Álomba merülve ismeretlen arcok között bolyongtam ismeretlen helyeken. Az elmúlt időszakban a lepedő és a paplan közé szorított testem gyakran került ebbe a környezetbe és időzött ott, amelyet „álomnak” hívtak. Az „időzött” alatt azt értem, hogy reggel mindenre emlékezni kell, és műszaki hozzáértéssel álmokat tervezni. Álmaim óramű pontosságal történtek az elmúlt két hétben.
Alvásom legédesebb része az a pillanat volt, amikor rájöttem, hogy álmodom, és ekkor kétkedve gondoltam arra, hogy ez valóság lenne. Talán amit álmomban láttam, az a világ legtisztább oldala volt, olyan, amit valóságosnak gondoltam.
Nem tetszettek az álmok a sekély vizekben úszva. Az álomnak a tudatalattiból kell fakadnia, és nem szabadna napi képeknek vagy aktuális problémáknak megjelennie benne. Az alvást a napi események megzavarják és molesztálják, bizonyos értelemben a nyugtalan elmével és a szájjal, amely egész nap ébren beszélt, és alvás közben is beszélt. Ezek a rövid életű álmok elfoglalták az alvót, elmosódott fényképkerettel a reggeli mosakodás után.
Az alvás és az álom egymásba gabalyodva vette birtokba a testemet, mintha egymást teremtették volna.
Egy erdőben sétáltam, és nyugodtan lépkedtem anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek. Nem tudtam, hogy esőerdő vagy trópusi erdő, vagy a prospektusokban látott képek kombinációja, de logikusan próbáltam feltárni a helyét, amit nem ismertem. Nem tudtam rájönni, hogy nappal van vagy éjszaka, mivel nem láttam az eget a csodálatos magas fák miatt. A fákon áthatoló fénysugarak azt az érzést keltették bennem, mintha nem éjszaka lenne. Jó lett volna időt tölteni ebben az erdőbe, ha nem tudom, hogy ez egy álom. Azt hiszem, az álmok lehetővé tették számunkra, hogy érezzük az adrenalint és az izgalmat, amit a való életben nem tehetünk meg.
Szóval, bolyongani fogok a fák között? Sem hang, sem jel nem volt arra, hogy az elfojtott érzések felépüljenek bennem.
A zöld fűből érkező hang megfelelt a légzésemnek. Éreztem a lélegzetemet, és próbáltam érezni, ahogy a friss levegő kitölti a tüdőmet, mintha már rég nem lélegeznék. Valami nagyon friss utazott a testemen, és sem íze, sem illata nem hasonlított az élethez szükséges oxigénhez. Az orrom érezte az összes illatot, és a sejtjeim nem akarták kiszabadítani a levegőt, amit belélegeztem. Felgyorsítottam lépteimet, és erőteljesebben lépdeltem a zöld fűben, hogy elnyomjam a leheletem hangját. A belsőm szüntelenül táncolt, mintha esküvőn lennék. Tovább akartam táncolni, onnan folytatva, ahol abbahagytam, amikor felébredtem. Az orrom, a szemem és az ajkam ismét felfedezték magukat. A zöld minden árnyalata a szemem előtt volt. A levelek rendületlenül érintkeztek egymással, amit a lassan fújó szélnek tulajdonítottam. A szél megerősödött, és elkezdtem látni a zöld különböző árnyalatait az ágakon keresztül.
Nagyon fázott …
Volt előttem egy szó saláta. Az emberek, anélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, egy zsíros húsos tányérba kezdték mártani a mondataikat. Aki lassan beszélt és problémáját fedte fel előttünk, azt próbálta elmondani nekünk, hogy értelmesebb és mélyebb problémái vannak.
A hazugság olyan volt számára, mintha csak lélegezne.
Nem számít, hol volt. A tekintete szinte kifújta a szemem, nyilakkal szúrta át a szívemet. A nézése némán süllyedt a lelkembe, és hidegrázást okozott ott. A gyomrom és a szívem megremegett és a szívem hevesebben kezdett verni. A teáscsésze vékony derekát átkarolva próbáltam melegíteni a hideg levegőt. Valójában sem a teának, sem az ajkaimon ülő párának semmi hatása nem volt. Elég volt az az egy pillantás a másik asztaltól, máris nyílként fúródott szívembe felmelegítve azt. Egy csésze kávé volt a kezében. A szeme olyan izgatottságot keltett, amelyet nem is sejtett.
