A fejemben folyamatosan kérdőjel bukkan fel, olyan kifejezések kavarognak, amelyek nem ismerik fel a pukkanásokat, majd kiszállnak a szívemből, és elérik a nyelvemet. Csöndben maradok, füleim megpróbálják elérni a suttogásukat, és azonnal rohanok kifelé, hogy megpróbáljam megtalálni a választ erre a kérdőjelre a tömegben. Emberi hangok árasztják el az utcákat, barátságos beszélgetések zajlanak az asztalok körül, idegenek zöld lámpánál próbálnak átmenni az utcán – mindezek mindig jó érzéssel töltenek el. Minden alkalommal, amikor ilyen szándékkal megyek ki, találkozom egy férfival, akit nem ismerek, és ezt jelnek érzem. Fokozatosan kételyek merülnek fel, megválaszolatlan kérdések is.
A férfi, akivel találkozom, ötvenes éveiben jár, közepes magasságú, vastagkeretes szemüveggel, ősz haja sejtet a koráról. Három éve látom őt különböző utcákban és helyeken, különböző időközönként. Tekintete különleges, mintha egy üveg vízen haladna át, és ez enyhén görnyedt testével együtt emlékezetes képet alkot, felismerni őt, bárhol is találkozunk vele. Ha fizikailag hasonlóak lennénk, arra a metafizikai következtetésre jutnék, hogy ő valamiféle jövőbeli vetületem.
Az első év után csak tudomásul veszem a helyzetet, a második évben elkezdem számolni a véletleneket, és a harmadik év elején már aggódom ennek jelentősége miatt. Ha az én koromban lenne, elkapnám, és a lehető legkedvesebb módon feltenném neki a kérdéseimet. Vajon ő is így érez, ugyanazon a folyamaton megy keresztül, és keresi a megoldást ugyanarra a kérdésre? Ennek a személynek a jelenléte olyan jel, amelyet nem tudok értelmezni, és ezért nem értem pontosan, amit látok?
Nem hiszem, hogy észrevesz engem. Játszok valakivel, akit nem is ismerek … Ha beülnék egy kávézó legforgalmasabb részébe, ő is odajönne, újságot olvasna, vagy írna egy kis füzetbe, amit a táskájából venne elő, és bár sokszor találkozunk egymással, egyszer sem nézne rám. Nem emelné fel a fejét az asztaltól vagy az újságból, amit olvas, vagy a jegyzeteiből, így nem tudnánk szemkontaktust teremteni, nem köszönhetnék neki, és megvilágíthatnám a véletlen méretét.
Függetlenül attól, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, mindegyikünknek van története. Ez a történet pedig tartalommal tölti meg „énünket”, kitölti utunkat, megjelenésünket és legfőképpen belső mélységünket, amelyet csak a magunkénak tekintünk, de nem ismerjük, bár úgy határoz meg minket, ahogy vagyunk. Vajon mi ennek az embernek a története, akinek a nevét sem tudom …
Egy naptól elzárt lakást építettek és odaköltöztem. A legalsó szintet, amelyet egykor “földszintnek” hívtak, akkoriban szénraktározásra használták. Azután, amikor elterjedt a földgáz használata, szerény, alacsony díjas lakásként funkcionált. Hála Istennek, sikerült tőle megszabadulnom. Ugyan 1+1 szobás lakásnak hívták, de a két szoba mérete még egy szobáét sem tette ki. Ezen kívül mindenhol nedves volt és dohos szagot árasztott. Ezt a lakást épp ezek miatt nem nevezhettem otthonomnak, mindig vendégnek tartottam benne magma. Tele volt bontatlan dobozokkal és bőröndökkel, mert titkon azt reméltem, hogy elköltözhettem egy megfelelő lakásba. A remény miatt, hogy egyszer elköltözhetek innen és a vendégszabály miatt, az egyik szobában voltak a bontatlan dobozok, a másikban aludtam. Amikor felébredtem bent maradtam, de csak addig, amíg már nem tudtam elviselni, ilyenkor kimentem az utcára. Például nem volt soha olyan pillanatom, hogy feltettem a lában, sóhajtottam egyet és tévét néztem. Volt egy tv-m, de az alagsorban nagyon nehéz volt beállítani úgy az antennát, hogy kép is megjelenjen a képernyőn. Hála Istennek, végül sikerült új lakóhelyet találnom. Két háztömbnyire, a második emeleten, 2+1 szoba, nappalival és falakkal elválasztva. És ami a legfontosabb, itt is ugyanazt a bérleti díjat fizetem. Minden dobozt és bőröndöt, az anyám által készített táskákkal együtt két utcával arrébb fogok szállítani. Barátaim segítenek majd, akiket eddig nem tudtam hova meghívni, így pénzt tudok megtakarítani a költöztetés költségein.
Hosszú évek óta, mindig, amikor megkapta az esküvői meghívót, úgy teljesítette kötelességét, hogy telefonon köszöntötte a házaspárt, majd miután visszatértek a nászútról, elküldte nekik ajándékát – vagy pénzt, vagy ékszert. De amikor az, aki megházasodik, gyerekkori barátja, nem teheti azt, hogy telefonon küldje el neki jókívánságát …
Gyermekkorom hazugságai pirítós szagúak voltak.
Voltak saját mondataink. Azok a kifejezések, amelyek nem „te”-vel kezdődtek, és „én”-nel folytatódtak, hanem úgy, hogy „mi”. Most jobban hiányzik a „mi”, mint a „te” …
