Egy kődarabnak támaszkodtam az iskola hátsó udvarán. Eláraszt a csend, nézem, ahogy a felhők megállnak az égen, és gondolkodom. Hakan a nyaka és a feje közé szorítja a táskát, és nézi, ahogy a madarak leszállnak a tetőre. Hakan egy fiú, akinek a legszerencsétlenebb pillanatokban is sikerül vigaszt nyújtania, és ezt nem azért teszi, mert szükségét érzi, hanem mert az élet megkívánja.

Az ankarai hideg az egész testemen áthatol a fenekemig és bennem ragad. Az egyetlen dolog, amire gondolhatok, az a szerelem fájdalma. Az eldobott táskát a fejem alá csúsztatom, de se erőm, se bátorságom nincs felkelni a helyemről. Nincs sok időnk beszélni vagy aggódni. Nem mentünk órára, az iskola hátsó udvarán maradtunk. Tizenöt perc van kicsengetésig. Hamarosan megtelik a park dohányosokkal, és mindenféle tanulóval. Megtöröm a csendet, ahogy megszólalok:

– Mi lesz velünk, testvérem?

– Ne kérdezd, testvér. Megint kidobtak minket, megint fájt a szívünk. Mi lesz így velünk?

Ezt utálom a legjobban Hakanban – először nemleges választ ad a kérdésre, amit feltettél neki, majd úgy tálalja, mintha ő találta volna ki.

 – Ne tedd fel nekem azt a kérdést újra, amit én már feltettem neked!

Megszólal a csengő, és fejhallgatós diákok tömege zümmög, szétrobban mindenfelé – egy csapat drogos, egy csapat haszontalan másodévesek ácsorognak körülöttünk a parkban, és arra várnak, hogy valakivel szóba elegyedhessenek. Már az iskolában eltöltött idejük részévé vált, hogy elszívnak egy cigarettát, mielőtt hazamennének. Amikor minden oldalról körülvesz minket a tömeg, a korábban ott lévő csend eltűnik, és a felsűrűsödött felhők létrehozzák a maguk sötétségét. Hakan a szemembe néz, és rám mutat – ideje indulni, tesó.

A legidősebb diákok azonnal birtokba vették az iskola hátsó udvarát. Köztük vannak másodévesek is, akik hatalmas férfiak, minden nap borotválkoznak. Ezek a hórihorgas, önmagukba szerelmes fiatalemberek mesterien cserélgetik a cigarettásdobozokat, öngyújtókat és durva hangjuk füstáztatta nevetést szór. Középiskolások vagyunk, és nem kötekednek velünk, de ha félénk vagy, és a suli hátsó udvarára mész, semmi jó nem történik veled. Ha elszívsz egy cigit, a kezedben lévő doboz arcon lapíthat, az ütések között pedig atyai tanácsokat kaphatsz a környék uralkodóitól:

– Nem szégyelled magad? A szüleid ide küldtek tanulni, ezer és egy nehézséget leküzdöttek, hogy zsebpénzt adjanak neked. Nem szégyelled azt cigarettára költeni?

Mind eközben pedig egy cigarettafüstbe burkolt pofont sem mulasztanak el. Ha ragaszkodsz a maradáshoz, és a pofonok fájdalma nem győzött meg a feladásról, vissza kell vásárolnod a cigarettát, amit elvettek tőled. Látod, hogy valami mocsárhoz hasonlóba zuhantál, és elakadtál a függőség rossz útján. A hátsó udvar hangulata függőséget okoz.

Ha problémáink vannak, itt lógunk Hakannal. Hakan elvesztette plátói szerelmét, engem kidobtak, így az iskola hátsó udvarára száműztek minket.

Ideje indulni, a szürke ankarai felhők a háztetők között bújnak meg, és próbálnak mondani valamit. Elhagyjuk az udvart, de még nem tudtunk beszélgetni, pihenni, kiönteni a lelkünket. Hakan a vállára vetette az üres táskát, és felállt.

– Soha nem mennék haza, tesó…

 És én is megrázom a fejem:

– És én sem, tesó…

 Az udvar fokozatosan kiürül, a vidámság és a zaj alábbhagy. A nagyok elszívják az utolsó cigarettát, és menet közben folytatják a beszélgetéseket. A fenyők árnyékában megbúvó arc némán figyeli a jelenetet; újonc, derül ki az arcára húzódó árnyékból. Az esti nap végső üdvözletet küld, és egy pillanatra megvilágítja ezt az arcot. Úgy néz ki, mint egy veréb, akit a kedvese csodált, aki véletlenül találkozott ezzel a csoporttal. Hakan közelít felém, és annyira lehalkítja zavarodott hangját, hogy még én is alig hallom.

– Testvér, úgy tűnik, ez egy lány!

 Ugyanabban a hangnemben válaszolok:

 – Igen, testvér, hogyan került ezek közé?

Ebben a vegyes társaságban egy tucat ember van, soha nem válnak el; esznek, isznak, mindenféle mocskolódást csinálnak együtt, durván tréfálkoznak a gyengébbekkel, véget vetve tanulmányaiknak. Mit keres köztük ez a tiszta arcú lány? Egyenes haja van, bőre tejfehér, szemében a jó emberekre jellemző szomorú árnyék bújik meg. Hakan előveszi a táskáját és felém hajol.

– Testvér, hadd mondjak neked valamit…

– Menjünk, holnap majd foglalkozunk a problémáinkkal.

 – Figyelj rám, testvér!

Ha Hakan szeme csillogni kezd és gyorsan beszél, akkor újabb bajok gyűlnek a fejünk fölött.

 – Üljünk le erre a kődarabra, és elmagyarázok valamit.

 Ismét a hideg kőnek támaszkodunk, és visszatérünk oda, ahol a napunk kezdődött.

– Mi a helyzet, tesó?

– Testvérem, kidobtak minket, összetörték a szívünket; szerelmesek voltunk, de nem kaptunk semmit; nem ezt érdemeljük, testvér…

 – Jól vagy?

 – Ideje bosszút állni, testvér.

 Értem, amit Hakan mond, de játszom az értetlent:

 – Miről beszélsz, nem értek semmit…

 – Van egy lány az iskola hátsó udvarán… egyértelmű, hogy új, nem tudja, milyen állatok ezek.

 – És akkor?

 – Megszeretjük magunk vele, testvér. Te külön fogsz dolgozni ezen és én is.

 – És akkor?

 – Testvér, szerinted szép?

 – Elmegy.

– Mi az, hogy elmegy? Szerintem kifejezetten csúnya, és mivel ezt ő nem tudja, így fogunk bosszút állni.

Hakan őrült tekintettel tölti meg gyorsan mozgó szemeit. Azt hiszi, így képes lesz megszabadulni önmagában a sértettség érzésétől, a beteljesületlen álomtól, a szerelmi fájdalomtól. Oké, nekem is vannak érzéseim, és megsértődtem, de nem akarom, hogy az érzések elnyeljék az elmémet és elsötétítsék a lelkiismeretemet. Hakan elmagyarázza nekem a tervet, mi pedig mindketten a sima hajú lányt bámuljuk, akinek nem tudjuk a nevét. Nem bírom tovább ezt a komor rosszindulatú ötletet:

– Hülyeségeket beszélsz, testvér… mi ebben a bosszú?

– Gondold csak meg, testvér, mindketten jól fogunk szórakozni, és közben meglátjuk, milyen az, ha valakibe beleszeretnek, majd kidobják.

Ez Hakan – valami abszurd ötletet vet fel, és téged is a részévé tesz, majd várja, hogy megtedd az első lépést. És ezt irigylésre méltó mesterséggel teszi. Néha annyira meggyőző, hogy ha pártot alapítana, biztos szavaznának rá.

Hazafelé felteszem magamnak a kérdést, hogy miért értettem egyet ezzel a rosszindulatú gondolattal, de a mindannyiunkban megbúvó unalom és vágy, hogy izgalmat érezzünk, eluralkodik rajtam is. Egész életünkben ezek a szándékok, amelyek mindig ártatlannak tűnnek, hívatlan vendégként élnek bennünk, akár felnőttként, akár tinédzserkori viselkedésünkben.

Másnap Hakan nyomoz a lány után – Cerennek hívják, most jött, és mivel nincsenek barátai, a bandához csatlakozott. Hakan terve az, hogy Cerennel külön, különböző időpontokban találkozunk, és hogy őt minél előbb megszeresse.

Ha létezik olyan, hogy úgynevezett „meggondolatlanság”, ezt élem most át; van egy kisfiú a lelkemben, akit nem bírok megfékezni, hogy ne dörzsöljem a kezem, és ő sodor ebbe a helyzetbe.

Különböző időpontokban találkozunk Cerennel, minden problémát és tanulságot félreteszünk. Egy végtelen játékba kezdünk bele. Hakan a hét első két napján találkozik Cerennel, udvarias vele, és úgy bánik vele, mintha ő lenne az iskolánk legszebb lánya. Szerdán és csütörtökön én következem. Pénteken hárman találkozunk, és még sétálunk is az iskola hátsó udvarán.

Idővel Ceren lerázza magáról a döbbenetet, ami először elfogta, és fenntartja a helyzetet. Az első napokban minden bóktól kipirul az arca, de idővel elfogadó mosolyt csal a szemébe; változása minket is érint. Kezdetben megosztunk mindent, ami a találkozókon elhangzott, a bajokat, élvezzük a megbeszélt játék ízét. Idővel felhalmozódnak az emlékek, és csökkennek az egymással megosztott részletek. Hakan összefoglalja a történteket, elkezdi pontokkal kitölteni, amit mondani akar. Hosszú idő után azt veszem észre, hogy Cerenről fontos részleteket őrzök meg magamnak. Van valami ebben a lányban, ami megkülönbözteti a többiektől. Messze nem a legszebb lány az iskolában, sőt a leghétköznapibbak közé tartozik, az osztályából senkit nem érdekel. Ha úgy döntenék, hogy beleszeretek az iskola legszebb lányába, akkor az biztos, hogy nem Ceren lenne.

Gyakorlatilag az egyfajta felfedezés, ha valaki olyannal beszélgethetsz, akivel ugyanazokat a zenéket hallgatod, ugyanazokat az írókat szereted, más dolgokról is hallhatsz tőle, olyanokról, amiket nem tudsz. Ez a látszat mögött megbúvó lélek gazdagságának felfedezése. Tudom, hogy amikor Hakan elkezdi dörzsölni az orrát beszélgetés közben, valamit rejteget.

Vajon melyikünkbe fog beleszeretni Ceren, kire néz majd csillogó szemekkel…? És amikor megtudjuk, hogy szerelmes, hogyan fogunk visszahúzódni, a legnyugodtabban a szemébe nézve, elidegenülni tőle, és élvezni fogjuk a lelkünkben ragadt érzés ízét?

Az az érzés uralkodik a lelkemben, hogy két végén égetjük a gyertyát. Ha nagyobb érdeklődést mutatok Ceren iránt, ha szerelmes lesz belém, és végrehajtom a tervünket, szemétládaként fogok viselkedni. Ha abbahagyom az érdeklődést, a gondolat, hogy Ceren beleszeret Hakanba, elveszi az eszemet.

Pénteken hárman mentünk az iskola hátsó udvarára. Hakan hallgatóságot keres kopott tréfáihoz, és nem is néz a szemembe. Mindketten próbálunk mosolyt csalni Ceren arcára, nem nézünk egymásra, nem fordulunk egymás felé beszélgetés közben. Hakan igyekszik boldognak tűnni, de nyugodt külseje alatt egy kész mondathalmaz lapul, amely csak a megfelelő alkalomra vár; az elszántság a szemében mindent elmond. A fagyos ankarai szél megnyalja az arcunkat, de ő szótlan marad. Megszólal az iskolai csengő, a hátsó udvart a banda foglalja el. A hideg szél betölti lelkünket, mi pedig hallgatjuk a csendjét. Hakan megtöri a csendet:

– Ceren, szeretnék neked valamit mondani. Gyere ide egy kicsit.

Hirtelen felállt, és szemével a fenyő alatti helyre mutatott. Ebben a pillanatban a hideg szél megperzsel a lelkem, és a szívverésemen kívül mást nem is hallottam. Én is felugrottam egy pillanat alatt:

 – Mi történt, tesó? Ülj le ide!

 – Valami különlegeset akarok mondani neki, testvér…

Ceren, aki szilárdan tapadt a kőhöz, amelyen ült, csodálkozva nézett ránk. Amikor Hakan elmondta, mi a szándéka, mint egy fogó, úgy kapaszkodtam karjába, és a fenyőhöz vonszoltam, ahová mutatott. Hakan sokáig hallgatott, arra várt, hogy megtegyem az első lépést. Mindenféle gondolkodás nélkül azt mondtam neki:

– Oké, testvér, vége a hülye játéknak. Mindketten érdeklődünk iránta, itt az ideje, hogy kilépjünk ebből a hamis helyzetből. Vége a játéknak. Hagyjuk békén a lányt.

Mondtam ezt egyszuszra, olyan komolysággal, amit másoktól is elvárok ilyen helyzetben. Hakannak már megvolt a válasza, nyugodtan a szemembe nézett és azt mondta:

 – Beleszerettem Cerenbe, testvér, és azt tervezem, hogy elmondom neki, te pedig felhagyhatsz a játékkal.

Hallottam, amit mondott, de időre volt szükségem, hogy elmagyarázzam neki, mit érzek. Váratlanul Hakan szemébe vágtam:

– Én is szerelmes vagyok belé, én is! És te egy szemét vagy, testvér, egy alantas srác, aki megragad minden lehetőséget!

 Hakan szavai pofonként hatottak rám:

 – Te gazember vagy, gazember! Ha nem jöttem volna ma ide, elcsábítottad volna a lányt.

Verekedünk az iskola hátsó udvarán, igazi háborút vívunk, szánkból, orrunkból folyt a vér, káromkodtunk, fetrengtünk a porban, próbáltuk megvédeni szerelmünket. Olyan állapotba jutottunk, hogy már nem volt elég levegőnk, és nem tudtuk felemelni a fejünket a kapott ütésektől. Ceren már nem volt azon a helyen, ahol egy ideig ült. Mindketten láttuk az üres követ, és a lélegzetünk elakadt a hideg levegőben. A felhők beborítottak minket. Hakan a másodévesek bandájának feltörő hangja felé fordította a fejét. Letöröltem az orromból folyó vért, és én is odanéztem. Az esti nap árnyékot vetett Ceren arcára, ő áll a társaság középpontjában. Cigarettát tartott a kezében, és a tekintete ismeretlen kifejezést öltött. Talán ezen a ponton éppen ezt akarjuk látni. Elengedi mosolyát a beszívott füsttel együtt, amit nem tud megtartani az arcán lévő gödröcskékben. Hakan éppoly riadtan bámult, mint én, ahogy az orrából a vér a nyakamba hullott.

– Testvér, ő dohányzik…

 Ceren elszívott egy cigarettát, keresztülsétált az iskola hátsó udvarán, különös tekintettel nézett ránk. Megállt az orrom vérzése:

– Testvér, ő dohányzik…

Hakan és én is nevetni kezdünk. Kuncogtunk, egymásra néztünk és rámutattunk azokra a helyekre, ahol megütöttük egymást. Szemünkből könny szökött, egymás vállára csaptunk, egymásra kiabáltunk, nevettünk.

– Testvér, ő dohányzik…

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 38. szám: 2021. május-június