vége, hogy az író az olvasóra bízta, hogy találja ki, Cemal meghalt-e vagy sem.

– Élni akarok az új regényedben!
– Újabb történetet írok, az új regényemben nincs helye Cemalnak.
– Te tudod!

Az író azon nap után már nem tudott semmit írni toll és papír nélkül.
Terapeutákhoz járt, és egy ideig távol akart maradni a sétálástól és az írástól. Amikor is egy új történet jutott eszébe.

– Életben kell tartanod. Életben kell tartanod.

Az író mindennel felhagyott, nem evett, nem ivott, nem járt sétálni. Egészségi állapota kezdett romlani, és nem látott senkit. Amikor nem vethette ki magát az utcára, nem talált új mondatokat, formákat. Kezdett azon gondolkodni, hogy talán megszabadulhat ettől a hangtól, ha megírja a folytatást a régi regényhez. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez a gondolat eszébe jutott, a hang tulajdonosa nem volt sehol. Az író azt hitte, hogy felépül, és elkezdte járni újra Ankara utcáit. Elkezdett enni és találkozott a barátaival. Amíg a kiadó egy új regényre várt, az író azt mondta, hogy az utolsó regényhez ír majd folytatást. Az író azután kezdett új regényt írni, hogy Cemal karaktere nem halt meg. Az oldalak halmozódtak, telt az idő, és a hang tulajdonosa elhallgatott. Egy darabig más történeten kezdett gondolkodni, amikor hirtelen megjelent a sokáig hiányzó hang:

– Először is életben kell tartanod.
– Békén hagysz, amikor megjelenik a regény?
– Csak tudnom kell, hogy élek.

Az író öt hónap alatt befejezte a regényt, hogy megszabaduljon a fejében élő hangtól. Ez egy írási folyamat lenne, amely legalább két-három évig tart. Bár ez a helyzet meglepte a kiadót és az olvasót is, az, hogy egy sikeres regényhez írt folytatást, mindenkit boldoggá tett. A könyv első kiadása majdnem elfogyott, és mindenki nagy kíváncsisággal szerette volna elolvasni a regényt. Míg az író a maga csendjében várt, a nyugtalan várakozás mardosta. A regényre vonatkozó megjegyzések az első kiadás után kezdtek megjelenni. Egy tényben mindenki egyetértett, a könyv teljes csalódás volt. Az író szívszorító érzése megvalósult, a könyv nem tetszett senkinek. Egy jó írónak ez nem volt nagy probléma, sőt, egy jó regénnyel tudott mindent feledtetni az olvasókkal, és boldoggá tenni a kiadót. Az író egy ideig várt anélkül, hogy bármit is írt volna, és meg akart bizonyosodni arról, hogy a hang eltűnt. Boldogtalan emberré vált. Úgy tűnt, minden, amiben hitt, légüres térben állt, nem akart sétálni, nem evett, nem izgatta az írás.

Nem félt meghallani Cemal hangját sem, egzisztenciális tehetetlenségét táplálta azzal, hogy értelmes dolgokat értelmetlenné alakított át. Barátai egy ideig nem hallottak felőle. Ma már olyan íróként ismerték, aki nem tud olyat írni, ami miatt ne hagyta volna el otthonát. Egyik közeli barátja eszméletlenül találta otthon. Az író nem maradhatott volna életben, ha barátja kicsit később ér haza.

****
Az írót az intenzív osztályon próbálták életben tartani, három hónapig volt gépekre kötve. Kinyitotta a szemét, és három hónap elteltével újra lélegzett. Fáradt kifejezés volt a szemében, próbálta kitalálni, hol van. A szájából lógó pipát, amely lehetővé tette számára, hogy levegőhöz jusson, fogaival az ajka sarkáig vitte, elhagyta fáradt mosolyát, és egy hangot kezdett hallani, ahogy mosolya felmelegítette a bensőjét.

– Ne halj meg, élned kell!
– Te vagy az Cemal?

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 50. szám: 2023. május-június