Gyermekkorom hazugságai pirítós szagúak voltak.

***

A tanár felvilágosult hangon azt kérdezte a fekete palatábla előtt állva:

– Ki akarja elmondani, melyik mesehős a kedvence?

Unalmas és merev, tantervbe nem illő kérdés volt ez. Elsőként emeltem fel a kezem, mintha mindig is ezt a pillanatot vártam volna 3 éves iskolai életem során. Ez olyan jó kérdés volt…

– Tanár úr…

Magas termetemmel a mutatóujjam az égbe emelve, az egész osztály inspiráltam. A társaim az ujjukat kinyújtva a tőlem kapott erővel kezdték a ki termetüknél magasabbra emelni ujjaikat és hangjukat.

– Tanár úr, tanár úr…

A tanár a plafon felé nyúló ujjak között az én mutatóujjamra nézett:

– Mondd el.

– Hát…. Pinokkió…

Amikor a mondanivalóm közben levegőt vettem, az egész osztály egyszerre kezdett el nevetni. Nagyon nehéz volt folytatnom. Miközben el akartam mondani, miért szeretem Pinokkiót, a torkomra forrasztotta mondandómat a lavinaként növekvő nevetés.

A tanár megtörte a nevetést, odajött hozzám, a szemem helyett az orromat nézve:

– Mond el, miért szereted!

Amikor a tanár odajött hozzám, a többiek elhallgattak és egymást böködve elkezdtek nevetni.

– Csend legyen!

A tanár szigorú hangja hatásos volt. A válaszom tartalmától függően egy ideig várakozásba ment át a röhögés.

– Rendben, akkor mindenkinek házi feladatot adok!

Uh, ki szereti a házi feladatot.

– Megírjátok kedvenc mesehősötök egy napját, egy olyat, ami nincs benne a könyvbe.

Lerogytam a padba. Az osztály elfelejtette, hogy nevetett, egymás szemébe nézve próbálták kiolvasni, mit kell írniuk. Bennem a szorongással vegyes boldogság lett úrrá. Pinokkiót nagyon szerettem, de nagyon nehéz volt leírnom azokat a szavakat, amelyek gyermek agyamban megfordultak. Talán rajongásom évek múlva elhalványul, de Pinokkió velünk megosztott gondjai soha nem érnek véget. Pinokkió emberibb és valóságosabb volt, mint azok a hősök, akik fellengzős mondatokat mondanak, miközben ujjukkal mutogatnak. Hosszú orrával a hazugság legjobb definícióját adta.

Read More

Voltak saját mondataink. Azok a kifejezések, amelyek nem „te”-vel kezdődtek, és „én”-nel folytatódtak, hanem úgy, hogy „mi”. Most jobban hiányzik a „mi”, mint a „te” …

Egy mondatot írtam egy üres papírra. Lehet ez a mondat egy történet kezdete? Nem tudom, elkezdhetném-e jobban megírni a történetemet. Ez a mondat az üres papír és köztem hosszas gondolkodás eredménye volt. Az asztal és a szék közötti távolság, valamint a rossz testtartásom enyhe hátfájást okozott. Valójában ennek a fából készült széknek a testemre gyakorolt ​​hatása arra késztetett, hogy mondatokat írjak egy kész kapcsolatról. Tudom, hogy nem kezdhetem el a történetemet, amíg le nem ülhetek egy kényelmes székre, egy megfelelő asztalhoz és nem ihattam egy csésze jó teát. A hát alsó részén jelentkező enyhe fájdalom megváltoztathatja az egyes mondatok textúráinak színét. Mint amikor fogfájásunk van, íztelenné és sötétté teheti az életünket.

Ki tudja, talán az összes pesszimista történet írói fog- és súlyos hátfájásban szenvedtek …

Az ablakon át fújó szél megpaskolta az arcomat, és mintha az ülésmódomat változtatnám meg, a nyakam és a vállam közötti sávok is kiegyenesedtek, és öntudatlanul jobb szögben ültem. A suttogásként fújó szellő csökkentette a fájdalmat. Hirtelen minden könnyebbnek tűnt. Ha nem lett volna a suttogás, ami az ablakon kúszott be a szobába, akkor el kellett volna viselnem a fájdalmat, és ugyanabban a szögben ülni.

Mi marad nekünk, ha valakit elveszítünk? Gyönyörű mosolya, a csodálatos pillanatok, amiket vele töltöttünk, és az érzések, amelyek különlegesek voltak számunkra … Legalábbis én ezt akartam érezni és emlékezni rá.

Amikor a hátfájásom enyhült, a mondataim hangszíne megváltozott, teát főztem, és elvágtam a rést az üres papír és köztem.

Van egy különlegességem, általában nem emlékszem olyan dolgokra, amelyek nekem nem tetszenek. Egy kapcsolat befejezése után inkább elfelejtem azokat a rossz emlékeket, amelyek kifejezésekké válnak az elmémben.

Ezt tettem akkor is, amikor elmentél. Kimentem az erkélyre, vettem egy mély levegőt, és a csillagos égre néztem. Amikor becsuktam a szemem, kifújtam a levegőt, és amikor kinyitottam, csak a hullócsillag utolsó részét láttam, amint elhaladt, elhalványult. Az égre nézni egy csillagos éjszakán olyan, mint a múltba nézni. Talán az a hullócsillag továbbra is összegyűjtené mindazt, ami „hozzánk” tartozott, és egy másik időpontba vinné. Egy másik jellemzőm, hogy csak azokat a dolgokat értelmezem, amelyek nekem működnek …

Kortyoltam egy kis teát, és mosolyogtam, mintha az üstökös áthaladt volna rajtam. Azonnal megváltoztattam az ing és a pulóver színét, amit viseltem, nehogy az befolyásolja az írásomat.

Read More

Amikor nagyapja a fülébe súgta a nevét, ő csak sírt és sírt, és folyt a nyála. Annak ellenére, hogy pelenkás csecsemő volt, úgy érezte, hogy élete egész története nagyapja leheletével a lelkébe fújással kezdődött.

– A neved legyen Hayri … a neved legyen Hayri … a neved legyen Hayri.

Elégedetlennek érezte magát, amikor felnézett a plafonra, és keservesen sírt … Bár újszülött volt, elméje és érzékei mégis épek voltak. Később rájött, hogy az, ami a nevével történt, mindenkivel megtörténik, vagyis, hogy amikor csecsemő vagy, és a név, amit a füledbe suttognak, egy jelként egész életeden át elkísér …

 A személyiség, a szabad akarat nem számít ilyenkor. Bármit adsz is neki, azzal megelégszik … Hayri szerencsétlensége az volt, hogy az ok-okozati összefüggést érezte és tárolta is az agyában.

Túl korai volt megkérdezni. Tinédzser korodban úgy érzed, hogy az agyad csak benne van a fejedben, aztán később elkezdesz gondolkodni is vele, igaz? Hayri sokat gondolkodott ezen. Sok ideje volt erre. Nem kellett mást tennie, mint enni, inni és megtölteni a pelenkáit. Bár szülei és rokonai azt várták tőle, hogy nevetni is fog, és élvezni fogja az életet, ezek közül semmit sem tett. Nem voltál más, mint egy virág a cserépben, hasonlóan a többi babához, akik, amikor éhesek voltak, és a pelenkájuk tele, akkor szokásuk volt hangot adni is neki.

Hayri érzett valamit, amikor nagyapja a nevét a fülébe súgta … Érzett valamit, amikor kijött anyja méhéből, de nemcsak érzett valamit, hanem meg is értett. Nem szeretett sírni, mióta a világra jött. Sírva kellett volna erre a világra jönni? Felszárította nedves orrát és döntést hozott. Mélyreható problémája volt. Lehetetlen volt megérteni, megoldást találni. A végén mindig fájdalom és sírás volt. Ahogy éretlen nyelőcsövén kihányta az anyatejet, végső döntést hozott: megadja magát és sodródik a széllel.

Hayri úgy döntött, hogy boldoggá teszi az időseket, és szavaik és vágyaik szerint él. Tehát nem fog sírni, nem lesz szomorú és nevetni fog a világon. Körülmetélték akkor és ott, ahol a nagyapja szerette volna. Abba az iskolába ment, amit apja akart. Labdázott az anyja által kívánt társaival, és bár szíve egy másik futballcsapathoz húzott volna, annak a csapatnak a pólóját kellett viselnie, amelyet soha nem szeretett, a testvére viszont annál inkább. Amikor a bátyja pofonvágta, eszébe jutott a sírás, és azonnal nevetni kezdett. Minden teremtménynek segíteni próbált, bár néha nem hitt abban, hogy minden élőlényt szeret. Ahogy felnőtt, kedvenc mondata ez lett: „mindenben van valami jó”. Milyen mély gondolata volt ennek a mondásnak. Hayri némán gondolkodott el ezen. És minél többet gondolkozott rajta, annál közelebb érezte magát a kifejezés mögötti rejtett jelentéshez.

Read More

Amikor megkaptam a bizonyítványomat, 7 egyes volt benne. Soha nem találkoztam még az egyes szám csúfságával. Az egyes lapos, vékony szám volt, görbület nélkül. Amikor heten álltak ugyanazon a helyen, hirtelen eltűnt minden gyönyörűség, ami rájuk ült. Az első gyermek az, aki büszkévé teszi a családot, azonban az „egyeseim” nem teszik büszkévé az én családom.

Hakan várt rám az iskola udvarán. Bizonyítványa a nadrágja hátsó zsebében pihent. Vajon neki hány „egyese” lett? Kezemben volt a bizonyítványom, és azt kérdeztem:

– Milyen lett a bizonyítványod?

– Milyen lett a tiéd? – kérdezett vissza.

Összekuszálódott hajával és makacsságával mindig ezt csinálta. Azt hihetnénk, hogy két tudós, akik megkapták a „TÜBİTAK” díjat, tudományos munkájukról beszéltek.

– Hakan, mondd meg…

Azt akartam, hogy legyen egy olyan bizonyítványom, amelyben a 7 egyes, testvérként hoz össze bennünket… Nem az volt a szándékom, hogy a korom adta tekintély alapján erkölcsi felelősséget vállaljak. Értékes dolgokat kellett megosztanunk egymással …

Hakan elővette bizonyítványát, amelyet a hátsó zsebében tartott, előhúzta, mint egy fegyvert:

– Itt van, 5.

A mivel nekem több egyesem volt, azon voltam, hogy ezt nem árulom el neki. Most már nem is éreztem magam annyira lustának, mivel Hakan sem volt sokkal jobb nálam.

– Hé, neked hány lett?

Nem akartam Hakan kedvében járni.

– Nem számít, gyere.

– Mondd már, mennyi?

– Hét.

– Hét?

– Ember, ne légy szomorú, egyáltalán nem számít …

Hakan szeme csillogott, emberi öröm uralta egész testét. A legegyszerűbb módszert tapasztaltuk, hogy megpróbáljuk leküzdeni képtelenségünket és kudarcunkat mások felett.

Read More

Az idő a legjobb szerző. Mindig a tökéletes befejezést írja. (Rivaldafény című film 1952.)

1 óra 13 perc telt el azóta, hogy találkoztunk.

Honnan tudom? Soha nem éltem olyan pillanatot, hogy teljesen jelen lennék, anélkül, hogy az időre gondolnék. Meg kellett néznem a telefonom képernyőjét, hogy megemészthessem, amit érzek. Szerelmes voltam? Vagy egy újonnan megismert személy ismeretlenje hívott meg utamra?

Olyan voltam, mintha egy szikla szélén lennék, ahonnan egyetlen óvatlan lépéssel leeshetnék. Az adrenalin nevű vegyi anyag irányította a testemet. Egy másik lélek, amelyet még soha nem éreztem, megszállta a szívemet és a hangomat. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy találkoztam valakivel a Bagdad sugárút egyik kávézójában.

Szerintem nincsenek olyan véletlenek, amelyek összekötötték az időt a helyszínekkel. Ebben az egyszerűségben volt mélység, és ebben a mélységben egyfajta kapcsolat lebegett a sekély vizekben.

Mivel a szél a háta mögött fújt, nyugodtan ült a velem szemben lévő asztalnál. A lány kávét ivott, és a könyvét olvasta, anélkül, hogy zavarta voln, hogy a szél fújja a haját. Először is a könyve borítója keltette fel a figyelmemet. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, megláttam meleg arcát, mély szemeit és meghallottam hangját, amely melegebb volt, mint az arca. Tudta, hogy gyönyörű. A szeme kifejezése összekötötte lelkét a külvilággal. Amikor felemelte a fejét a könyvéből, arca üdvözölte a szelet, engem és a többi asztalt. Nagyon meleg mosoly volt az arcán.

A kezébe vette a könyvet, felemelte a fejét, és rám nézett.

– Gondolom, érdekel a könyv, igaz? Tudta, hogy őt nézem, és a szememmel követem őt, ürügyként használva a könyvet.

– Igen, a borítója nagyon szép. Még soha nem hallottam az író nevét.”

Bosszantott, hogy nem tudok semmit a szerzőről. Beszélhettünk volna az író legkedveltebb könyveiről, és ez lehetett volna a beszélgetésünk kezdete.

– Szeretem Taylor Harrist.

Én is szerettem volna. Kicsit kutakodtam a telefonomban, elrejtve azt az asztal alatt, és megpróbáltam több információt szerezni a szerzőről anélkül, hogy úgy néztem volna rá, mintha valami titkosat csinálnék.

– Megveszem, ha ajánlod a szerzőt.

– Igen. Különösen szeretem ezt a könyvet.

– Ez regény?

– Ez egy regény …

Az „Időtlen” című regény, amelyet Taylor Harris 1997 -ben írt, összehozott minket. A könyv borítója, amely érdekesebb volt, mint a neve, olyan jól elmagyarázta az időtlenséget, hogy ha megláttam volna, biztosan megvettem és elolvastam volna.

Read More