Volt előttem egy szó saláta. Az emberek, anélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, egy zsíros húsos tányérba kezdték mártani a mondataikat. Aki lassan beszélt és problémáját fedte fel előttünk, azt próbálta elmondani nekünk, hogy értelmesebb és mélyebb problémái vannak.

Mi a probléma egyébként? Ez egy finoman kidolgozott, ember által előidézett betegség, amely jön és megy, vagy makacsul helyben marad, ha unatkozik. Ez a betegség, amelyet „problémának” nevezünk, fészket szeret építeni, ahol megtelepszik, majd elterjed. Amikor árnyékot vet az elméjére, lassan tamburint játszik szívének húrjaival, és nyugtalanná teszi magát, testét egy szárított kovásztalan kenyér darabjává változtathatja.

Selim mesélni kezdett az exeiről. Ha rossz hangulatban kezdené a mondatot, akkor úgy fogna minket össze, mint a dominó, és az éjszaka végéig telebeszélné fejünket a múltbeli problémáival. A hosszú asztal körül ülő hat férfi beszélgetése mindig ebbe a csapdába esett. Nem tudtam, hogy ez az unalom miatt következett-e be, vagy egy igény megnyilvánulása miatt, vagy azért, mert csökkentek a közös ismereteink, de igyekeztem nem annyira aggódni emiatt.

Annak ellenére, hogy az asztal túlsó végén ülök, a beszélgetés végül rám talál. Szeretnék hallani a problémáimat, hogy megtudják, figyelek-e. A problémáimat úgy szolgálnám fel, mint egy előétel, hogy ne tűnjek önteltnek. Ne érts félre; nem arról volt szó, hogy semmi problémám nem lett volna, kinek nincsenek? Csak arról van szó, hogy mindennapi problémáink, amelyek életre szóló problémákká válnak, megtámadják értékes időnket. Egymás pszichológusaiként, tisztogatásba kezdtünk, de ez nem jelentett mást, mint a problémáink szőnyeg alá söpörését. A hosszú vacsoraasztalok pszichoterápiás székekké változtak. Úgy viselkedtünk, mint a modern kor terapeutái.

Ilker, hogy lágyítsa Selim panaszait, egy olyan mondatot ejtett az asztal közepére, hogy az asztal hosszú sarkai elvékonyodtak és elvesztették téglalap geometriáját.

– Megházasodom.

– Kivel?

– Mehtappal.

– Mehtap ki?

– Mehtap.

Inkvizíciónk Hakant is felverte.

– Ez a Mehtap a mi Mehtapunk?

Mintha nem ugyanazt a kérdést tettem volna fel, Mehmet, kijelentve, hogy probléma van a tartalmával, megkérdezte:

– Ez a Mehtap a mi Mehtapunk?

– Igen, tesó, a mi Mehtapunk.

Ilker kivételével senki sem tudta, hogyan kezdje a következő mondatot, ezért csendben maradtunk. Újabb friss probléma volt az ölünkben, ráadásul égető is …

Mehtap Hakan exe volt. Szerelmük nagy volt, és majdnem összeházasodtak. Mindannyian gyermekkori barátok voltunk, kivéve Ilkert, aki az elmúlt évben rendszeresen ott volt asztalunknál. Selim kollégája volt a munkahelyén. Eleinte csak vendég volt. De lassan sikerült bekapcsolódnia a beszélgetéseinkbe.

Mehtap akkor szokott jönni, amikor Hakan nem volt velünk. Valahol, valahogy elkezdtek találkozgatni.

Selim, felelősnek érezve magát Ilker bemutatásáért, a maga módján tette fel ugyanezt a kérdést:

– Ez a Mehtap a mi Mehtapunk?

– Igen. Igazatok van. Egyikőtök sem tudta.

Ahmet Hakan mellett volt, aki néma maradt, nem akarta kimutatni érzéseit. Úgy tette fel a kérdését, mintha láthatatlanná akarná tenni Hakant.

– Mikor történt? Mármint mikor találkoztatok?

– Három hónapja.

– Három hónapja?

– Hirtelen történt, nem tudom, hogyan. Azon kaptam magam, hogy eljegyeztem őt.

Hakan csendje kizárta, hogy esküvőről vagy kapcsolódó témákról beszéljünk. Hakan kortyolt a teájából, és megpróbálta elrejteni dühvel vegyes szívszorongását komoly arca mögött. Ilker biztosan érezte, hogy valami történik. Ha ilyen könnyen beszélt arról, hogy feleségül veszi Mehtapot, valószínűleg nem tudta, mi történt a múltban. Megpróbáltuk kitalálni, hogyan reagáljunk, így egymásra néztünk. Annyira kíváncsiak voltunk egymás gondolataira, hogy őrült kérdések merültek fel bennünk.

– Miért nem beszélt Mehtap Ilkerről?

– Hakan még mindig szerelmes Mehtapba? (Azt hiszem ez nyilvánvaló volt abból, ahogy ivott a teájából.)

– Ha esküvő lenne, vajon elmenne?

– Mit tenne Ilker, ha megtudná, hogy Hakan és Mehtap majdnem összeházasodtak.

Ha ezek a kérdések megválaszolatlanul maradnának, mint az öreg feleségek elméjében töprengő pletykák, folyton róluk beszélnénk. Civilizált oldalunk, képtelen volt legyőzni primitívségünket és természetünket, amelyet nem tudtunk elrejteni, mosollyal az arcunkon próbáltuk elrejteni. Amikor azt kívántam, hogy Ilker menjen a mellékhelyiségbe, hogy a többiekkel megbeszélhessük a helyzetet, Ilker felállt és azt mondta:

– Kimegyek a mosdóba.

Azt hiszem, ugyanezt kívánnám, ha Istentől akartam volna valamit. Ilker magához vette a telefonját, és a mellékhelyiségbe ment.

Ránéztünk Hakanra. Az ő reakciója határozná meg a hangszínünket és a színünket. Ha szürke hangok lennének a hangjában, akkor nem mennénk el az esküvőre, és elég lenne az, hogy egy negyed aranyérme csúszna egy száraz gratulációs kártyába. Ha nemtörődöm és önbecsapó hangon beszélt volna, akkor elmegyünk az esküvőre, sőt még táncolunk is. Ha sötét mondatokban beszél, akkor az lenne a vége, hogy felforgatjuk a hosszú asztalt, és itt verjük meg Ilkert. Hakan még egyszer kortyolt a teájából:

– Megyek. Egyedül kell lennem.

Mi történt most? Mindannyian kivettük a részünk a problémából. Ahmet, Hakan után nézett, és szomorú, mély hangon így szólt:

– Fiúk, azt hiszem, Hakan még mindig szerelmes ebbe a lányba.

Selim bólintott; Ahmet éppen egy olyan téma címét mondta el, amelyet a legjobban szeretett:

– Amikor meglátjuk egykori szeretőnket, akinek nem is emlékszünk az arcára egy másik férfival, általában összezavarodunk. Megértem Hakant.

Mehmet hátradőlt a székén, a mellékhelyiségek felé nézett, majd rank nézett, és ellenőrizte, hogy Ilker visszatér-e. Hangsúlyozta, hogy gyorsan beszélnünk kell:

– Oké és most mit fogunk csinálni?

Én is kivettem a részem a beszélgetésből. Ilker visszajött.

– Srácok, beszélni fogok Ilkerrel. Tudnia kell. Mondjunk el neki mindent, mielőtt a dolgok komolyra fordulnának.

Azonban sem én nem tudtam igazat mondani neki, sem Ilker nem igyekezett megérteni, mi a probléma. Hintázó teste szédülést okozott nekünk, és elfelejtettük a mondanivalót, mintha szavunk esküvői kötelék után ment volna. A férfi házasodni akart; lehetetlen volt bármit is mondani izgalma és boldogsága miatt. Amíg teáinkat kortyolgattuk, elménk őrült kérdésekkel volt tele. A beszélgetés során egyszer vőfélynek láttam magam, és azon az ünnepségen voltam, ahol megkérik a mennyasszon a kezét a henna éjszakához. Azt hiszem, amit Istentől kívántam, ezúttal nem történt meg …

Az esküvő napja három hónap múlva lett volna, de két héttel előtte lemondták. Senki sem tudta, miért. Úgy hallottuk, hogy Mehtap volt az, aki lefújta. Egyes nem hivatalos források szerint Ilker volt az, aki megőrült, és meghátrált, miután megtudta, hogy a nő előtte Hakannal járt. Az esküvő lemondása után nem nagyon láttuk Ilkert.

Hakan arca izzott. Csak beszélt és beszélt:

– Mehtap még mindig szerelmes belém.

Megint öt ember voltunk az asztal körül. Ilker székén voltak a táskáink.

– Fiúk, ez a lány még mindig szeret engem.

Most nagy problémánk volt, nagyon nagy problémánk …

Forrás: Engin Akyürek Appreciation Group Facebook oldal angol szövege

Kafasına göre 25. szám: 2019. március-április