Egy ideig azt hittem, egy félreeső helyen bujkál. Amikor nem volt a közelben, és nem dörgölőzött a lábamhoz, általában első mancsával kinyitotta a zárt szekrényajtókat, és bebújt valamelyik szekrénybe. Még ha azt kérdezném is: „Aziz, Aziz, hol vagy, fiú?, biztos dorombolva aludna egy sötét helyen. Teltek-múltak az órák, mivel be tudott bújni minden szekrénybe, még a rejtekeit is megnéztem, ami egyre több volt, és ez a kreativitása minden alkalommal megőrjített. Ahogy telt az idő, egy égető érzéssel szembesültem, ami az elvesztésétől való félelemmel párosult. Úgy tűnt, a hangomba is beleégtek a sercegő hangok.

– Aziz, Aziz – amikor a z betű megakadt a torkomban, az egyenértékű volt a hangszálaim elvesztésével.

A külső ajtó és ablakok be voltak zárva. Körbejártam az egész lakást, megnéztem a lépcsőházat, a raktárt, és még a szomszédokkal is beszéltem. Megnéztem a ház kertjében is, ahol a többi macska sétált. Valahányszor azt mondtam az utcán – Hol vagy, Aziz fiú –, a fájdalmam egy kicsit tovább fokozódott.

Aziz egy éve lépett be az életembe. Egy éjszaka zajt hallottam az egyik utcában, közel ahhoz az épülethez, amelyben laktam, majd találkoztunk és üdvözöltük egymást, amikor a lábamhoz dörgölőzött.

Az, hogy a bundája fényes, a nyakán vékony nyakörv volt, az orrán pedig nem volt karcolás, azt jelezte, hogy nem kóbor állat volt. Nyilvánvaló volt, hogy vagy kidobták az utcára, vagy elszökött. Behajlított ujjbegyemmel megsimogattam a fejét. Azt hittem éhes, attól, ahogy dorombolt.

Megragadva a hasánál, imbolyogva elindultunk. Sétáltunk és közben számos kérdés merült fel bennem. Mit tegyek? Vigyem haza, vagy vegyek tejet a sarki boltban, etessem meg és hagyjam ott? Az élelmiszerboltból vásárolt tejet a fal mellett elhelyezett joghurtos edénybe tettem, amelyből a madarak ittak vizet. Először a joghurtos tálra nézett, aztán a tejre, aztán rám. Később megtudtam, hogy a macskák akkor sem isszák meg a tejet azonnal, ha éhesek, és nem tehetünk piszkos joghurtos edényt eléjük. Kicsi nyelvével belefetyelte a tejet, amit a boltban vettem, és újra rám nézett.

Aznap este behoztam a házamba. A kedves szavak, amiket azért mondtam, hogy egyen valamit, beindítottak egy folyamatot, ami egészen a legjobb étel, a színes macskapárnák vásárlásáig és az állatorvosi vizsgálatig tartott. Abban a pillanatban, amikor felnézett rám a koszos joghurtos tálból, olyan volt, mintha már régóta együtt lennénk.

Read More

Vannak, akik sok mindent álmaikban tesznek meg. Mindazt, ami nem történt meg, ami nincs, amit nem tudnak szeretni gondolataik függönye mögé rejtik. Időnként megtalálják a módját, hogy boldogok legyenek, hogy néha elhagyják a testüket még ha a valóságban vannak is, és hagyják, hogy a szél elfújja azt, és álmaikat a lelkükbe rejtik.

Ali İhsan termetes testét a buszmegállónak támasztotta, lehunyta a szemét, és álmaiban kezdett vándorolni. Azok, akik ismerték Ali İhsant tudták, hogy mindig ezt csinálja. Valahányszor ha talált egy helyet, ahol megpihenhette hatalmas testét, csukott szemmel álmodozott és magában beszélt, a testétől eltérő lágysággal. Noha általában dühös, veszekedő, sértődékeny férfiként ismerik, de akárkivel is beszél és bárhová is megy álmaiban, a pufók arcán végigfutó szavak vattacukorra emlékeztetnek. Ali İhsan a harmincas évei közepén járt. Ijesztő külsejével és nagy termetével testőr volt Ankara híres pavilonjaiban. Elégedett volt-e azzal, amit csinál, vagy elégedett volt önmagával, már régóta nem tettem fel ezeket a kérdéseket magának. Mintha Ali İhsan kapott volna időt, és ezt próbálta volna meg kitölteni. Céljait, álmait nagyon fiatalon elvesztette, és amikor nem tudott ez ellen semmit tenni, elhatárolódott az emberektől és önmagától is.

Ali İhsan termetes testét a buszmegállónak támasztotta, lehunyta a szemét, és álmaiban kezdett vándorolni. A nap épp felkelt, és a Çankırı utca olyan üres volt, mint az éjszaka árnyéka, csak néhányan tartottak haza az éjszakai szórakozás után és a boltosok húzták fel boltjaik redőnyeit. Még húsz perc kellett, hogy a Mamak felé tartó busz megérkezzen. Ali İhsan a buszmegállóban lehunyta a szemét, és magában kezdett beszélni. A simitárus, aki kinyitotta boltját, jól ismerte Ali İhsan természetét, tudta, hogy ki nem állhatja a részegen támolygó embereket, ezért igyekezett nem a szeme elé kerülni. Öt perccel a busz érkezése előtt mintha a benne lévő ébresztőóra felébresztette volna, kinyitotta a szemét. Kiegyenesítette nagy testét, felállt, és ásított, mintha csak a napfénynek, a boltját kinyitó simitárusnak akarta volna bajt okozni. Haza akart menni és napnyugtáig aludni. Ahová álmában korábban vesszőt tett, amikor abbahagyta, most ott folytathatta volna, és addig nem emelte volna fel a fejét a párnáról, amíg pontot nem tesz a történet végére.

Read More

„Úgy érzem, már régóta várok rád.”

Így kezdődött Sinan és Eda kapcsolata. Sinan olyan meggyőződéssel mondta ezt a mondatot, hogy sokáig a lelkében hordozza ezt a szeretetet, és az arcán sokáig fog látszani. De történt valami, megváltozott, nem működött a dolog és az idő sötét felhőt sodort kapcsolatuk fölé. Néha azt mondják, nem működik, nem tudsz meggyógyulni anélkül, hogy átszúrnád a fejedben lévő sebet. Sinan nagyon szerette őt, Eda titkolta szerelmét… Egy botladozó, egy helyben toporgó, emészthetetlen kapcsolat volt kialakulóban. Egy idő után, amikor már mindenki ujjal mutogat a másikra, eljut odáig, hogy szorításnak érzi a kapcsolatot és másra vágyik. Ha a veszekedések között valamelyikük csöndben maradna, minden a helyére kerülne és emlékezhetnének arra, amikor átölelték egymást, de ez már nem volt lehetséges, mert mindketten elfelejtették személyiségüket, érzéseiket. Sem barátaik tanácsa, sem kemény mondataik, melyek pofonként próbálták észhez téríteni őket, már nem voltak elegendőek, ők folytatták tovább fájdalmas kapcsolatukat.

Az elválás gondolata már régóta ott lebegett Sinan szeme előtt, de nem volt olyan hely, ahol ez a gondolat gyökeret ereszthetett volna. Majdnem két évig éltek együtt, ugyanabban a házban. Nemcsak kapcsolatuknak vetnének véget, hanem közös életüknek és szokásaiknak is. Nem csak a veszekedés volt a probléma, azokat többször átbeszélték, de nem tudtak közös nevezőre jutni. Sinan megértette, hogy a veszekedés nem lehet az elválás oka. Valahányszor a problémákról beszéltek, azt mondták, hogy beteg kapcsolatuk volt, ami nem működöt. Ezek a beszélgetések mindig öleléssel, sírással végződtek, ami nem volt más, mint egy nyílt seb bekötözése. Sinan elszánt volt, az elmúlt egy évet azzal töltötte, hogy szakítani próbált azzal, akit nagyon szeretett, ettől még jobban dühbe gurult.

A veszekedéseik hangneme minden alkalommal emelkedett. Sinan arra gondolt, hogy talán Eda is szakítani akart vele, de nem mert. Ez az ördögi kör foglyul ejtette életüket és fiatalságukat. Talán ha visszaforgathatnák az időt, megtalálnák a módját a továbblépésnek. Sinan nem tudott kiverni a fejéből egy egyszerű kifogást, amely olyan alattomos volt, mintha ördögtől való lett volna. A kifogás jó volt, mert végülis ki kellett vágni a beteg sejtet. Az ember ellentmondásos lény volt, akinek nem okozott nehézséget az ilyen helyzetekben egy hazugságot kitalálni, de nem volt bátorsága ezt a hazugságot a gyakorlatba átültetni. Sinan erkölcsösebbnek találta, hogy saját hazugságait elhiggye, ahelyett, hogy mások hazugságait mondaná ki, és erről próbálta magát is meggyőzni:

Read More

Amikor unatkozom, kibírhatatlanná válok…

Ankarából eltűntek a színek, már több hete a szürke szín az, ami elárasztotta a szívemet és a hideg idő egyesült a sápadt színekkel, így vált a város lelkének szószólójává. Bárcsak el lehetett volna oszlatni vagy el lehetett volna tüntetni ezeket a felhőket és a nap legalább egyszer rám kacsintott volna, minden jó lett volna és az ok nélküli szomorúság el tudta volna hagyni a lelkem. Ez nem egy kívánság volt, hanem egy hangosan kimondott ima…Nem akartam sem iskolába menni, sem pedig lógni a suliból. 15 éves koromig nem éltem át egzisztenciális válságot, szóval olyan állapotban voltam, amikor nem tudtam, mi történik velem, de ez kifacsarta a lelkem (pontosabban az agyam), összekötötte a kezeim, és ami a legfontosabb, az elmém. Majd csak akkor, ha eljön a tavasz lesz újra meleg mosoly a járdákon és nekem addigra egy kicsit meg kell nőnöm.

A téli szünet is unalmas volt. Ankarát nedves hó borította, fújt a szél és esett az eső 15 napig. 15 évesen nem tudtam felfogni, mi történik velem, csak egy olyan megpróbáltatáson mentem keresztül, amit szavakkal nem tudtam leírni. Amikor még nem volt okostelefon az emberek kezében, gondjaikat a szürke felhők nézegetésével kellett megoldaniuk. Még 5 év volt hátra az ezredfordulóig, 20 év (én is így gondoltam), a repülő autókig és 12 év, amíg a Facebook belép az életünkbe.

Az unalmas szünet után újra az iskolába voltam. Bárki, aki rám nézett, azonnal láthatta, hogy valami rossz történt velem. Pontosan ez volt a problémám, hogy gond nélkül is voltak problémáim. Beléptem az osztályterembe és láttam, hogy valaki ül a helyemen.

– Ez az én helyem. Ki vagy te?

A legtöbb osztálytársam a folyosón volt, így nem volt, aki elmagyarázza nekem a helyzetet. Az ismeretlen, fürtös hajú srác mosolyogva rám nézett:

– Szia, a nevem Güven, új vagyok itt.

Ez tipikusan egy bajban lévő emberre jellemző válasz volt részéről.

– Aha…

– Sajnálom, ha elfoglaltam a helyed.

Meglepődtem, nem várt előzékenységgel, ismeretlen hangnemben magyarázta a helyzetet.

Read More

Isten ilyenné teremtette. Anyja és apja ebben nem bűnös. Legalábbis Bahtiyar ezt tudja, ezt hiszi, vagy talán ez az, amit hinni akar.

Rokonházasságból született gyerek, szóval nem tud beszélni, nem tud szavakat kiejteni, és ezzel már úgy tűnik megbékélt. Beburkolta magát az alázat által hozott békébe. Bahtiyar a legidősebb az öt fogyatékos gyermek közül, és az általános iskola után otthagyja az iskolát, hogy testvérei megélhetéséért dolgozzon. És még ha haragszik is az apjára és az anyjára, és legszívesebben azt mondaná nekik:

– Nos, miután fogyatékosnak születtem, mit vártatok a testvéreimtől – soha nem mondja.

De amikor a legfiatalabb testvére is fogyatékosnak született, félrehívta az anyját, és a szemével azt sugallta felé: „Anya, elég”. Anyja látta az üzenetet fia szemében, elszégyellte magát, és sírni kezdett. Bahtiyar szeme mindig felcsillan és nevet, minden szava felhalmozódik a szemében, és bármit is akar mondani – a bajairól és aggodalmairól – egyetlen pillantással el tudja magyarázni.

Bahtiyar már majdnem huszonöt éves. Boldog, mert keres egy kis pénzt testvérei taníttatására. Felfedezte a benne rejtőző fájdalom ellenszerét, azt a fájdalmat, amely erősebbé teszi az embert. Nem engedi meg magának, hogy álmodozzon, vagy, hogy bármit is akarjon, csakis magának. A fogyatékos testvérei tanulmányi költségei, a kórházi kezelések és egyebek túl magasak egy szűkös jövedelmű család számára. Bahtiyar folyamatosan dolgozik, kivéve az alvásidőt. Amint felkel a nap, kimegy kartont szedni, esténként pedig egy kocsmába mosogat. Éjszaka, ha nem alszik, előveszi a szekerét, és az utcai kutyákkal együtt alaposan áttúrja az összes szemetet kenyeret keresve. Alszik néhány órát, és újra talpra áll. És ha a fáradtságtól csukva is van a szeme, soha nem engedi, hogy családja érzékelje ezt. Mosolygó szemei ​​előtt soha nem húz le sötét függönyt. És bár ez a helyzet őszintén felzaklatja édesanyját, ő nem tehet ellene semmit, és csak imáival próbálja megvédeni fiát.

A hónap végén Bahtiyar nevető szemekkel önti édesanyja kezébe a kemény munkával megkeresett pénzt. Az anyja könnyes szemekkel néz rá:

– Tedd el ezt a pénzt, és menj és vegyél valamit, te fiatal ember vagy.

Bahtiyar nem csodálkozik, mert édesanyja évek óta ezt ismétli szemével és viselkedésével. Bár nem tudja, hogyan költse el a pénzt, Bahtiyar kiveszi a nehéz kuruşokat anyja kezéből, és mosolyogva megy el, mint egy csecsemő, aki megtette az első lépést, elégedetten. Mivel sokat dolgozik, amúgy sincs sok barátja. A kóbor kutyákon kívül senki más nem értheti problémáit, hallgatását, senki sem sejtheti a szemében megjelenő gondolatokat; senki sem fárasztaná magát velük.

Amint elhagyja az otthonát, Bahtiyar a bevásárlóközpont felé veszi az irányt. Az összes emeletet bejárja, de nem tudja eldönteni, mit vegyen. Ráadásul azt sem tudja, mire van igazán szüksége. Bahtiyar, aki a mai napig nem kért magának semmit, mintha elhatározta volna, hogy valami újra tanítja a lelkét, ezért felajánl neki egy sétát az üzletek kirakata előtt. A legfelső emeleten besétál egy műszaki boltba, és vesz egy asztali számítógépet, amivel azt mondja, hogy ajtót nyit egy furcsa, de hasznos világba. A számítógépet a szoba közepére teszi, ahol a testvéreivel alszik.

Read More