Egy naptól elzárt lakást építettek és odaköltöztem. A legalsó szintet, amelyet egykor “földszintnek” hívtak, akkoriban szénraktározásra használták. Azután, amikor elterjedt a földgáz használata, szerény, alacsony díjas lakásként funkcionált. Hála Istennek, sikerült tőle megszabadulnom. Ugyan 1+1 szobás lakásnak hívták, de a két szoba mérete még egy szobáét sem tette ki. Ezen kívül mindenhol nedves volt és dohos szagot árasztott. Ezt a lakást épp ezek miatt nem nevezhettem otthonomnak, mindig vendégnek tartottam benne magma. Tele volt bontatlan dobozokkal és bőröndökkel, mert titkon azt reméltem, hogy elköltözhettem egy megfelelő lakásba. A remény miatt, hogy egyszer elköltözhetek innen és a vendégszabály miatt, az egyik szobában voltak a bontatlan dobozok, a másikban aludtam. Amikor felébredtem bent maradtam, de csak addig, amíg már nem tudtam elviselni, ilyenkor kimentem az utcára. Például nem volt soha olyan pillanatom, hogy feltettem a lában, sóhajtottam egyet és tévét néztem. Volt egy tv-m, de az alagsorban nagyon nehéz volt beállítani úgy az antennát, hogy kép is megjelenjen a képernyőn. Hála Istennek, végül sikerült új lakóhelyet találnom. Két háztömbnyire, a második emeleten, 2+1 szoba, nappalival és falakkal elválasztva. És ami a legfontosabb, itt is ugyanazt a bérleti díjat fizetem. Minden dobozt és bőröndöt, az anyám által készített táskákkal együtt két utcával arrébb fogok szállítani. Barátaim segítenek majd, akiket eddig nem tudtam hova meghívni, így pénzt tudok megtakarítani a költöztetés költségein.
Nem volt szükség a lakás takarítására. Felmosóval felmostam a padlót, és nemcsak a parketta csillogott, hanem a szemem is. Nem volt nedvesség és penészszag az új otthonban, nem voltak szomorú, dühös falak, amelyek nem látták a napot. Az ajtóban melegség fogadott, ami mosolyra húzta az ablakok arcát. Nem is beszélve a fürdőszobáról és a WC -ről – tiszta és szerény, és emberi. Óvatosan kicsomagoltam a dobozokat, amelyeket régóta nem nyitottak ki, és mindent a helyére tettem. Egy ember boldog fáradtságával, aki rendbe tette az életét, egy párnával és egy takaróval felszerelt ágyon aludtam.
A legszárazabb és legszagtalanabb helyen a fülem egy hangot érzékelt, ami belém hatolt. Először fülelni kezdtem, majd kinyitottam a szemem. Kutya ugatás volt. Még egy kutyaugatás is, hogy tudott visszhangzani a szobákban, és az alvó embert arra kéztette, hogy ébredjen fel és emlékeztette őt problémáira.
A szomszédaim egyáltalán nem ismertem, így fogalmam sem volt, mit tegyek. Kinyitottam a bejárati ajtót, kinyújtottam a fejem az üres lépcsőházba, és figyeltem, vannak-e még mások is, akik így tesznek. Az egész épület aludt és horkolt. Minden emeleten két lakás volt, és elég világos volt, hogy a hang az enyémmel szemben lévő lakásból származik. Nem kérdeztem, miért ilyen alacsony a lakás bérleti díja, mert túl boldog voltam, hogy megszabadulhatok az alagsori lakásomtól, és nem hagytam, hogy a fejem tele legyen kérdésekkel. Valójában már éjfél volt. Kutyaugatás kíséretében ritmikusan csengettem a lakás ajtaján. Amikor becsengettem, az ugatás abbamaradt, és az épület hirtelen kissé elhagyatottnak hatott.
Hosszú évek óta, mindig, amikor megkapta az esküvői meghívót, úgy teljesítette kötelességét, hogy telefonon köszöntötte a házaspárt, majd miután visszatértek a nászútról, elküldte nekik ajándékát – vagy pénzt, vagy ékszert. De amikor az, aki megházasodik, gyerekkori barátja, nem teheti azt, hogy telefonon küldje el neki jókívánságát …
Gyermekkorom hazugságai pirítós szagúak voltak.
Voltak saját mondataink. Azok a kifejezések, amelyek nem „te”-vel kezdődtek, és „én”-nel folytatódtak, hanem úgy, hogy „mi”. Most jobban hiányzik a „mi”, mint a „te” …
Amikor nagyapja a fülébe súgta a nevét, ő csak sírt és sírt, és folyt a nyála. Annak ellenére, hogy pelenkás csecsemő volt, úgy érezte, hogy élete egész története nagyapja leheletével a lelkébe fújással kezdődött.
