Ahmet fia, Hasan…. Sötét és vékony arca ellenére, energia sugárzott a szemeiből, amelyek beragyogták az egész várost. Hasan egy kilenc éves fiú volt, aki családjával Törökország keleti részéről a nyugati részre költözött.

Találkozásom Hasannal nem tipikusan olyan találkozás volt, mint ahogy gyerekek szoktak találkozni, útjaink keresztezték egymást miközben ő papír zsebkendőt árult az utcán. Úgy magasodott előttem, mint egy karrierista fiú, aki állásinterjúra jött. Bár első találkozásunkkor mindketten tartózkodóak voltunk, ő is egyike volt azoknak, aki mindig ott volt, amikor én egy csésze teát akartam inni. Nem válaszolt kérdéssel egy kérdésre, de úgy alakította a válaszát, miközben a saját mondatait rakta össze, mintha csak kérdezne. Soha nem láthattad a szemeiben vagy hallhattad a hangjában a szenvedést, amikor a családjáról mesélt. Nem beszélt sokat, de közben bársonyos lágyság tükröződött az arcodra és a lelkedre. Hasan kilenc évéből hatot Karsban élt és az elmúlt három évben Isztambulban, már túl volt a tízes számrendszeren.

Ha meglátott engem, de én épp valaki mással voltam, csendesen közeledett az asztalom felé és úgy jött lábujjhegyen, mintha valami törékeny lenne a lába alatt. Az eleganciának nincsen kora és nem mindig látszik valakinek a szemében vagy a hangjában. Ellenkezőleg, Ahmet fián, Hasánon akkor látszott, amikor nem is számítottál rá.

– Hasan, mi akarsz lenni, ha felnősz?

Ő letette a papír zsebkendőt az asztalra és azt mondta, mintha még sosem hallotta volna ezt a kérdést korábban:

– Nem tudom, de valami jó akarok lenni.

– Jó?

– Nem tudom. Valami jó.

Nem akart sem orvos, sem pilóta lenni, de én megértettem őt. A dolog, amit nem tudott olyan jól kifejezni az az, hogy ő csak jó ember akar lenni. Talán ez volt, amit én akartam neki. Mint jó ember, lehet belőle orvos vagy pilóta, úgy hogy közben jó ember marad.

– Későig itt vagy. Hogy mész haza?

Amikor ezt kérdeztem tőle, ismerkedés közben, ő a körülötte lévő sok gyerekre mutatott:

– Mi Umraniyében élünk. Arra nem jár sem busz, sem dolmuş éjszaka. Ezért mi, gyerekek, akik papír zsebkendőt vagy virágot árulunk, összefogunk és taxit fogunk. 10 lírát fizetünk fejenként. Mióta a taxisofőr a környékünkről való, még engedményt is kapunk.

– Ez szuper!

– Hát akkor nem annyira szuper, ha nem adok el elég törlőkendőt.

Abban a pillanatban a másokról hallott történetek hamisnak tűntek Hasan történetéhez képest, aki apja munkanélküliségéről, Karsból Isztambulba való költözésükről és anyja betegségről mesélt.

– Szereted Isztambult?

Még ha szerette is Isztambult, mindig egy piszkos utakkal szegélyezett város volt a szíve legtávolabbi sarkában Kars, a város, ahol született. Ha valaki mérges volt rá vagy kiabált vele, láttam, ahogy fel-alá járkál ennek a városnak a poros útjain, ami megragadt az esze és a szíve között.

Ahmet fia, Hasan, egyike lett a legjobb barátaimnak. Néha vittem neki teát, csak hogy beszélgethessünk, ez volt a mi napi csevegésünk és gyermeki módon pletykáltunk. Ha mérges volt valakire, nem átkozódott, mint a többi gyerek és tartózkodott attól, hogy ezek az illetlen kifejezések elhagyják a száját. Amikor szégyenkezünk, úgy érezzük magunkat, mint az almában lévő kukac, ami mikor eléri a magházat, az alma részévé válik. A szégyen rendkívüli érzés és szerintem ez Hasan részévé is vált. A jó dolgok illetek hozzá.

A barátságunk másfél évig tartott. Utoljára tavaly szeptemberben láttam. Egy esős napon találkoztunk egy nagyon rövid beszélgetésünk volt és úgy búcsúztunk el egymástól integetve, mint két jóbarát. Azután az esős nap után nem láttam többé. Mindenkit megkérdeztem Hasanról a simit árustól a virágosig. Valami történt vele? A testvéreiről sem hallottam. Mivel nem szerette, ha kérdezgetem, az egyetlen dolog, amit tudtam róla, hogy Umraniyében lakik. A hatalmas Isztambul Umraniye része szinte egyik napról a másikra vált szinte Isztambulnál is nagyobbá. Minden taxiállomásra elmentem Umraniyébe és mindenkit megkérdeztem, hogy hol találom azt a taxist, aki virág és papír zsebkendő árus gyerekeket visz haza minden éjjel. Hogy mennyi helyen jártam, már nem is számoltam, amikor egyszer csak valaki azt mondta, hogy egy taxis volt, aki minden éjjel hazavitte a gyerekeket. Elmentem arra a taxiállomásra, meg is találtam a sofőrt és tőle hallottam Hasan történetének végét.

Először látva, hogy nem érzem jól magam, majd azt is látta, hogy az eltökéltség kiült az arcomra, anélkül, hogy értette volna, mi folyik itt, a sofőr így szólt:

– Testvérem, mindig őket vittem haza utolsó fuvarként, mert a közelükben lakom.

– Hol van Hasan? Látta őt?

– Ő az a sötét és vékony arcú? Van egy testvére is?

– Igen, van egy testvére.

– Visszaköltöztek a szülővárosukba.

– Karsba?

– Ennél többet nem tudok, testvérem.

A mi Hasanunk, Ahmet fia, visszatért szülővárosába. A története itt véget ért vagy majd visszatér, hogy írjon egy új történetet? Hiányoztak a történetei és a beszélgetéseink.

Annak ellenére, hogy szomorú voltam, talán megtalálta a saját útját annak a városnak a poros útjain.

Amikor hazamentem és aznap éjjel befejeztem Hasan történetét, mérgezett lepkék verekedtek a szívemben, amikor meghallottam a híreket a tévében. Gyerekek, kiknek nevét nem tudni, valahol Törökország középső részén, egy tűz során bennégtek egy kollégiumban. A mondatok elvesztették értelmüket, a szavaim, a látottak hatása miatt síró vízesést hoztak létre bennem. Amikor kikapcsoltam a tévét, egy új történet fogalmazódott meg benne, Hasan története. Talán Hasan érzett valamit.

….. mert a legjobb történetek azok, amiket valakik újraírnak.

Fordította: Kollár Kata