Ó, ez a mi szokásunk,

Ez a mi szokásunk, bárányom,

Hogy a szépségek sírjanak,

Csúnyának nevezzük őket.

Hogy felbosszantsam Kemalt …

Hosszú évek óta, mindig, amikor megkapta az esküvői meghívót, úgy teljesítette kötelességét, hogy telefonon köszöntötte a házaspárt, majd miután visszatértek a nászútról, elküldte nekik ajándékát – vagy pénzt, vagy ékszert. De amikor az, aki megházasodik, gyerekkori barátja, nem teheti azt, hogy telefonon küldje el neki jókívánságát …

– Ha nem jössz, őszintén mondom, nem házasodom meg….

– Hmmm …

– Nem bocsátom meg neked …

– Hmmm …

– Ne felejtsd el, hogy te vagy a tanúm…

Lehetséges kifogásokat keresett, hogy ne kelljen gyermekkori barátja, Ercan esküvőjére elmenni, de ezek nem hatották meg őt …

Ercan hangja sürgető volt és válaszra várt, így lehetetlen volt bármilyen ellenérvet is felhozni.

– Mindenki eljön az esküvőre.

– Hmmm …

Kemal végül úgy döntött, hogy elmegy Ankarába az esküvőre, és sikerült buszjegyet is vennie, bár közvetlenül a kerekek feletti ülésre. Majd olyan emberek mellé kell ülnie, akiket évek óta nem látott; olyan régi ismerősökre kell néznie, akikre nem akar emlékezni; és folyamatosan mosolyognia kell majd és kedélyesen bájcsevegni olyan dolgokról, amikhez semmi kedve nem volt.

Szembe kell néznie a múlttal, muszáj, bármennyire nincs kedve hozzá. El kell játszania azt a szerepet, amelyet a múlt kirótt rá.

Kemal a busz ablakához nyomta a fejét. Szemeiben ​​tükröződött az út, a fák és a lemenő nap tűzgolyóvá vált benne. Minden alkalommal, amikor felszállt valaki a buszra, mosolyogva beszéltek hozzá, addig, amíg meg nem érkeztek oda, ahová indultak.

– Miért nem repülővel utazott?

Nem akart ezzel a kérdéssel foglalkozni. Nem állt szándékában foglalkozni a belső hangokkal, amelyek folyamatosan kérdezgették. Repülőn vagy vonaton édesen tudna aludni, de a busz más – a feje tele van minden ismerős arcával, és folyamatosan beszélgetnie kell velük. Valójában ez már kisfiú kora óta így van – minden alkalommal, amikor a fejét a busz ablakához nyomja, hosszú beszélgetésbe bonyolódik valakivel és a feje az ablaküvegre támaszkodik addig, amíg a dolgok jóra nem fordulnak. Feje kiszűri a benne keringő szavakat, összegyűjti maradványaikat, és némi felhalmozás után mondatok formájában mondja ki azokat.

De mindezek ellenére jó érzés töltötte el, hogy szülővárosába utazhat és ott újra jól érzi majd magát, bár érzéseivel nem igen akart szembenézni.

Kinyitotta a szemét, kinézett az ablakon és a szeme elé táruló tájból rájött, hogy még két óra van hátra Ankaráig.

***

Fekete öltönybe öltözve, a hozzáillő fehér inggel és frissen suvickolt cipőben érkezett meg, az asztalához lépett, és leült. Az ankarai esküvők szakértői tudják, hogyan kell ezt csinálni: az asztalok és székek sorakoznak egy üres udvaron vagy valamilyen önkormányzati területen. A villanykábeleket az asztalok fölé feszítik, és izzók százait függesztik rájuk, ünnepi hangulatot teremtve. A terület jól látható részén színpadot állítanak fel a zenészek számára; az asztalokat és székeket jelképes díj ellenében bérlik néhány kávézó-tulajdonostól, akik erre az időre bezárnak. A baǧlamás játékától függően a vendégek száma változik; a székek mennyisége általában megegyezik azok számával, akik épp felálltak táncolni. Attól függően, hogy hány vendég van, még a környékbeli házakból is hozhatnak székeket és asztalokat, hogy a hívatlan vendégek is le tudjanak ülni.

Kemal kis kortyokat kortyolt a rakıból, ringatta fejét a zene dallamára és időnként a fehér ingéhez illő nyakkendőjét is megigazította, hogy nehogy összefüggést lássanak az emberek rendetlen öltözete és az elfogyasztott rakı mennyisége között. Távolt tartotta magát az asztalnál beszélgetőktől, a környék öregeitől és a közeli rokonoktól, egy fa árnyékában, egy csupasz izzó által megvilágított helyen húzta meg magát.

Amikor elkezdték játszani a “Fidayda da Ankaralım” című nótát, néhányan megragadták Kemalt, és az összetákolt, rögtönzött táncparkettre húzták. A baǧlamás tudta, hogyan kell hangulatot csinálni – ez a helyi dallam mindenkit táncra ösztönöz, mindenki a levegőbe emeli kezét, az arca izzad és élvezi a zene ritmusát.

Vannak vendégek, akik csak egy napra érkeztek, vannak öregek, akik korán lefekszenek, és vannak fiatalok, akiknek korán kell felkelniük reggel, ezért úgy döntenek, hogy korán megkezdik az ajándékozási ceremóniát. A székek között olyan babák sírása hallatszik, akiknek pelenkáját cserélik; a zene üvöltése szétszóródik a levegőbe a kanálcsörömpöléssel együtt. Az ajándékozási szertartást általában az esküvő kellős közepén tartják. Befejeződik a tánc, a felhevült táncosok verejtéke kis csatornákban folyik le, és vita nyílik arról, ki mit hozott. A zenészek mikrofonja előtt sor alakul ki, a kívánságok hossza attól függ, milyen közeli rokon az illető. Kemal a fa árnyékában ült, és azon gondolkodott, hogy a sor melyik végére álljon be. Az ánizs leheletétől átitatott kívánságoknak nincs vége; a vőlegény apja – Baldy Ibrahim – a bajuszát a mikrofonhoz ragassza, és csak recsegés hallható. Technikai okokból nem lehet érteni semmit. Ez a különleges technikai probléma olyan embereknél fordul elő, akik nem szoktak közönség előtt beszélni … A táncosok letörlik izzadságukat, a vőlegény segít az apjának.

Kemal még egyet kortyol a rakıból, és rágyújt egy cigarettára – nemrégiben megváltoztatta a márkát. A hőség miatt a vőlegény apja a mondatok közötti minden szünetben kortyol egyet az italából, és ettől az erősen lélegző közönsége megborzong. Kemal mélyet leszívja a cigarettát, és beáll a sorba. A másodlagos jelentőségű rokonok sorát választja. Kemal az ajkához viszi a cigarettát, és a várakozó rokonok közé fújja a füstöt. Az egész környék udvarias fiúnak ismeri, nem úgy, mint aki ellopja az idősebbek sorát az ajándékozás alkalmával, és füstöt fúj az arcukba. De ha az idős nénik és főleg a vőlegény anyja gondolkodnának egy darabig, megértenék, hogy a rakı bátorságot ad neki ehhez, és nem néznének rá ilyen szemrehányóan.

Kemal előveszi az ajándékát, még egyszer szív egyet a cigarettájából, és kihúzza a mikrofont a vőlegény édesapja kezéből, aki még mindig nehezen tud bármit is mondani. Egy pillanat alatt a csengő rakıs poharak hangja és a babák sírása abbamarad. Kemal a mikrofonhoz hajol; nincs bajusza, így a hangok tiszták. Még egyet szív a cigarettából, mintha minden, amit mondani akar, elrejtőzhetne a belélegzett füstben … Már az első mondata is kijózanít mindenkit.

– Hadd büntessen meg Isten mindannyiótokat … ördögök emberi álruhában … Ne nézzetek rám ilyen meglepetéssel, ti dögevők, szánalmas emberi szemétládák, mert nem tudom azt mondai rátok, hogy emberek.

A vőlegény apja, Baldy Ibrahim kinyújtja a kezét, hogy elvegye tőle a mikrofont, ekkor Kemal még határozottabban emeli fel a hangját:

-És te, Ibrahim bácsi, te részeg kopasz dög … hallgassatok rám, idióták … ti környékbeli idióták, te kopasz idióta Ibrahim, és te, a vőlegény testvére, a hatalmas buta tökfejeddel… tudjátok idióták, hogy szeretem Ayşét, és őrülten szerelmesek vagyunk egymásba?

A rémülettől sújtott arcok különböző hangokat kezdtek el kiadni magukból …

– Most nem szóltok semmit, ugye, átkozott kutyák? Abszolút szégyentelenül meghívtatok az esküvőre, aztán hagytátok, hogy táncoljak és igyak … Milyen vallásban, milyen könyvben találni ehhez hasonlót … Elvettétek tőlem a lányt, és mintha semmi sem történt volna, meghívtatok az esküvőre!

Ayşe némán sírt a fátyol alatt, könnyei folynak az ajkán, majd a nyakán. Miközben sírt, minden elcsendesedett – a dünnyögő rokonok, a nyárfákat fogadó esti szellő, a nyafogó babák mind csöndben maradtak. Ayşe könnyei folytak, csordogáltak, visszhangoztak az esküvő közepén, megérintettek minden dermedt arcot, megsimogatták őket, és bűntudatot ébresztettek bennük. Kemal odacsapott ezeknek a dermedt arcoknak:

– Ayşe, ne sírj, kedvesem. Ne sírj, Ayşe … ”

A vőlegény felemelte megbabonázott szemét, felállt, és Kemal felé hajította a széket, amelyben ült. Kemal a padlóra esett, és hirtelen mindenki mozgolódni kezdett. Kemal a földön feküdt. A fejéből csordogáló vér keveredett az esküvői vendégek morajával, a vörös színével festett ziháló hangok pontosan leírták minden érzését.

***

Kemal visszahúzta fejét a busz ablakától. Soha nem látott még ilyen ijesztő álmot. Minden, amit húsz évvel ezelőtt tapasztalt, még mindig a fejében volt, a szeme előtt, minden részletében ott volt. Miközben nehezen tért magához, csörgött a telefonja. A képernyőre ez van írva: „Ayşe”. Miközben felvette, hangja mosolygóssá vált:

“Aysém …”

– Kemal, édesem, jól vagy?

– Igen, igen, jól vagyok.

Ami húsz évvel ezelőtt történt az esküvőn, annak következménye is volt. Kemal bekötözött fejjel hagyta el a kórházat, és az éjszaka sötétjében elrabolta Ayşét. A tánctól kimerült násznép, az alkoholmámorban úszó közeli és távolabbi rokonok az összegyűjtött pénzt számolták és csak másnap reggel jöttek rá, mi történt. A vőlegény, a nagy tökfejű Mesut szégyenkezve hagyta el Ankarát.

Sokszor kérdeztem Kemalt arról az éjszakáról, de nem mond soha semmit.

– Kemal, édesem, bármit mondanak is az emberek, kérlek, ne légy dühös és ne igyál túl sokat.

– Nem iszom, de táncolni fogok.

– Micsoda?

– Ha a “Fidayda da Ankaralım”-ot játsszák, biztosan megyek és táncolni fogok.

Miközben Kemal mosolyogva elmagyarázza, hogyan kell csörömpölni egy kanállal, és hogyan kell erre a számra táncolni, a busz átkúszik a síkságon, és eléri az „ÜDVÖZÖLJÜK ANKARÁBAN” feliratot.

Fordította : Kollár Kata

Kafasına göre magazin 33. szám: 2020. július-augusztus