Hónapok teltek el azóta, hogy elkezdtem számolni, hány napja nem tudok aludni, és a szemhéjam redőnye beszorult a szemgödrömbe, nem tudtam becsukni. Valahányszor megpróbáltam becsukni a szemem, savak képződtek a gyomromban, a szívemből kapott bátorsággal az egész testemet körbejárták, először az orrlyukaimat, majd az álmos szemeimet égették meg. Szívem fájdalma az egész testemet átjárta. A szerelmi fájdalom kémiai hatású következményeit tapasztaltam, és hónapokig nem tudtam aludni. Az orvosok, pszichológusok, gyógyszerek és számtalan, interneten nézett elalvást segítő videó sem működött.

Öt hónapja és húsz napja hirtelen eltűnt az életemből. Így éled meg a következményeit annak, ha valaki, akit szerettél, elhagyja az életedet, és egy másik életet választ több ezer kilométerrel arrébb. Nem lenne rossz, ha kitörölném az emlékezetemből a szerelmi fájdalomnak megfelelő látványelemeket, mint az örökérvényű „Egy makulátlan elme örök ragyogása” című filmben.

Amikor először néztem ezt a filmet, egy vödör pattogatott kukorica volt az ölemben, és egy laza vigyor a számon. Ha most nézném, nyálasan sírnék, és sót hintenék a nyílt sebeimre, és az álmatlanságom is intenzívebbé válna.

Egyetlen mondat öt hónapig és húsz napig egy álmatlan világhoz kapcsolt:

„Én megyek…”

Álmodni, pihentetni fáradt sejtjeimet, könnyes szemmel ébredni és ásítani olyan volt, mint egy távoli álom. Ha nem tudsz aludni, egy új világ elé nézel, a legapróbb részletekig követed az éjszakai híreket, megszállottá válsz a sokszor megtekintett filmek abszurd részletei és hibái miatt, a barátoktól és a családtól érkező üzenetek elterelnek egy időre, megpróbálsz olvasni valamit, unatkozol, próbálsz aludni, dühös leszel, beteges mosolyt találsz ki és saját vicceket csinálsz. Magadban beszélsz.

Az a fájdalom, hogy nem tudok aludni, elnyomta a szerelem fájdalmát és a vágyakozást az után, aki elment.

Az éjszaka sötétje beszivárgott a házamba, egyetlen ülőhellyé változtatta a nappali háromszemélyes kanapéját, és a fülemhez nyomta az éjszakai híreket.

Mivel a szememben nem voltak tiszták a képek, amik arra vártak, hogy lángra kapjanak, így a fülemmel figyeltem. A hangok képekké változtak, és a képek hasonlítottak a betűzni nem tudó babák hangjaira. Két óra volt napkeltéig. A nappali közepén álló dohányzóasztalt, majd félóránként az éjszakai híreket néztem, ami a nap összefoglalója volt és hipnotikus hatást keltett.

Miközben ujjaimmal reflexszerűen dörzsöltem fájdalmas szemgödrömet, a televízióból szűrt kép arra késztetett, hogy figyelmesebben nézzem a képernyőt. Volt egy utcai interjú a képernyőn, amit manapság minden médiában látunk, és nem értettem, mit kérdeznek és hogyan adják a válaszokat. Két izzó szem meredt rám a képernyőn keresztül. Mintha a huszonkettedik utcai interjú képernyőképe lefagyott volna, és a hálószobám falára került volna. Régóta égő pupilláim tágra nyíltak, és csodálkoztak ezen a lányon, aki interjút ad, az éjszakai hírek egyik sarkában megbújva. Talán egy játék volt, amit az agyam az álmatlanság gyógyítására hozott létre.

Ki volt ez a lány? Szemével kifestette a szobám falát és mintha a mikrofon mögé bújt lélekkel ébresztett volna fel álmomból. El akartam merülni egy játékban az éjszaka sötétjében, mint a tinédzser fiúk, akik rosszindulatúak. Gyakorlott éjszakai bagoly lévén tudtam, mikor mennek az éjszakai hírek. Izgatottan kezdtem várni a következő hírt. Telt-múlt az idő, a függönyökön át pislogott a nap, hogy felkeljen. A nap összefoglalója után elkezdődött az utcai interjúkkal foglalkozó rész, és soha nem látott izgalom vette körül egész testemet. Az eszemmel éreztem, és a szívemmel azt hittem, hogy játékot kreálok önmagam becsapására.

Ez a lány, aki megjelent a képernyőn, mély szemeivel ismerős hangokkal járkált a szobámban, mintha évek óta ott álltam volna és őt nézném. Ezek alatt az interjúk alatt udvariasan le lehet írni, hogy kivel csinálták, stb. Legalább ismertem az utcát, ahol az interjú készült, és arról álmodoztam, hogy megtalálom őt abban az utcában, ahol naponta több ezer ember jár. Nagyszerű ajánlatot tettem álmatlanságomnak. Minden nap arra az utcára mentem, és vártam, hogy az a lány elhaladjon mellettem. Semmit nem terveztem a folytatásra.

A nap megnyalta a függönyimet, és beszivárgott a szobámba. Reggeli után friss reménnyel merültem el az utcai forgatagban, mintha napok óta aludtam volna.

1.nap – Meghatároztam a helyszínt, meghatároztam az utca kijáratát és bejáratát, és mindenhol találtam egy bizts helyet.

2.nap – Nem tetszett a hely, új helyre költöztem, ahol nem láttam a napot.

3.nap – Esett az eső, és a helyet ismét megváltoztattam, mert nem védett hely volt.

4.nap – A hely nagyon jó volt, de biztosan felkeltettem a boltosok figyelmét, mert káromkodással kiutasítottak.

5.nap – A titkosrendőrök gyanakodtak a helyzetemre, és bevittek a rendőrségre. Fél óra múlva kiengedtek.

6.nap – Az utcán bolyongva kezdtem el keresni.

7.nap – Az utca bejáratánál vártam.

8.nap – Az utca kijáratánál vártam.

9.nap – Nem jelent meg az utcán.

10.nap – Nem jelent meg az utcán.

……..

18.nap – Nem jelent meg az utcán.

19.nap – Nem jelent meg az utcán.

…………..

37.nap – Nem jelent meg az utcán.

38.nap – Nem jelent meg az utcán.

39.nap – Az utcán mindenki felismert és üdvözölt, legalábbis én így éreztem.

40.nap – Úgy bánnak velem, mint az utcai őrülttel.

41.nap – A boltosok szitokszóval üldöztek, és teával, kávéval és étellel kínáltak.

 Valószínűbb, hogy átkelsz egy olyan utcán, amelyhez véletlenül tévedtél, mint hogy egy olyan valaki teszi meg, aki soha nem járt arra. Hittem abban, hogy hiába nevezzük valószínűségnek, végzetes körforgásnak, az univerzumban elterjedt jó szándéknak, statisztikának, egyszer ő is átmegy az utcán. Sosem gondolkodtam igazán azon, mit szólnék hozzá, ha találkoznánk, és mivel nem tudtam logikus magyarázatot adni, véletlenekkel próbálom megmagyarázni a találkozásunkat.

„Néztem az éjszakai híreket, mert nem tudtam aludni, láttalak ott, nagyon lenyűgözött, napokig vártam rád az utcán.”

Egy negyed másodpercen belül érezheti először a pofont, majd a sértő pofont az állán.

57.nap – Nem jelent meg újra az utcán.

58.nap – Nem jelent meg újra az utcán.

59.nap – Valaki elhaladt az utcán, kitisztította a képet az emlékezetemben.

A testem nem tudta a várt választ adni erre a pillanatra, amire már régóta vártam. Nem tudtam, mit tegyek, vagy hogyan érezzem magam. Az előttem elhaladó sziluett kezdett eltűnni a tömegben. Szememmel a fejét követtem, ahogy gombostűfejjé változott a tömegben, és apró lépésekkel próbáltam távolságot tartani.

Felgyorsítottam lépteimet, és követni kezdtem a szememmel jelölt árnyékot. A követési távolsághoz igazítottam a sebességemet, és ahogy közelebb értem, gondolatban megalkottam az első mondatot és a bemutatkozó jelenetet. A mögöttem álló tömeg hulláma az utca végére vonszolt. Két lépésnyi távolság volt közöttünk. Az utca véget ért, és a tömeg egymás mellé hozott minket.

Ugyanabban a ritmusban haladtunk, ugyanabban a sorban haladtunk, mintha lóháton futnánk. Belépett az utca végén lévő kávézóba. Lépéseim hiábavalóak voltak, amikor a lány hirtelen belépett a kávézóba. Szememmel a kávézót néztem és lépteimmel elmentem mellette. Mintha körben haladnék, egy „u” kanyart tettem, és visszatértem az utca kijáratához. A három asztalos kávézóban cigarettára gyújtva várta az imént rendelt kávét.

A háromasztalos kávézó üres asztalánál ültem. Mélyen beszívta a cigarettáját. Így hát megrendeltem a kávémat, és beszívtam a cigifüstöt.

Amikor a pincér az asztalomra tette a kávét, hirtelen az asztal felé fordítottam a fejem, ami pár méterre volt attól, ahol ültem:

„Elnézést, kaphatok egy cigarettát?”

Amikor a szeme megérintette az enyémet, rájöttem, hogy nem az a lány, akit egy hónapja kerestem, akit egy utcai interjúban láttam. Mint egy árnyjáték, az agyam újra játszott egy játékot, és talán ezzel véget is ért a játék. A kicsírázásra váró reménymorzsák szétszóródtak bennem, de szerettem, ahogy egy ismerős érzés a kisasztalomon megjelent.

„Tessék.”

Mondta finom hangjával és vékony ujjaival kinyújtotta a cigisdobozt, majd meggyújtotta a cigarettámat. Mivel nem dohányzom, az ajkamat és a torkomat betöltött füsttől úgy dagadtam, mint egy léggömb. Ha kiengedem a füstöt, ami betöltött, elkezdenék köhögni. Vörös szememmel láttam a mosolyt az ajka sarkában.

Köhögni kezdtem, mintha a háromasztalos kávézó közepére tenném a tüdőm:

„Zavar a dohányzás?”

„Leszoktam a dohányzásról, és ezért köhögtem.”

Úgy ittam a kávét, mint a köhögés elleni szirupot.

Én köhögtem, ő szívta a cigarettáját és hangosan nevetett.

Kinyújtottam a kezeimet, mintha a köhögésemmel tartanám az időt:

„Köhögés, köhögés, a nevem köhögés.”

„Örvendek, én pedig Nida vagyok.”

Így ismerkedtünk meg. Beszélgetések, veszteségek, fájdalmak, véletlenek, ugyanazokat a mondatokat befejező szándékok kezdtek összekötni bennünket egymással. Tudta, hogy már régóta nem aludtam.

Hét hónap és tizennégy nap után először aludtam el mellette:

Mély űrben sodródtam, úgy éreztem, mintha álmodnék, és nagyon féltem, hogy felébredek. A tér, amelyben lebegtem, egy olyan helyen hagyott el, amelyet nagyon jól ismertem. Egy asztalnál ültem az exemmel. A hely zsúfolásig megtelt. Az exem próbálta megszüntetni nyugtalan állapotát, és hamiskás mosollyal nézett rám.

Álmomban minden hang eltűnt, és szerelmem mozgatni kezdte a száját. Megértettem, mit akart mondani. Búcsúbeszédet tartott, és úgy tűnt, hogy a helyszínen mindenki minket figyel. A volt barátnőm szakítási beszédet mondott, és hirtelen elment, a hangok a helyen kezdtek visszatérni, és az azonosítatlan arcok elkezdtek emberivé válni. Amikor felnéztem, a szemközti asztalnál Nida volt.

A mellette álló férfi kiabált és gesztikulált. A férfi gyorsan felállt az asztaltól és elment. Nidára néztem, és próbáltam megérteni, miért volt álmomban. Ő is engem nézett. Anélkül, hogy megszakítottam volna azt a pillanatot, amikor egymásra néztünk, felálltam, és közeledni kezdtem az asztalához.

A szemem hirtelen kinyílt. Visszatértem a való világba. Miközben próbáltam megérteni, mi történik álmomban, a mellettem alvó Nida hangját a bal fülemen át hallottam. Amikor elfordítottam a fejem, Nida lehunyt szemébe könnyek szöktek:

„Kérlek, csukd be a szemed.”

„Nem értem…”

„Gyere velem az asztalhoz… Csukd be a szemed…”

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 52. szám: 2023. szeptember-október