A csengő folyamatosan csengett. Szinte éreztem, ahogy az a valaki hüvelykujjával lázasan nyomja a csengő gombját, testével az ajtónak támaszkodik, hogy csillapítsa a belső izgatottságát, és a fülét rátapasztja az ajtóra, hogy a belülről jövő hangokat hallhassa. A türelmetlen csengetés miatt azonnal kinyitottam az ajtót. A szemközti szomszédunk, Necati bátyám az orra hegyére biggyesztett szemüvege fölött nézett rám, a mögötte megbújó testvére, Niyazi, pedig határozottan, az arcához tapadt vastag üvegű szemüveget viselve állt. Meglepődtem, amikor este a negyven éve a szomszédunkban lakók szenvedélyesen és leírhatatlanul csengettek az ajtón. Kezemmel a folyosó felé mutattam, üdvözöltem és beinvitáltam őket. Azt mondanám, nagyon idegesek voltak, mert a cipőfűző kioldása nélkül vették le a cipőjüket, és olyan volt, mintha lábujjaikkal kotorták volna a földet. Kényelembe helyezték magukat a nappali háromszemélyes kanapéján. Necati bátyám a földre hajtotta a fejét, Niyazi pedig a mennyezet repedésére szegezte a tekintetét.

Szerettem volna eloszlatni a közénk telepedett feszültséget:

„Kértek valamit inni?”

Necati bátyám mély levegőt vett anélkül, hogy felemelte volna a fejét:

„Nem, nem, nem kell, máris kellemetlenséget okozunk! Ne álldogálj ott, ülj le!”

A szék szélén ültem, és azon töprengtem, mi az oka a látogatásnak. Ezúttal Necati bátyám felemelte a fejét a földről, és az orra hegyén lévő szemüveget a szemére igazította:

Read More

Ne menj át azon az utcán, mondj egy imát a ház mellett elhaladva, fuss el anélkül, hogy hátranéznél, ha el kell menned, foglald imába szándékodat és úgy menj arra. Ha valaki félénk fejjel kiált a házból, először tetesd magad némának, majd süketnek, ne nézz arra, adjon Allah erőt a lábaidba, hogy mihamarabb eljuss onnan. Ha megfogják a kezed, miközben elhaladnak melletted, sírj és sikíts, nyögj és üvölts, ahogy a tüdődből kitelik.

Ha valaki el akart menni a Balçık utca sarkán található egy emeletes kunyhó mellett, a környék vénei figyelmeztették és elmondták ugyanezeket a mondatokat anélkül, hogy megvárták volna, amíg befordulsz az utcába. Amíg középiskolába nem jártam, a domb tetején lévő utcáról próbáltam iskolába menni anélkül, hogy beléptem volna a Balçık utcába, bár ha arra mentem volna, az lerövidítette volna az utam.

A nénik tanácsai a lelkemig hatoltak, és a szüleim otthoni szavai a félelem alagútjává változtatták a Balçık utcát a lelkemben. A Balçık utca volt az a hely, ahol az összes félelmemet és felesleges érzékenységemet összegyűjtöttem, amit a tudatalattimba söpörtem. Az utca neve Balçık utca volt, de a helyiek „Őrültek Házaként” írták le, és ki is hangsúlyozták – ŐRÜLTEK HÁZA -, hogy alátámasszák a szörnyű történeteket. Senki sem tudta, hányan laknak abban a házban, a boltosok szerint hatan, a nénik szerint tíz őrült lakott ott. Közülük a legokosabb őrült leszállt a buszról anélkül, hogy bárki arcába nézett volna, és visszajött az ulusi piacról, ahol vásárolni volt. A környéken élők tudták, hogy a hét melyik napján megy ki, és mikor közlekedik busszal. Amikor a legokosabb őrült elhagyta a házat, az egész környék elhagyatott sivataggá változott, macskák és kutyák kuporogtak az ajtók mögött.

A nénik ablakaik mögött bujkáltak és a vékony tüllfüggönyt használták védőszemüvegnek, és nézték, amint az okos őrült átkokat szórt. Hogy hogyan kerültek ezek az őrültek az utcára, kik ők, származásuk, nemük, számuk, senki sem tudta, de azok, akik tudtak valamit, kételkedtek abban, amit tudnak, és olyan történeteket találtak ki, amelyek tovább növelték őrültségüket azáltal, hogy hozzátettek általuk kitalált dolgokat. Az elmegyógyintézet előtt elhaladni a felnőtté válás jele volt, a félelemtől felemelkedett elmék lázadása. Az utcán minden elhaladó hozzáfűzte történetét, hogy felnagyítsa hősiességét, és nagyon részletesen mesélje el a történeteket. Biztosan találkozni fogsz a kövekkel üldözöttek, a lábukba kötöttek, az elhaladó lélegzetüket visszatartottak, az elájultak és elfutottak beszélgetéseivel. Mivel senki sem akart az őrült ház szomszédja lenni, a bal és jobb oldali házak idővel kiürültek, és az egész utca elhagyatottá vált.

Elértem a középiskolás kort. A szakállam gombostű hegyévé változott, kihajtásra várt, a megjelenésem és a korom válaszra várt tőlem. El akartam menni az őrültek háza mellett, elpusztítani minden félelmem forrását, és birtokolni egy történetet, amit magam találtam ki. Amikor egy ilyen környéken nőttél fel, karaktered részeként viselted a halogatás szokását. Egy egész évet töltöttem azzal a gondolattal, hogy ma vagy holnap átmegyek az őrültek menhelyén. Ez nem mehetett így tovább, valahogy el kellett jönnie ennek a napnak. Mintha minden félelmem eltűnne, és feltárulnának azok az érzelmek, amelyek mindig elbújtak bennem, és elbizonytalanítottak.

Egy napon, amit a fejemben nem terveztem el előre és épp ezért nem éreztem magam késznek, a lábam az utca felé fordult, és az agyam a lábaimmal lépkedett. Mély manőverrel befordultam az utca sarkán, és elindultam az őrültek háza felé. A nyakam tövében éreztem, ahogy az egész környék lélegzik, és engem figyel a függöny mögül. Ahogy közeledtem az őrültek házához, minden elcsendesedett, és elkezdtem hallani a szívem hangját. Gyermekkorom volt a lépteimben, és ahogy közeledtem a házhoz, felnőttem, és nagy emberré váltam. A lépteim megálltak, mielőtt azt mondtam volna, hogy állj meg. Csend égett a fülemben, és fogcsikorgatás kísérte a csendet. Vártam, hogy mi lesz velem a ház előtt, az utca mélyére néztem, és nem tudtam a ház felé fordítani a fejem. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy az elmegyógyintézetről szóló történetek többsége hazugság, a hazugságok elhintése önbizalmat adott az embereknek.

Némán a ház felé fordítottam a tekintetem. A fából, bádogdobozokból és műanyag zacskókból készült kerti fal elzárta a kilátást az egyszintes kunyhóra. A kert belseje a biztonságosan összefogott konzervdobozokon keresztül látszott. Valójában át kellett mennem az utcán, és el kellett mesélnem a történetet, amit kitaláltam. Szemem a célpontra fókuszált, és a konzervdobozokon keresztül próbáltam a házat nézni. Csendes illat terjengett a kertben. A függönyökön tükröződő árnyékok azt mutatták, hogy a ház zsúfolt. Az egyik szemem hunyorításával próbáltam célpontot választani. Még a madarak sem énekeltek a ház tetején, és a szél némán eltűnt, mintha a fák fejét simogatná, amihez hozzáért. Mély hang törte meg a csendet.

„Van cigarettád?”

Egyetlen csukott szemem kinyílt, félelmem felkavarta a testemet, és egy hang visszhangzott bennem. A konzervdobozok közül egy kosfejű férfi nézett rám, akinek a szemöldöke lelógott a zöld szemére. A bádogkerti falhoz ragadtam, ahonnan nem tudtam elmenekülni. A mély hang maga felé húzott. Zöld szemeivel rám néz, és az ajkára tette az ujjait:

„Van cigarettád?”

A lyukon keresztül láttam bojtos szemöldökét és szemeit, de mintha egy zöld szemű óriás állt volna előttem. Anélkül, hogy túlzásba vittem a hangszálaimban várakozó félénkséget, így szóltam:

„Nem dohányzom..”

„Mi a neved?”

Bár el kellett volna menekülnöm, ott maradtam, ahol voltam. A nyálmirigyem megette a válaszomat, és nem tudtam kimondani a nevemet.

„Nincs neved? Az én nevem Veysel.”

„Örülök a találkozásnak.”

Rámnéző zöld szemei ​​hirtelen kísérték kivörösödött nevetését.

„Akkor én is örülök.”

Senki sem fogja elhinni, hogy valakivel csevegtem a környék őrültek házából.

Veysel hangosan beszélt, hangosan nevetett. A mondatai okosak voltak, a nevetése őrültséget rejtett magában.

„Ha nem menekülsz, eljövök hozzád, nem jöhetsz ide, nem jöhet ide senki.”

„Rendben, nem menekülök.”

A faajtó nyikorogva kinyílik, és várom, hogy egy óriás jöjjön ki az ajtón. Veysel először kinyújtotta a fejét, és az utcára nézett. Előttem inkább egy általános iskolás gyerek teste volt, mint egy óriás. Annak ellenére, hogy a harmincas éveiben járt, a szemöldöke eltakarta az arc durvaságát. Magasabb voltam nála, és vastagabb volt az izzadt bajuszom. Ennek ellenére a nyugtalanságom nem múlt el, végül is egy őrültek házában volt. Meglepett, hogy milyen alacsony volt, ezért fel kellett állnia valamire, hogy szemkontaktust teremtsen.

„Ez az első alkalom, hogy valaki nem szökött el előlem. Üljünk le a térkőre.”

Leültem a járda sarkára, és óvatosan tartottam közöttünk némi távolságot.

„Most látlak először. Soha nem jártál még itt. Ha jártál volna itt, akkor láttalak volna.”

„Igazán?”

„Így van, ismerek mindenkit, aki itt elhalad, ismerem az arcukat.”

A mondataimat rövidre írtam, nehogy rossz mondatot mondjak. Biztos megérezte a nyugtalanságomat, mert kinyújtotta a kezét.

„Én is örülök a találkozásnak.”

Így ismerkedtem meg Őrült Veysellel. Mindenkinek hazudtam, és kitaláltam egy történetet, amitől elakadt a lélegzetem. Ültünk a járda sarkán, és az Őrült Veysel által meghatározott napon és időpontban beszélgettünk. A találkozónak volt néhány szabálya: nem szabad megkérdezni, hányan laknak a házban, nem kérhetem, hogy belépjek a kertbe, nem nevezhetem az őrület forrásának. Az, hogy megpróbáltam megismerni Veyselt, és tudtam, hogy amiről beszéltünk, köztünk marad, mély értelmet adott az őszinteségünknek. Próbáltam leírni, mit mondott nekem, amikor hazatértem, és egy történetet konstruáltam úgy, hogy elloptam Erasmustól Az őrület dicséretében címet. Annak ellenére, hogy röviden beszélt a testvéreiről, a bátyjáról és az anyjáról, otthonáról, szerette saját őrültségének részleteit elmesélni. Csak egy szál cigarettát akart tőlem, és hogy hallgassam, amit mond. Mondtam, hogy amikor az őszinteségünk erősödött, a lelkiismeretem nem engedi, és elkezdtem leírni, amit mondott. Fűzöld szeme hirtelen felcsillant, mintha a napot látta volna.

„Író vagy?”

„Nem vagyok író, de szeretnék az lenni.”

„Akkor Allah küldött hozzám.”

„Nem értem.”

„Én nem tudok írni és olvasni, ha kérek tőled valamit, meg tudod csinálni?”

Mivel Veysel kérései eddig mindig ésszerű határokon belül voltak, kényelmetlenül, vagy inkább félve éreztem magam, amikor félretette az őrültségét és okos mondatokat fogalmazott meg:

„Mit írjak?”

„Levelet. Szerelmes levelet.”

„Ez egy szerelmes levelet?”

„Igen.”

„Kinek?”

„A posta felett lakik, Ayla a neve.”

„Kimentél? Hogy Láttad?”

Három hónap telt el azóta, hogy megismertem Veyselt, és soha nem láttam, hogy messzebbre menjen, mint a járda, ahol találkoztunk.

„Hetente egyszer megyek a postára pénzt felvenni és befizetni. Ayla a neve, és a családjával él.”

A Veyseltől kapott információk birtokában elmentem ellenőrizni a címet és a személyt. Tényleg volt Ayla? Ha levelet akarnék írni egy karakternek, akit Őrölt Veysel az elméjében alkotott meg, legalább tudnom kellene ki ő. Minden információ igaz volt, Ayla a postavezető lánya volt, a húszas évei közepén járt, most érettségizett. Ha mindenkit családtagnak tekintünk, aki be- és kijött a házba, volt két fiú- és egy lánytestvére, aki középiskolás volt. Elkezdtem írni a levelet, de nem tudtam, hogy milyen célt szolgál majd, vagy hogyan adjuk át Aylának.

Írtam egy hálalevelet, amelyben leírtam azt a pillanatot, amikor Veysel először meglátta a postán. Amikor az analfabéta Veysel a kezébe vette a papírlapot, szeme könnybe lábadt, mintha elolvasta volna a tartalmát. A levelek felhalmozódtak, Veysel minden héten mondott nekem egy szerelmes levelet. Elvette tőlem a leveleket, amiket a borítékba tettem, és hazavitte, soha nem értettem, mit akar csinálni.

„Hamarosan. Most már hamarosan…”

„Mi lesz hamarosan?”

Írtam még egy levelet. A Veysel által meghatározott napon és időben a járdaszélén vártam. Veysel soha nem késett, kinyitotta az ajtót, és odajött hozzám, mielőtt leültem volna a járdára. Nem mehettem be a kertbe, nem hívhattam ki, szóbeli megegyezés volt közöttünk.

****

Három hónap telt el. Őrült Veyseltől nem érkezett hír. Nem tudtam, kitől kérdezzek, vagy kitől kapjak róla híreket. Megpróbáltam a házat nézni a bádogdobozok közül, próbáltam kivenni Veyselt a függönyök között megbúvó árnyékokból, és a járdán várakoztam két óra között, amikor máskor találkoztunk. Annyira szerettem volna kinyitni a faajtót és bejutni, de megígértem, hogy nem megyek be a házba. Egy idő után abbahagytam az odajárást, és elfelejtettem, hogy mit írtam az őrületről Veysel révén.

Mielőtt beléptem volna a Balçık utcába, végigmentem a dombon lévő utcán, és hazamentem. Az ajtóra helyezett levél mintha arra várt volna, hogy hazajöjjek. A levél feladó rovatában az volt írva, hogy Ankarai Neurológiai Betegségek Kórháza, izgatottan és félve bontottam fel a levelet.

Kedves barátom, Veysel vagyok, remélem jól vagy. Egy mellettem lévő barátom írja ezt a levelet, mondom neki, ő írja. Régóta nem kommunikáltunk, akármi történt velem, mindig érzetem, amikor elhaladtál az utcán. Ne kérdezd, hogy kerültem ide, összegyűjtöttem a leveleidet, amiket írtál, aztán egy nap elmentem a postára és odaadtam Aylának. Nem emlékszem, mi történt ezután, zaj, síró hangok, valaki ütni kezdett. Aztán ide hoztak. Kedves barátom, lenne egy kérésem. Tudnál még levelet írni? Szükségem van ezekre a levelekre, hogy elmehessek innen és jobban legyek.

Üdvözlettel, Veysel

Fordította: Kollár Kata

Kafasına göre magazin 53. szám: 2023. november-december